Iregszemcsei és Nagyszokolyi igehirdetések

Az Iregszemcsei és Nagyszokolyi Református Gyülekezetben elhangzó igehirdetéseket lehet itt elolvasni.

Feedek
Megosztás

2017. november 12-i igehirdetés

2017 november 13, hétfő

Fennálló ének: 161. 1. Siess, keresztyén, lelki jót hallani…

Nagyének: 220. 1-5. Bocsásd meg Úr Isten…

Lectio: Ez 20, 1-31.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: Ez 20, 30.

Kedves testvéreim! Bünteti-e Isten az atyák vétkét a fiakban? Von-e felelősségre valakit ősei bűneiért? Nyilván nem. Csak nem régen olvashattuk a Kalauz szerint a 18. részben: „hogy mondhattok ilyen közmondást Izráel földjéről: az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?! Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem fogjátok többé ezt a közmondást mondogatni Izráelben mert minden lélek az enyém: az apák lelke is, meg a fiak lelke is az enyém. Annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik”. Ez világos beszéd, világos felelet a feltett kérdésre. De akkor miért tűnik úgy mégis a felolvasott 20. részben, hogy Isten felelősségre vonja az ősök hűtlenségéért, bűneiért Ezékiel próféta kortársait? Íme, szóhoz sem hagyja jutni őket, azonnal kijelenti velük szemben, hogy nem válaszol a kérdéseikre, és nem hajlandó segíteni nekik. Miért? Ennek magyarázataként sorolja fel Izrael népének ezt a sok évszázados hűtlenségsorozatát, amelynek folyamán számtalanszor elhagyták Őt, és megvetették parancsolatait. Akkor mégiscsak igaz, hogy az apák ettek egrest és a fiak foga vásik el tőle? Mégiscsak felrója és számontartja Isten az előző nemzedékek vétkeit? Nos, a válasz továbbra is nem, és nem. Ha csak most kezdődne el Ezékiel szolgálata, és ha Ezékiel lett volna az első próféta, aki által Isten szólt, üzent ennek a népnek, akkor talán igaz lenne mindez. De tudjuk, hogy Ezékiel hosszú évek óta szól már hozzájuk, és hívja őket megtérésre, előtte pedig Jeremiás és más próféták által szintén erről beszélt nekik az Úr évtizedeken át, de ők megmaradtak atyáik bűneiben, és nem fordultak oda igazán Istenhez. Így pedig nem mondhatjuk, hogy csak az atyák ettek egrest, hanem bizony, azt az egrest eszegették, kóstolgatták a fiak is, és ezért volt Isten velük szemben olyan elutasító. Másrészt pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten nyilván nagyon jól ismerte ezeknek a véneknek, vezető elöljáróknak a szívét, és nagyon jól tudta, hogy mivel van az tele, milyen kérdésben keresték meg Ezékielt és rajta keresztül magát az Urat. Íme, a 32. versekben világosan le is leplezi őket, amikor így szól hozzájuk: „semmi sem lesz abból, amin ti gondolkoztok, amikor azt mondjátok: legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint a többi országok népei, akik fát és követ tisztelnek”. Vagyis kiderül erről a nemzedékről is, hogy semmivel sem jobbak, különbek, mint atyáik, és nagyon is megérdemlik, hogy Isten elutasítóan, és ítéletesen bánjon velük.

De vizsgáljuk csak meg, testvéreim, mivel haragították magukra Izrael fiai annyira azt az Istent, aki pedig őket kiválasztotta, szerette, óvta, védelmezte, vezette évszázadokon keresztül? Milyen bűnök voltak azok, amelyek által ennek a szerető és gondoskodó Istennek mégsem maradt más választása, mint ennek a népnek a szigorú megbüntetése? Három ilyen bűnt sorol fel Ezékiel a felolvasott igeszakaszban. Az első a bálványimádás. Tudniillik állandó kísértést jelentett számukra egész történelmük folyamán, hogy előbb az egyiptomi, később pedig, mikor már Kánaán földjét nekik adta Isten, a körülöttük élő népek és országok isteneit, amiket meg lehetett fogni, amiket szemmel lehetett látni, amik emberileg valóságosabbnak tűntek, és amik köré olyan sok, csillogó-villogó, mulatozó, kéjjelgő, látványos szertartást és rituálét kitalált a bűnös és bálványimádó emberi szív, ezeket a bálványisteneket imádják, kövessék, ezeknek a tiszteletébe ők is bekapcsolódjanak. Igen, testvérek, a bálványimádás már akkor is, éppen úgy, mint napjainkban, sokkal divatosabb, sokkal vonzóbb, sokkal csábítóbb volt az ember számára, mint az egy igaz, élő Isten tisztelete, akit nem szabad kiábrázolni, akit lélekben és igazságban lehet csak imádni. Akit nem lehet különböző emberi praktikákkal befolyásolni, uralni, kihasználni. A világ fejedelme ma is körülveszi a maga bálványait csillogással, borzongással, izgalommal, és minden oldalról bálványhegyeket emel az ember szemei elé, hogy azok által eltakarja előle az egy igaz Istent. Mennyi bálvány vesz körül minket, testvéreim. Észre sem vesszük már, olyan természetes részei az életünknek. Bálvány minden, ami fontosabb Istennél. Bálvány a sport, bálvány, a tévé, bálvány a pihenés, bálvány a szórakozás, bálvány a család, bálvány a munka, a pénz, a szerelem, és bálvány lehet bármi az életünkben, ami fontosabb Istennél. Össze tudjuk-e számolni két kezünkön, hogy mennyi minden van, ami fontosabb számunkra Istennél? Ami között, ha választani kell, hogy az, vagy az ige, az vagy az istentisztelet, az vagy az Istennek való engedelmesség, akkor gondolkozás nélkül nyúlunk feléje, és feledjük az Istent. A bálványimádás soha nem öltött még a világtörténelem folyamán olyan méreteket, testvéreim, mint napjainkban. A fogyasztói társadalom és gondolkozásmód rendkívüli mértékben kedvez a bálványimádás növelésének. Isten előtt azonban utálatos bűn ma is. Hiszen nem csak hogy a teremtett dolgot helyezi a Teremtő elé, de az ajándékot teszi az Ajándékozó elé ez az életforma. Isten megadja nekünk földi javainkat, mindent, ami által szép, kellemes, örömteli életünk lehet ezen a földön, mi pedig önző módon annyira csak az ajándékra figyelünk, és az ajándékkal vagyunk eltelve, hogy megfeledkezünk az Ajándékozóról, és arról, hogy neki tartozunk hálával mindenért. Ez a bálványimádás.

A második bűn, amit Ezékiel felsorol, és Izrael fiainak szemére vet az a hamis istentisztelet. Majdnem ugyanaz, mint a bálványimádás, mégis más. Annak egy szűkebb formája. Így említi ezt az igében, hogy Izrael fiai alig foglalták el Kánaán földjét, máris minden bujazöld fa alatt és minden magaslaton áldozóhelyeket létesítettek, és így gondolták kifejezni Isten felé való hálájukat, és elnyerni további jóindulatát. Csakhogy, mondja Isten, én ezt nem kértem tőlük. Újra és újra figyelmeztettem őket, hogy ezek a maguk választotta istentiszteletek, ezek a maguk által kitalált kegyes szertartások, és spirituális gyakorlatok nem az én akaratom szerint valók. Isten tiszteletének kizárólagos helyéül először a szent sátort, később pedig a jeruzsálemi templomot jelölte ki az Úr. Csak itt, ezen a helyen, csak itt, a lévita papság által bemutatott áldozatok által lehetett tisztelni Istent. Ez volt az Úr parancsa. Minden más hely és mód emberi kitaláció volt csupán. Ugyanez az elv, testvéreim, napjainkban is érvényes. Isten hirdeti számunkra az Újszövetségben hogy kiben jelenti Ő ki magát a nekünk, kicsoda az, aki által hozzá közel járulhatunk, vele közösségbe kerülhetünk: egyedül az Ő Fia, Jézus Krisztus, és rajta kívül nincs senki más. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. „Higgyetek Istenben, és higgyetek Istenben”, mondja a tanítványainak, az ember pedig ma is minden más módon szívesebben keresi inkább Istent és a vele való közösséget, mint Jézus Krisztus által. Fordul a horoszkóphoz, a babonához, a távolkeleti misztériumvallásokhoz, a jósokhoz, gyógyítókhoz, varázslókhoz, a szentekhez, az önmegváltás minden lehetséges formájához és útjához, minden érdekli inkább, mint az igazság, mint Jézus Krisztus, mint az, hogy egyedül Ő a megváltó, és rajta kívül nincs megváltás.

És a harmadik bűn, amit Ezékiel megnevez a nép életében, az a nyugalom napjának a megtörése, megszegése. Az, hogy nem tartják meg a nyugalom napját, nem szentelik azt oda az Úrnak. Első hallásra ez túlságosan törvényeskedőnek tűnhet, és azt mondhatják rá sokan, hogy, ugyan, hát nem lehet annyira fontos ez az egy parancsolat, hogy ennek időnként való megsértése miatt Isten ilyen mértékű ítélettel és haraggal sújtsa az Ő népét. Egyébként is, hát Jézus is gyógyított szombatnapon, meg kalászokat is téptek a mezőn a tanítványaival, hogy megegyék őket. Jézus is azt tanította, hogy ha kútba esik a te jószágod szombatnapon, akkor húzd ki azt, hát nem kell ezt a nyugalom napját annyira komolyan venni, vannak kivételek, és mi aztán nagyon jól ki tudjuk találni ezeket a kivételeket, meg tudjuk indokolni, ehhez nagyon értünk. Csakhogy, testvérek, nehogy azt gondoljuk már, hogy Jézus Krisztus Isten törvényeinek megszegésére tanított volna bennünket. Nehogy a végén még azt a következtetést vonjuk le ebből, hogy Jézus Isten törvényei ellen lázított bennünket. Ő maga minden szombaton ott volt a zsinagógában az istentiszteleten, tanított, és betartotta Isten minden törvényét. Ma pedig azon kell harcolni, meg alkudozni a presbiterekkel meg az egyháztagokkal, hogy havonta, vagy évente hány istentiszteleti alkalmon kell részt venni valakinek ahhoz, hogy presbiter, vagy egyáltalán egyháztag lehessen. Mert egyébként a nyugalom napjának megszentelése teljesen mellékes és felesleges dolognak tűnik sokaknak. Sokan azt gondolják, hogy ez a lelkészek vesszőparipája, ezzel ostorozzák állandóan a híveket, de testvéreim, hadd mondjam, hogy ez elsősorban nem a lelkész ügye, hanem Istené, és a gyülekezeté. Miért járnak olyan kevesen vasárnaponként az istentiszteletre? – kérdezte tőlem nem olyan régen nagy szemrehányással valaki, aki maga is jó esetben 2-3 havonta egyszer jelenik meg. Érezzük ennek az abszurditását és tragikumát? Vagy inkább tragikomikusságát? Szomorú állapotok ezek, testvéreim. És még egyszer mondom, hogy nem azért szomorú, mert így a lelkészeknek, vagy bárkinek valamiféle törvényeskedési hajlama nem elégülhet ki, hanem azért, amit a felolvasott igeszakaszban mond erről az Úr, hogy miért nem szentelik meg Izrael fiai a nyugalom napját. „A nyugalom napjait is nekik adtam, annak jeléül, hogy van közünk egymáshoz”. Azért nem szentelik meg, mondja az Úr, mert valójában nincsen közünk egymáshoz. Akinek köze van az Istenhez, aki szereti Őt, és hisz Őbenne, aki Jézus Krisztus által élő, személyes közösségbe került vele, annak a nyugalom napjának megszentelése többek között éppen erre való: demonstrálom, bemutatom az egész világ előtt, hogy én nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok. Keresztyén vagyok. Övé az életem. Úgy mutatom meg azt, hogy Övé az egész életem, hogy az életem hét napjából, amit Ő nekem adott egyet csak neki szentelek. Hat napon át munkálkodom, és a földi dolgokkal foglalkozom, de a hetediket az Úrral való közösségemre, a vele való elcsendesedésre, a lelki dolgokra fordítom. Mert tudom, hogy nem csak test vagyok, de lélek is. Igen, testvérek, aki nem szenteli meg a nyugalom napját, az arról tesz bizonyságot, azt demonstrálja, hogy neki csak teste van, ő csak testileg él, de lelkileg halott. Aki lelkileg is él, mert ismeri és szereti Istent, és átélte azt, hogy Jézus Krisztusért Isten megbocsátotta a bűneit, az tudja, hogy a lelkével és a lelkiekkel időt kell töltenie, arra is figyelnie kell. Milyen szép megfogalmazás ez az igében: „közünk van egymáshoz”. Van-e közöd, testvérem, az Istenhez, Jézus Krisztushoz, van-e közöd az általa elkészített kegyelemhez, bűnbocsánathoz, üdvösséghez? Van-e közöd az Isten országához? Ez többek között igenis abból látszik meg, és mérhető le, hogy megszenteled-e a nyugalom napját.

Végül, testvéreim, még két kifejezést kell megvilágítanunk az igéből röviden ahhoz, hogy tisztán megértsük ennek az igeszakasznak üzenetét. Az első a 11. versben található, ahol ez áll: „rendelkezéseket adtam nekik, és megismertettem velük törvényeimet, amelyek által él az ember, ha megtartja azokat”. Ez kicsit félreérthető, és úgy tűnhet alán, mintha itt az ige, az üdvösséget, az örök életet ígérné meg annak, aki megtartja Isten rendelkezéseit és törvényeit. Tudjuk azonban, hogy ez ellentétben állna Isten kijelentett üzenetével az üdvösséggel kapcsolatban, ami szerint üdvözülni egyedül kegyelemből, a Jézus Krisztus érdeméért lehet annak, aki hisz. Nincs ebben része a törvény cselekedeteinek. Itt az ige tehát nem az üdvösségről, a mennyei világban való életről beszél, hanem nagyon is a földi életről. Erről a földi életről mondja, hogy aki Isten rendelkezéseit és törvényeit megtartja az élni fog azok által, és itt ezt a kifejezést úgy kell értenünk, hogy az ilyen embernek egy gazdag, boldog, bővölködő, megelégedett élete lesz itt a földön. Isten törvényének megtartása miatt még senki nem lett szegényebb, testvéreim, senki nem jutott koldusbotra. Nem igaz az a széles körben elterjedt elképzelés, hogy Istennek tetsző módon élni, és bőségben, jólétben élni, ez nem fér össze egymással. Ami nem fér össze egymással az az Istennek tetsző élet, és a telhetetlenség, a mindig többre vágyás, és a hálátlanság lelkülete, ami nem veszi észre, hogy amilye van, az honnan van, és kinek az akaratából az övé, milyen célra. Kevesen tudják, hogy a mai világgazdaság legfejlettebb államai, az egyesült államok, Németország, Hollandia, Svédország mind-mind a 18-19. században rakták le mai gazdagságuk alapjait, még úgy és akkor, amikor olyan emberekből állt az országuk, akik a protestantizmus, a kálvinizmus lelki talaján állva, mindent Isten rendelkezéseinek, törvényeinek igyekeztek alárendelni az életükben. Becsületesen dolgoztak, becsületesen kezelték a pénzügyeiket, és igen, többek közt megtartották a negyedik parancsolatot is maradéktalanul, mert tudták, hitték, hogy munkájukon, életükön csak úgy lesz rajta Isten áldása, ha ők maguk igyekeznek Isten jó és szent törvényeit megtartani. És mint azt a neves közgazdász professzor Max Weber híres könyvében ki is mutatta, ennek a lelkületnek volt köszönhető ezeknek az országoknak a gazdasági felvirgzása. Beteljesült rajtuk Isten ígérete, áldást nyertek Istentől gazdagon munkájukra, családjukra, életükre, országukra. Meg kellene végre tanulnunk, és rá kellene eszmélnünk arra, hogy Isten törvényei nem csapások, amelyek által Isten sújtani akarja az életünket, és korlátok közé zárva sanyargatni, hanem a legcsodálatosabb ajándékok, amelyek által utat mutat számunkra az áldásokban, bőségben, jólétben és megelégedettségben való életre. És lehet ellenük lázadozni, meg keresni a kifogásokat, hogy miért nem lehet és nem tudjuk őket megtartani, csak akkor ne panaszkodjuk az áldás elmaradására sem.

A másik kifejezés, ami fontos, és újra és újra refrénként jelenik meg a felolvasott igeszakaszban így hangzik, ezt mondja az Úr: „az én nevemért”. Miért nem pusztította el már az eddigiekben is Izrael népét oly sok alkalommal, amikor megérdemelték volna, amikor már felgerjedt az Ő haragja ellene? Az ő nevéért. Annyit jelent ez, hogy Önmagáért, önmaga dicsőségéért. Nem Izrael fiaiért. Nem azért, mert bennük látott mégiscsak valami különlegességet, valami kiválóságot más népekhez és emberekhez képest, nem. Hanem azért, mert Isten hűséges és kegyelmes Isten. Nem mondhatunk ennél többet erről, mert ez valami olyan dolog, ami felülmúlja emberi értelmi képességeinket. Az Ő nevéért. Azt pedig tudjuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 4. részéből, hogy csak egyetlen név van, aki által üdvösségünk, megtartatásunk, életünk lehet: ez pedig Jézus Krisztus neve. Jézus Krisztus Isten szeretetének és kegyelmének megtestesülése felénk. Ő az, akiért Isten rajtunk is megkönyörül, minket sem pusztít el, hozzánk is hűséges és türelmes még. Ezért tehát vessünk el az életünkből minden bálványt, minden hamis vallásosságot, kegyességet, magunk választotta utakat az élő Istenhez, köszönjük meg neki, hogy közünk lehet egyáltalán hozzá, és éljünk a kegyelem, a bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet csodálatos lehetőségével, amit Őbenne kínál fel számunkra a mi mennyei Atyánk. Ámen.

Záróének: 226. Krisztusom kivüled nincs kihez járulnom…

2017. október 29-i igehirdetés

2017 október 29, vasárnap

Fennálló ének: 90. 1. Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Nagyének: 390. Erős vár a mi Istenünk…

Lectio: Ez 12, 1-20.

Igehirdetés előtti ének: 171. Megáll az Istennek igéje…

Textus: Ez 12, 2.

Kedves testvéreim, reformációt ünneplő gyülekezet! Ebben a felolvasott igeszakaszban Ezékiel egy jelképes cselekedetre kap parancsot, amit a 2. vers meg is okol: minderre a nép keményszívűsége és engedetlensége miatt van szükség. Szomorú dolog ez az engedetlenség és keményszívűség. Így jellemzi Ezékiel, de így jellemzi Isten igéje még sok más helyen is, maga Jézus is így definiálja a keményszívűséget, hogy van fülük a hallásra, mégsem hallanak, van szemük a látásra, mégsem látnak. Mit jelent ez? Nyilván nem a teljes és fizikai vakságra és a teljes és fizikai süketség állapotára kell itt gondolnunk, nem orvostudományi kategóriákra, hanem arra, hogy az illetők tudva vagy tudattalanul szelektálják, hogy mit akarnak meghallani és meglátni és mit nem. És szívesebben meghallanak és meglátnak inkább mindent, semmint az igazságot, semmint hogy szembesüljenek az élő Isten beszédével. Márpedig, gondoljunk bele, testvérek, mire való a fül, ha mindent meghall inkább, csak az igazság előtt záródik be, és arra nem kíváncsi? Mire való a szem, ha mindenfelé néz inkább, mindenféle ábrándképeket, álmokat, hamis emberi elképzeléseket kerget, csak a valósággal ne kelljen szembesülnie? Ebben az esetben ezek az érzékszervek megcsalják, becsapják az embert, és éppen arra a célra és feladatra vállnak alkalmatlanokká, amire valók lennének, amit be kellene tölteniük. És hiába adja eléjük Isten folyamatosan az igazságot, a valóságot, az Ő igéjét, akaratát, ők azt meglátni, meghallani nem hajlandóak. Süketek és vakok. Ezt jelenti a kemény szív. Ezt jelenti az engedetlenség. És hát nyilván tudjuk, hogy ez azért veszélyes dolog, mert aki nem számol az igazsággal, aki nem figyel oda a figyelmeztető szóra, aki vak és süket, de azt hiszi magáról, hogy ő lát és hall, az előbb-utóbb falba veri a fejét, vagy szakadékba zuhan. Ezt a játékot játszották Izrael fiai is Ezékiel próféta idejében. Isten hordta eléjük talicskaszámra évszázadokon keresztül prófétái által az igazságot: vigyázzatok, rossz úton jártok, térjetek meg hozzám, forduljatok el bálványaitoktól, bizzatok bennem és engedelmeskedjetek nekem, különben ítélet és pusztulás vár rátok, ők pedig, íme, még az oroszlán szájában, a pusztulás és a végveszedelem küszöbén is, amikor Babilon igája már félig, vagy talán teljesen rajta van a nyakukon, még mindig egy szép, boldog, szivárványos jövőről álmodnak, amikor majd Isten biztosan segít rajtunk, és megszabadítja őket. Ezzel bíztatgatják magukat és egymást, egy rózsaszín ködben látják az életüket, mert ezt akarják látni, és nem hajlandóak beismerni, hogy vétkeztek, hibáztak, eltávolodtak Istentől. Emiatt azonban Isten haragja és ítélete nyilván csak még nagyobb rajtuk. Ezékiel próféta életén és szolgálatán keresztül Isten gondoskodott arról, hogy az igazság eljusson Izrael fiaihoz, az ő szívük azonban süket volt és vak annak befogadására. Kedves testvéreim, a reformáció történelmi jelentőségét és hivatását láthatjuk itt meg Ezékiel próféta szolgálatában: hirdetni az igazságot, és kitartani az igazság mellett még akkor is, sőt, akkor különösen, ha nagyon sokan vakok és süketek körülöttünk. Ha nagyon sokan hamis eszmék, téves emberi gondolatok, saját gyarló emberi igazságuk által megvakítva és megsüketítve, nem tudják azt befogadni, vagy ami talán még nehezebb, ellene fordulnak az igazságnak, és rá akarják venni az igazságot látó és hirdető embereket, hogy elhallgassanak, hogy ők is vakká és süketté legyenek. Csakhogy, testvérek, akinek egyszer valóban felnyílt a szeme, és megnyílt a füle, az nem tudja ezt már megtenni. Nem tud hallgatni, és nem tudja megtagadni az igazságot. Luther Márton odaállt a wormsi birodalmi gyűlés elé, amikor művei, tanai megtagadására és visszavonására akarták rávenni, és azt mondta: itt állok, másként nem tehetek. Lelkiismeretem az Isten igéjének foglya. Amit megértettem, amit Isten előttem megvilágosított, azt nem tagadhatom meg. Aki hallja, hallja, aki látja, látja, aki megmarad inkább a maga által elképzelt és kitalált igazságnál és valóságnál, az tegyen úgy. Tudjuk, hogy sokan maradtak süketek és vakok. De tudjuk azt is, hogy sokaknak, egyre többeknek viszont megnyílt a szeme és a füle a látásra és a hallásra. Az igazságra. És ez így van ma is, a reformáció 500. évfordulóján is. Kedves testvéreim, akkor leszünk protestánsok, és valóban reformátusok, a reformáció méltó örökösei, ha az igazsággal, Isten igéjével oszlatunk szét a saját magunk életében elsősorban, és a környezetünkben is minden sötétséget, hazugságot, hamis valóságot, amiben az emberek élnek, amiben az emberek ringatják magukat. És persze az ellenszél ma is óriási. Mint ahogy az volt Luther Márton idejében is, mint ahogy az volt Ezékiel próféta és a többiek idejében. Mindig ott voltak akkor is a hamis próféták, olvashattunk róluk, akik azt mondták, nem, ne higgyetek Ezékielnek, mert Isten meg fog rajtunk könyörülni, hamarosan majd kiszabadít minket a babiloniak uralma alól, és visszavezet a saját országunkba, és olyan nagy és dicsőséges birodalmat ad nekünk, amilyet nem látott a világ. És mennyivel könnyebb volt ennek az üzenetnek hinni, és mennyire nagy volt a nyomás, a kísértés Ezékielen, Jeremiáson, Luther Mártonon is, hogy álljon be ő is a sorba és hirdesse ő is ezt, amit mindenki hallani akar, és ami egy szép álomvilágba ringatja a emberek szívét. Csakhogy, ha ezt megtették volna, talán, emberileg szólva, ma már nem lenne zsidó nép, talán ma már nem lenne keresztyén egyház sem. Azért van, azért lehet, mert voltak, mindig akik vállalták az igazság hirdetését, nyitogatták az emberek szemeit és füleit, és voltak Isten kegyelméből mindig olyanok is, akik ennek hatására felébredtek az álomból, és továbbvivői lettek az igazságnak. Így mondja ezt Ezékiel a felolvasott igeszakaszban: „én intő jel vagyok számotokra”. Luther így mondta: itt állok, másként nem tehetek. Ugyanazt jeleni ez a két mondat. Mindkét ember Isten jelévé, Isten üzenetévé vált a maga korában a puszta lényével, a puszta személyiségével, és azzal, amit képviseltek. Egy olyan világító jellé, ami mellett nem lehetett elmenni anélkül, hogy észre ne vette volna bárki is. Luther korában, Ezékiel korában ők olyan emberek voltak, akiket muszáj volt észrevenni, és muszáj volt elgondolkoznia mindenkinek a személyükön, a munkájukon, a tanításukon. Mindenki kénytelen volt szembesülni az igazsággal, ha tetszett neki, ha nem. Jé, itt egy ember, aki szerint nem a pápa osztogatja az üdvösséget? Itt egy ember, aki szerint egyedül a Szentírás tekintélye a döntő, és nem az emberi hagyományok? Itt egy ember, aki szerint az Isten népének közösségében nincs helye bálványimádásnak, tisztátalanságnak és kicsapongásnak? Mindenki fel kellett, hogy figyeljen rá. Itt egy ember, aki nem olcsó és könnyű megváltást és üdvösséget hirdet, hanem teljesen ingyeneset, kegyelemből, hit által? Kedves testvéreim, jellé lenni a világban. Nem hiszem, hogy nagyképűség lenne azt mondani: ma is ez Isten gyermekeinek a feladata. Protestánsokként, reformátusokként ez a feladatunk. Azért nem nagyképűség ezt kijelenteni és felvállalni, mert nem mi választjuk ki erre magunkat, ahogyan Ezékiel és Luther Márton sem saját maga elhatározásából vállalta ezt fel, hanem Isten hív el erre bennünket. És nem a mi kiválóságunkra tekintettel, mert mi olyan kitűnő emberek lennénk, hogy minket Isten jelként mutathatna fel a világ előtt, hiszen tudjuk, hogy önmagunkban mindannyian gyarló bűnösök vagyunk, hanem kegyelmeből. Kegyelemből hit által jellé kell válnunk a világban. Mielőtt azonban még elfogna bennünket a romantikus lelkület ezzel kapcsolatban, hogy milyen magasztos dolog is ez, megint csak ébredjünk fel gyorsan, és lássuk meg Ezékiel próféta és Luther Márton és a többi reformátor személyén keresztül, hogy mit jelent jelnek lenni. Harcot a Krisztusért, szenvedést, próbákat, kísértéseket, a gonosznak, a hitetlenségnek a folyamatos támadásait, a konfliktus felvállalását az igazságért, az Isten ügyéért. Ne legyenek illúzióink ezzel kapcsolatban, testvérek. A hamisság, a hazugság ebben a világban mindig sokkal erősebb, hangosabb, népszerűbb lesz, mint az igazság. Kivételes kegyelmi időszakok a történelemben azok, amikor Isten úgy nyúlt bele a folyamatokba, hogy az igazság győzedelmeskedhetett. Ilyen időszak volt a reformáció. Nekünk azonban minderre tekintenünk nem szabad. Akár dicséret és megbecsülés jár érte, akár megvetés és szenvedés, a jelnek világítania, ragyognia kell. Mert nekünk nem e világra és az ettől kapott jutalomra kell tekintenünk, hanem egyedül Istenre és az Ő jótetszésére. Nem olyan romantikus dolog tehát jellé lenni a világban, sokkal inkább egy életen át tartó felörlő, felemésztő, nehéz küzdelem. Amit azonban érdemes felvállalni, és amiben érdemes hűségesen mindvégig megállni és kitartani, mert Jézus Krisztus ígérete szerint, ha ezt tesszük, elnyerjük az életnek koronáját.

Kedves testvéreim! A reformáció üzenete és öröksége a miénk. Mi reformátusok vagyunk. Ez az örökség azonban nem valamiféle szép, díszes ruha, amit magunkra felöltve tetszeleghetünk magunk előtt a tükörben. Nem valami kitüntetés, medál, amit a magunk mellére kitűzhetünk és megveregethetjük a saját vállunkat érte. A reformáció öröksége a mi számunkra is feladat, felelősség, teherhordozás, szolgálat. Önmagunknak az Isten ügyéért és igazságáért való feláldozása, elégetése. Ehhez adjon Isten Szentlelke számunkra erőt és buzgóságot. Ámen.

Záróének: 392. Az egyháznak a Jézus a fundámentoma…

Istentisztelet 2017. 09. 03.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 152. Szent Isten, noha néked…

Nagyének: 480. 1-4.

Lectio: 2Móz 17, 1-16.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: 2Móz 17, 11.

Kedves testvéreim! Felolvasott igénk két részre oszlik. Az első rész a pusztai vízhiányról, szomjúságról, a nép zúgolódásáról, Mózes tehetetlenségéről, és Isten csodatevő, és szabadító hatalmáról szól. A második rész egy ellenséges támadásról, Izrael fiainak erőtlenségéről, és megint csak Isten erejéről, és közbelépéséről beszél. Látszólag egymástól két különálló történet. Nem sok hasonlóságot vélünk felfedezni bennük. Mégsem az csupán a közös pont, hogy ugyanabban a bibliai igerészben szerepelnek, még csak nem is az, hogy mindkét esemény egy Refidimnek nevezett pusztabeli helyen történt meg Izrael fiaival, hanem legfőképpen az, hogy mindkét történetben, Izrael fiainak mindkét szorongatott helyzetében az imádság, az Úrhoz való kiáltás, az Úr felé emelt kezek adják meg a megoldás, a szabadulás kulcsát. Nem Mózes az, aki, mint valamiféle bölcs vezető, majd kitalálja, hogy mitévők legyenek a pusztában víz nélkül. Nem Mózes az sem, aki a harcképzetlen, jórészt komoly fegyverek nélküli, háborúban tapasztalatlan nép élére állva megnyeri a csatát az Amálekiták ellen. Mózesnek ezekre a dolgokra önmagában nem is lenne ereje és bölcsessége. Nem félisten volt ő, nem valami titkok tudója, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, akit azonban Isten nagy dolgokra hivatott használni. Olyan árulkodó és jellemző emberi megnyilvánulás, ahogy a vízhiány miatt zúgolódó nép perlekedésének a hatására Istenhez kiált, Isten elé viszi a problémát, és szinte a kezét megadólag és kérdőleg kitárva Isten előtt azt kérdezi: „Mit csináljak ezzel a néppel?” Én tehetetlen vagyok, Uram. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, honnan kellene vízhez juttatnom ilyen sokaságot. Nekem erre nincs hatalmam. És amikor Mózes ezeket a szavakat kimondja, amikor imádkozik Istenhez és Isten elé viszi a nehézségeket és gondokat, akkor jön az Isten, és akkor adja meg a megoldást, hogy mit kell tennie, hogy hogyan itathatja meg Izrael fiait. Ugyanezt látjuk a másik történetben is, talán még sokkal szemléletesebben kiábrázolva az imádság erejét és fontosságát. Mózes itt megint tehetetlen. Amálek rablónomád, pusztító hordája hirtelen, felkészületlenül csap le rájuk. Épp, hogy csak össze tudnak gyűjteni néhány harcképes férfit a csatára, a védekezésre, nem sok reménységük, esélyük van a győzelemre, mégis arról értesülünk, hogy amíg Mózes a dombon állva, két társával együtt magasra emelte kezeit, azaz, buzgó imádságban hordozta a völgyben harcoló izraelita férfiakat, addig mindvégig győzelemre állt számukra a csata kimenetele. Amikor azonban meglankadtak, megfáradtak a kezek felemelésében, az imádság buzgóságában, akkor azonnal az ellenség látszott megerősödni és felülkerekedni. Két szemléletes és elgondolkodtató példája áll előttünk tehát az igében az imádság erejének és fontosságának a keresztyén ember, és most különösen is a keresztyén elöljáró, vezető, a presbiter életében. Kiderül ebből a számunkra az a csodálatos igei, bibliai igazság és üzenet, hogy a keresztyén életnek, vagy éppen az elöljárói munkának, a gyülekezeti felelősséghordozásnak, a szolgálatnak a sikeressége, az ereje, az eredményessége, áldásossága az élő Istennel való személyes, naponkénti kapcsolattartásunknak, csendességünknek, imaéletünknek az erejében, intenzitásában van. Az imádság, az Isten előtti elcsendesedés olyan kell, legyen a keresztyén ember számára, mint a levegő, amit belélegzünk, ami nélkül nem tudunk létezni. A keresztyén presbiter így kell, hogy mindenkor imádságban hordozza a rábízottakat, a gyülekezeti közösséget, és így kell, hogy szüntelenül könyörögjön szolgálatáért, felelősségéért, annak a feladatnak az elvégzéséért, amivel Isten Őt megbízta. Nem elég a keresztyén elöljárónak azt tudnia, hogy Isten bízta meg őt a gyülekezet vezetésével. Ettől a tudattól önmagában csak felfuvalkodott és nagyképű ember lesz. Azt is fontos tudnia és értenie, hogy az Istentől rábízott feladatra ő önmagában alkalmatlan és képtelen. Csak az Istentől elkért és megkapott erővel, bölcsességgel, és csak az Ő szüntelen vezetése alatt tudja azt betölteni. Ő csak eszköz a mindenható Isten kezében. Ezt a „csak”-ot azonban nagyon idézőjelbe kell tennünk, mert nem lehet nagyobb tisztesség és méltóság egy ember számára, mint Isten eszközének, munkatársának lenni. Az imádság tehát az az eszköz, az a csodálatos és áldott lehetőség, amely által állandó és szoros kapcsolatban lehetünk az élő Istennel, és megmaradhatunk az Ő vezetése, az Ő hatalma és áldásai alatt. Az imádkozó ember beismeri a maga alkalmatlanságát, tehetetlenségét, és teljesen alárendeli magát az Ő hatalmának. Ó, milyen szükséges, kedves testvéreim, hogy presbitereink olyan vezetők, olyan elöljárók legyenek, mint amilyenek Mózes, Áron és Húr voltak. Akik szüntelen és buzgó imádságban hordozták Isten előtt az ő népüknek harcát, küzdelmét, akik minden problémát, nehézséget, nehéz kérdést nem a maguk bölcsessége szerint igyekeztek megoldani, hanem az Úrhoz kiáltottak útmutatásért, mert tudták, hogy csak akkor lesz igazán jó és megnyugtató, áldásos, a gyülekezet számára építő a megoldás, ha az Úrtól jön az. Ó, milyen fontos és szükséges, hogy a presbiterek imádkozó életű emberek legyenek, testvérek. Hiszen emberi természetünk erőtlenségei miatt, amelyek mindenkinek az életében jelentkeznek amúgy sem lehetséges, hogy felelősségteljes hivatásuknak folytatásában sok fogyatkozás, mulasztás vagy hiba ne essék. Szükséges tehát mindezekért imádságban kérni szüntelen Istenünknek bocsánatát. Ugyanígy nem lehet, hogy hasznos és jó előmenetelű legyen minden munkájuk Isten áldása nélkül. Szükséges tehát szüntelenül esedezni az áldásért. Izrael fiainak az Amálekiták elleni minden erőlködése hiábavaló lett, mihelyt Mózes nem tartotta kezeit felemelve az égre. Ez azt mutatja, hogy a segítség onnan felülről jön, és hogy az Isten áldása nélkül minden munka haszontalan. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök”, mondja a 127. zsoltár. Szükséges tehát, hogy a presbiter is olyan ember legyen, aki felemelve tartja a kezét és a szívét Istenhez, és a könyörgésben szorgalmas, kérve szüntelenül a kegyelmet, erőt, segítséget, áldást és a jó előmenetelt. Bízva Jézus Krisztus ígéretében: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik”. Mindebből következik, testvérek, hogy az Isten tetszése és akarata szerinti presbiter tehát nem mulasztja el sohasem az imádság és az Istennel való közösség alkalmait sem a gyülekezeti életben, sem pedig egyéni, személyes elcsendesedésében. Tudva, hogy mindez nem elvesztegetett idő, nem haszon nélküli, semmittevő magatartás, mint ahogy a hitetlenek gondolják, hanem a legfontosabb és legszükségesebb dolog, hivatása, és egész keresztyén élete eredményességéhez, áldásosságához, ahhoz, hogy harcaiban, küzdelmeiben, kísértéseiben vagy éppen megpróbáltatásaiban ne állandó vereségeket, csalódásokat és visszavonulást kelljen átélnie, hanem győzelmeket.

Végezetül, testvérek, Mózes, Áron és Húr történetének egy másik, a presbiteri szolgálathoz kapcsolódó, fontos üzenetét, tanulságát szeretném megvilágítani. Tudniillik a gyülekezet elöljáróinak, presbitereinek az egymás iránti felelősséghordozását. Egymásnak a segítését, és nem visszahúzását a szolgálatban. Mózes nem lett volna képes egyedül a csata egész ideje alatt magasba emelni a kezeit, és Izrael fiai így elvesztették volna a csatát. Ott voltak azonban a segítők, a társak, akik támogatták, amikor elgyengült, amikor meglankadtak a kezek. A presbiterek, a gyülekezet elöljárói közötti egység, egymásnak a támogatása, az egymás melletti kiállás, egymásnak a megvédése, ha arra van szükség, ezek nélkül a feltételek nélkül egyetlen vezető, még ha olyan talentumokkal van is megáldva, mint Mózes, még akkor sem képes megállni a helyét. Fájdalmasan tapasztaljuk sajnos sokszor ennek hiányát az elöljárók között. Sokszor inkább jellemző, a bizalmatlanság, a rosszindulatú kritizálás, a széthúzás, egymás hátba támadása. Sokan tekintenek úgy ma is a gyülekezetre és annak vezető testületére, a presbitériumra, hogy az éppen olyan, mint bármely más világi intézmény, bármely más világi vezető testület, ahol vannak különböző frakciók, oldalak, pártok, van kisebbség és van többség, ellenzéki és kormányzó oldal. Találkoztam már sajnos olyan presbiterrel, akinek szent meggyőződése volt, hogy az ő Istentől kapott presbiteri elhivatása, küldetése abban áll, hogy ellent kell mondjon a lelkipásztornak. Így mondta, hogy ő a népet képviseli a lelkipásztorral szemben. Ő a lelkipásztor ellenzéke. És ezt felfogását nagyon komolyan is gondolta. Testvérek, ezek hatalmas félreértések és tévképzetek egy gyülekezetben. Egy gyülekezetben mi nem demokráciásat játszunk, hadd mondjam, hogy itt nincs demokrácia. Bár emberek választják meg az elöljárókat, de hitünk szerint a gyülekezet tagjai csak felismerik, felfedezik egymásban az Istentől kapott tálentumokat, a Szentlélek általi elhivatást, és nem tesznek mást, mint ezt felismerve, ennek engednek. Ugyanígy pedig a presbiter is, szolgálatában tisztségének betöltésében nem embereket képvisel, és nem emberek érdekeit, hanem Jézus Krisztus akaratát, és az Ő Anyaszentegyházának javát, épülését, ige szerinti életét munkálja. Aki ellenben félti a gyülekezetet a lelkipásztortól, mert az netalán még valami igeszerű dologra akarja nevelni a gyülekezetet, aki a maga emberi gondolatait folyamatosan elébe helyezi Isten igéjének és akaratának, és állandóan ellene mond annak, feszültséget, békétlenséget, megosztottságot szítva a gyülekezetben, az ilyen ember, testvérek, ki kell mondanunk, nem való presbiternek. Isten igéjének ígérete így hangzik a 133. zsoltárból: csak, ahol a testvérek egyetértésben élnek, oda küld az Úr áldást és életet mindenkor. Jézus Krisztus, az Egyház Ura, szintén ebben határozta meg a gyülekezeti élet áldásosságának feltételét: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám”. Isten az egyetértésben, és nem a széthúzásban gyönyörködik. A széthúzás, a pártoskodás egyedül a sátánnak jó. Mózes, Áron és Húr példája örök időkre útmutatásként kell, hogy minden gyülekezeti elöljáró előtt legyen. Úgy vállaljuk és úgy végezzük a szolgálatot, hogy egymást segítjük, egymásért kiállunk, felelősséget vállalunk, egymást támogatjuk. Másképpen nem érdemes. Másképpen nem is magunknak, nem is egymásnak, hanem éppen annak a gyülekezetnek, közösségnek ártunk a legtöbbet, amelynek az építésére, növelésére, erősítésére hívott el minket az Úr. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor”. Ámen.

Záróének: 475. Imádkozzatok és buzgón kérjetek…

Istentisztelet 2017. 08. 13.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 164. Kegyes Jézus, itt vagyunk…

Nagyének: 370. Jövel, Szentlélek Úr Isten…

Lectio: 2Tim 4, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 512. 1. Szólj, szólj hozzám, Uram…

Textus: 2Tim 4, 2.

Kedves testvéreim! Ezen a vasárnapon is folytatjuk ismerkedésünket a presbiteri, egyházvezetői tisztség Isten szerinti szempontjaival. Ma szeretném, ha azzal foglalkoznánk, hogy bizony a presbitereknek is igét ismerő, igét értő, és nem utolsó sorban igét hirdető embereknek kell lenniük. Fájdalmasan szomorú, hogy sajnos nagyon sok gyülekezetben ez nem szempont napjainkban. Vagy legalábbis nem esik ez a szempont olyan nagy súllyal a latban, mint kellene. Pedig talán a legfontosabb szempontról van itt szó. Hogyan kormányozhatja valaki Isten igéje szerint a gyülekezetet akkor, ha ő maga nem ismeri Isten igéjét, vagy nem érti azt? Egy ilyen vezetés bizonyára katasztrófához vezet. Ha bármilyen más közösséget, egy családot, egy munkahelyet, egy országot nem igét ismerő, és igét komolyan vevő emberek irányítanak, az is elég nagy baj, de mégsem vezet teljes csődhöz, teljes széthulláshoz. De ha ez egy gyülekezettel történik meg, azzal a közösséggel, amit úgy nevezünk, hogy Isten népe, azzal a közösséggel, ahol mindennek Isten igéje és akarata szerint kell történnie, különben egészen bizonyosan meghasonlik önmagával, és megszűnik az lenni, ami egyáltalán a lényege, ha egy ilyen közösségben nem igét ismerő és értő emberek vannak ott a vezetésben, akkor biztos a pusztulás, és a vereség. És értsük ezt nagyon jól, testvérek, Isten népének vezetéséhez nem emberi jóindulatra van szükség. Az kevés. Nem is emberi rátermettségre, az is kevés. Nem emberi bölcsességre, az is kevés. Isten népének vezetéséhez Isten igéjének, és akaratának ismeretére, és az annak való engedelmességre van szükség. Minden más emberi szempont pótolható, de ez pótolhatatlan. Egy presbitérium abban különbözik a világ minden más közösségének vezető testületétől, hogy itt nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, nem nekünk kell vezetni és bölcs döntéseket hozni, helyzeteket és problémákat megoldani, itt nem nekünk kell megmutatni, hogy milyen leleményesek, bölcsek, jó vezetők vagyunk, hanem minden egyes esetben bele kell nézni Isten igéjének tükrébe, és azt cselekedni, úgy dönteni, ahogy Ő abban a kérdésben nekünk vezetést, útmutatást, parancsot ad. Miért? Mert a gyülekezet nem a miénk, hanem az Övé. Ő vezeti, Ő kormányozza, mi csak eszközei vagyunk neki ebben. Ezért életbevágóan fontos szempont és követelmény egy presbiter felé, hogy ismerje a Bibliát, tanulmányozza a Bibliát, sőt használja a kommentárokat, a segédanyagokat, a nálánál bölcsebb, a témával többet foglalkozó emberek magyarázatait, hogy az egyház tanbeli kérdéseiben is járatos legyen. Bizony Isten igéjének követelménye, hogy ne csak a lelkipásztorok, az igehirdetéssel konkrétan megbízott elöljárók legyenek teológusok, de a presbitereknek is teológusoknak kell lenniük. A Tituszhoz írott első levél első részének kilencedik versében írja Pál a püspökről, vagyis a presbiterről, hogy szükséges, hogy „ragaszkodjon a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket”. Vagyis behatóan kell ismerni Isten igéjét, és használni is tudnia kell azt. De utalhatunk itt újra az Apostolok cselekedeteiről írott könyv huszadik részére, a 28. versre, ahol Pál az efézusi presbiterekhez szól, és azt mondja nekik, hogy „legeltessék az Isten egyházát”, azaz táplálják lelkiképpen Isten igéjének eledelével. Ezért ha például a lelkipásztor valamilyen okból kifolyólag nincs jelen a gyülekezetben, teljesen helyénvaló, és természetes dolog kellene, hogy legyen az, hogy valamelyik presbiter tartja meg az istentiszteletet és saját, akármilyen egyszerű, de hittel mondott szavaival, bizonyságtételével építi a gyülekezet hitét. Higgyük el, testvérek, hogy legtöbbször nem a képesség, a szókincs, vagy a felkészültség hiányzik ehhez, mint ahogyan sokan állítják, és amivel kifogást keresnek ez alól, hanem egyszerűen az akarat, a szándék, az odaszánás és a buzgóság. Pedig Isten népének az igehirdetésben, a bizonyságtételben buzgó és odaszánt életű presbiterekre van szüksége, testvéreim, és ilyen presbitereket akar Isten is az Ő népének élére állítani. Akik ismerik az Ő igéjét, életük zsinórmértékének fogadják el azt, és készek azzal mindenkor pásztorolni is a rájuk bízott nyájat. „Feddj, ints, bíztass”, mondja Pál apostol Timótheusnak. Szinte fülembe csengenek az Úrnak Jeremiáshoz intézett szavai az ő elhívásakor. Azt mondja neki Isten: „Én most a szádba adom igéimet! … hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!” Micsoda hatalmas, felelősségteljes, nehéz, és mégis csodálatos feladat, küldetés az igehirdetés munkája, testvérek. Olyan munka, amelyben nem magunkat kell képviselnünk, nem a magunkét kell mondanunk, nem magunkat kell prédikálnunk, hanem egyedül csak a minket megbízó és elküldő Úr akaratát. És a mi beszédünk, szavaink által Isten Szentlelke gyomlál és pusztít, épít és plántál. Bizony, ezt ki kell emelnünk, és hangsúlyoznunk kell mai világunkban, hogy az igehirdetésnek kétfajta feladata, kétfajta munkája van az ember életében. Nem csak épít és plántál, hanem gyomlál és pusztít is. Csak az az ember, aki hajlandó alávetni magát Isten igéje óemberünket, énünket, önzésünket pusztító, és bűneinket kigyomláló munkájának és hatalmának, csak az fogja átélni és megtapasztalni, hogy Isten igéje felépít és plántál is minket egyben a Krisztusban elnyerhető új életre, és az üdvösségre. Az az igehirdető, aki nem vállalja fel Isten igéjének ezt a kettős, és nagyon sokszor sajnos népszerűtlen és emberek által elutasított munkáját, az hűtlenné lesz a küldő és megbízó Úrhoz, és alkalmatlan lesz a szolgálatra. Valaki azt mondta egyszer: romhalmazra nem lehet építeni. Egy romépületet, ami teljesen tönkrement már nem érdemes tatarozni, szépítgetni. Földig kell rombolni, és elölről kell kezdeni mindent. Isten is így dolgozik, testvéreim. Ő sem hajlandó a romokkal, a régi és tönkrement életünkkel foglalkozni, azt valahogy kiszépíteni, helyreállítani. Mielőtt épít, azelőtt először rombol és pusztít. Ezt a presbiternek is, mint az ige hirdetőjének vállalnia kell, az igehallgatóknak pedig alázattal elfogadniuk ezt, mint Isten munkamódszerét. Így a presbiternek, mint igehirdetőnek, mindenkor ki kell kelnie az emberek között uralkodó bűnök ellen, intenie és feddenie kell a gyülekezetet ezek miatt. Nem szabad elnéznie ezeket. Még kevésbé szabad megalkudnia valami módon a rossz szokásokkal vagy erkölcsökkel. A bűnt Isten szemében nem hitelesíti, és nem igazolja sem az, hogy milyen régi szokásként, hagyományként dívik a nép körében, sem az, hogy hány százan vagy hány ezren követik azt el, és rendelik alá magukat annak. Figyelmeztetnie és dorgálnia kell nem csak az igehirdetésben, hanem személyre szólóan is teljes határozottsággal mindenkor, és kiállni Isten igéjének igazsága mellett. Csak ha ezt megtette, akkor van joga és lehetősége felragyogtatni a megtérni vágyó rábízottak előtt a szabadulás útját, Isten bűnbocsátó kegyelmét és szeretetét a Jézus Krisztusban. Milyen áldott is lenne az egész gyülekezeti életünk, ha a ilyen presbitereink lennének.

Valaki talán azt válaszolja most minderre, hogy nem kapott mindenki egyenlő bölcsességet az igehirdetéshez, vagy az igetanulmányozáshoz, az ige megértéséhez. De jó okkal mondja erre Jakab apostol az ő levelének első részében: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja”. Nem kell mindenkinek az igetanulmányozásban olyan mélyre elmerülnie, mint mondjuk akár a lelkipásztornak, vagy egy teológiai tanárak, de az Istentől elkért és megkapott bölcsességével mindenkinek képesnek kell lennie igét hirdetnie, bizonyságot tenni arról, amit neki kijelentett az Úr az Ő igéjéből, elmondani azt, amit előtte Isten Szentlelke megvilágított. És ilyenkor már valójában nem is mi vagyunk az igehirdetők, hanem a Szentlélek rajtunk keresztül. A mi dolgunk csak annyi, hogy kinyissuk a szánkat, és szóljunk. Hogy mit, azt nem nekünk kell kitalálni, saját bölcsességünkből, kútfőnkből meríteni, hanem azt Isten Szentlelke adja mindannyiunknak. Ezért ne mondja egy keresztyén ember sem, hogy ő alkalmatlan az igehirdetésre, mert nem is neki kell csinálnia, hanem Istennek rajta keresztül. Szájunk mindannyiunknak, van, nyelvünk is van benne, tudjuk is használni olyan sok gonosz és haszontalan dologra, csak amikor néhány mondattal Isten igéjéről kellene beszélnünk, és arról, mit jelent az a számunkra, mit mondott nekünk Isten, akkor némulunk el mégis valamiért. A presbiternek Isten igéje által vezetett, és Isten igéje által másokat vezető embernek kell lennie. És ez a kettő egymással szorosan összetartozik, egymással szoros összefüggésben van. Ha valaki nem képes másokat Isten igéje által vezetni, nem képes hirdetni másoknak az igét, akkor nagymértékben megkérdőjeleződik az is, hogy vajon ő valóban az ige által vezetett ember-e, és ilyen módon alkalmas-e presbiternek?

Kedves testvéreim, kedves gyülekezet! Ne csapjuk be magunkat. Ne jelöljünk, válasszunk emberi szempontok szerint egy olyan tisztségre, olyan feladatra embereket, amelyre csak isteni szempontok szerinti lehet és érdemes jelölni és választani. Mert az egészen biztosan kudarcra van ítélve, és nem lesz rajta azon a választáson Isten áldása. Vigyázzunk, hogy olyan emberek legyenek a gyülekezetünk elöljárói, akik feddhetetlen életűek, azaz akik Jézus Krisztusban már elnyerték bűneik bocsánatát, és elindultak a megszentelődés rögös útján, és akik ige által vezetett és ige által másokat vezetni képes emberek. Ámen.

Záróének: 231. Uram, a te igéd nekem…

2017. 08. 06-i istentisztelet Iregszemcsén és Nagyszokolyon

2017 augusztus 7, hétfő

Fennálló ének: 65. 1. A Sionnak hegyén Úr Isten…

Nagyének: 134. Úrnak szolgái mindnyájan…

Lectio: 1Tim 3, 1-7.

Igehirdetés előtti ének: 155. Ó, Úr Isten légy közöttünk…

Textus: 1Tim 3, 2a.

Kedves testvéreim! Talán többen tudják már, hogy ebben az esztendőben kerül sor gyülekezetünkben a presbiteri tisztújításra, ami mindenképpen egy olyan esemény, amely hosszú időre meghatározza gyülekezetünk életét, hitben való haladását, növekedését, vagy éppen lemaradását. Rajtunk, gyülekezeti tagokon múlik, hogy Istentől elhívott, Isten által alkalmassá tett elöljárókat válasszunk a gyülekezet élére, akik valóban példaképei a nyájnak, és mindenben érdemes őket elöl járóknak, azaz követendőknek tekinteni a hit útján. Komoly felelősség hárul tehát ebben a helyzetben mindannyiunkra. Tudniillik az, hogy most ne a magunk bölcsessége, emberi szimpátiája, baráti vagy éppen rokoni kapcsolatai alapján jelöljünk és válasszunk szolgálattevőket Isten népének élére, hanem Isten szempontjai, Isten akarata legyen számunkra a döntő. Kérjük Őt arra, hogy tanítson meg minket az Ő szemével látni, az Ő szempontjait figyelembe venni, és azt tenni, amit Ő akar, hogy cselekedjünk. A presbiterválasztás gyülekezeti életre gyakorolt súlyára tekintettel tehát fontosnak tartom testvérek, hogy ebben az időszakban, amíg itt lezajlanak az események református egyházunk jó rendje és törvényei szerint, próbáljunk meg kicsit jobban megismerkedni az ige alapján azzal, hogy mik is az Isten szempontjai, kritériumai, feltételei a presbiteri tisztség betöltésére nézve. Az előttünk álló néhány vasárnapon ezekkel fogunk foglalkozni. És én kérem a testvéreket arra, hogy fokozott figyelemmel hallgassuk az igét, és az itt elhangzó igei szempontokat, gondolatokat, keresztyén emberhez méltó módon építsük bele a mi gondolatainkba, és majd ha eljön az ideje, a mi döntéseinkbe is.

Az első szempont, amivel a felolvasott ige alapján megismerkedhetünk, és amit Isten mindenképpen fontosnak lát a presbiter személyénél, hogy megvalósuljon, az a feddhetetlenségnek, a szent életnek a követelménye. Így olvastuk: „szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen”. Én gondolom, hogy az első dolog, amin mindannyian fennakadunk ebben az igében az az, hogy itt nem is a presbiterekről van szó, hanem a püspökről. Szoktak is ezzel védekezni presbiterek, amikor ezzel az igeszakasszal inti vagy figyelmezteti valaki őket, hogy de hát itt a püspökről van szó, és nem rólam. Engem ezzel nem lehet inteni, mert ez nem rám vonatkozik. Eltévesztette a tiszteletes úr a házszámot, mert ez az ige pont egészen konkrétan a püspöknek szól. Ő vegye magára. Nos, tudnunk kell azt, testvérek, akinek van egy kicsi bibliaismerete, az tudja is, hogy az első keresztyén gyülekezetekben, tehát Pál apostol idején még ilyen tisztség, mint amit mi ma püspöknek mondunk, nem létezett. Nem voltak felsőbb egyházi hatóságok. Nem volt egyházmegye, sem egyházkerület, ennél fogva nem voltak ezeknek tisztségviselőik sem, hanem minden gyülekezet teljesen önálló, szuverén önkormányzattal, elöljárósággal rendelkezett. Minden egyházi tisztség, amit az Újszövetségben megtalálunk, amiről olvasunk, így a püspöki tisztség is tehát ennél fogva gyülekezeti szintű tisztség volt. Mi is volt azonban ez a tisztség? Görögül az a szó, amit mi ma püspöknek fordítunk, így hangzott, hogy „episzkoposz”. Egészen konkrétan magyarra fordítva annyit jelent ez a szó, hogy „felvigyázó”. Amikor tehát azt írja Pál Timótheusnak, hogy aki püspökséget kíván, az jó dolgot kíván, akkor azt konkrétan így lehetne fordítanunk és értelmeznünk, hogy aki felvigyázást kíván a gyülekezeti életben, tehát hogy minden szép rendben és Isten dicsőségére történjen, és ne fejetlenül, az jó dolgot kíván. A püspökség kifejezés tehát itt egy bizonyos munkakört, feladatkört jelent, a gyülekezet ügyeire való felvigyázásnak a feladatát, amit pedig egyértelműen a vének, azaz a presbiterek kellett, hogy ellássanak. Egy másik előfordulása az „episzkoposz” szónak az Újszövetségben, ami még jobban megvilágítja a jelentését, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 20. részében található. Itt Pál, amikor harmadik missziói útja vége felé Jeruzsálembe készül menni, akkor azt olvassuk, hogy magához hívatta az efézusi véneket, azaz a presbitereket, és amikor azok megérkeztek, ezt mondta nekik: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek”. Amikor itt ezt a szót használja, hogy őrizői vagytok a nyájnak, akkor az eredeti görög szövegben konkrétan az „episzkoposz” szó található. Ebből is világosan kiderül a számunkra, hogy a presbiter kifejezés az magának ennek a különleges gyülekezeti tisztségnek a megnevezése, míg az episzkoposz kifejezés a munkakörnek, a presbiteri feladatoknak a meghatározása, összefoglalása, és valójában a kettő egy és ugyanazt a tisztséget jelenti. Így kell tehát nekünk is a Timótheushoz írott első levél harmadik részét a presbiteri szolgálatra való Istentől rendelt feltételeknek, szempontoknak tekintenünk.

Igazából egy hosszú felsorolást találunk ebben a hét versben, amelynek én összefoglalásképpen a feddhetetlenség címet adtam. A 2. vers első fele összegzi a leglényegretörőbben, hogy miről is szól ez a szakasz: „Szükséges tehát, hogy a püspök, azaz a felvigyázó, az őrálló, a presbiter, legyen feddhetetlen”. Mit jelent ez? Először is nem azt, hogy hibátlan és tökéletes legyen. Mert bár ez kívánatos és örvendetes lenne, de tudjuk, hogy erre ebben a földi életben emberi természetünk általános romlottsága miatt nincs lehetőség. Bár keresztyénekként mindannyiunknak törekednünk kell a szent életre, és nem szabad önmagunkban megalkudnunk a bűnnel, gyarló emberi természetünknek mindig lesznek vadhajtásai, rései és repedései, amelyen keresztül a gonoszság ereje megnyilvánul rajtunk. Ebből következően hamis és rosszindulatú emberi elvárás mindig az, hogy a presbiter, vagy bármely más egyházi elöljáró tökéletes legyen. Aki akar, és keres hibát, bűnt, emberi gyengeséget szolgálatában és személyében, az egészen bizonyosan fog is találni. Keresztyén emberekként azonban egészen bizonyosan nem az a dolgunk, hogy egymás hibáit és gyarlóságait keresgéljük, azokat felnagyítsuk, és előtérbe helyezzük. Sokkal inkább az, hogy azokat elfedezzük, szeretetben elhordozzuk, és igyekezzük azokat mások elől is elrejteni. A presbiter feddhetetlensége tehát nem azt jelenti, hogy ellene soha senki semmi gonoszt nem mond, és semmi rosszal nem tudja megvádolni, mert hiszen tudjuk, hogy a gyalázó, rágalmazó és gonosz nyelvek még magára a mi Urunkra, Jézus Krisztusra is számtalanszor kiöntötték gonosz mérgüket, mennyivel inkább ránk, közönséges emberekre. Hanem azt jelenti ez a kifejezés, hogy a presbiter úgy viselje magát, úgy éljen, hogy méltán és igazán semmi gonoszságot ne lehessen a szemére vetni. Minden erejével igyekezzen távol tartani magát a bűnnek minden formájától. Amikor pedig emberi gyarlósága következtében mégis megbotlik, valamilyen nem Isten igéje szerinti dolog jelenik meg az életében, legyen kész azt bármikor bűnbánattal megvallani és elhagyni, hogy valami módon alkalmatlanná ne váljon szolgálatának betöltésére. Ebből következik, hogy az Isten szíve szerinti presbiter bár nem tökéletes és nem bűn nélküli, de Isten igéjével mindenkor inthető, figyelmeztethető, alázatos, nem marad meg a bűnben, hanem Jézus Krisztus keresztjéhez viszi azt, és Őbenne és Őnála talál bocsánatot és szabadulást arra. Így bűnei miatt semmiképpen nem marasztalható el az emberek részéről, hanem Pál apostollal együtt kérdezi: „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra?” Amit Isten egyszer megtisztított, azt ember ne mondja tisztátalannak. Bizony, testvérek, ezt jelenti a presbiter feddhetetlensége.

És hogy miért van erre szükség? Miért különösen is fontos, hogy a presbiter élete feddhetetlen, és bűnnel meg nem vádolható legyen? Azért, mert ő az, aki példát mutat a nyáj többi tagjának a szent életben és a jócselekedetekben. Ő az, akihez a gyülekezet többi tagja is igazodni fog életvitelében. Ő az, aki mértékül fog szolgálni másoknak. Azt pedig tudjuk, szintén Pál apostoltól, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti. Egyetlen embernek a bűne megronthatja az egész gyülekezet életét. És nem utolsó sorban ő az, aki hitelessé vagy hiteltelenné tudja tenni életével, magaviseletével a Krisztus és az anyaszentegyház ügyét, az evangélium hirdetését és szolgálatát. Mert aki szájával jóra tanít, életével azonban ellenkező példát mutat, az többet ront a gyülekezet helyzetén, mint amennyit épít. Az emberek ugyanis jobban fognak hinni az ő életének, mint az ő szavainak, és gyalázatot hoz Krisztusra és az egyházra. Ezért fontos, hogy ahogy az ige is felsorolja: józan, mértékletes, alázatos, türelmes, békeszerető, adakozó, istenfélő és irgalmas legyen. Távolítsa el magától a tobzódást, a részegeskedést, a testiséget, a fösvénységet, a szeretetlenséget, igazságtalanságot, a haragot, a versengést és mindenféle istentelen beszédet és cselekedetet. Persze tudjuk, hogy nem csak a presbiterek, nem csak az elöljárók tartoznak azzal, hogy így éljenek, hanem valójában minden keresztyén ember, de a presbiterek nem csak azért kötelesek erre, mert keresztyének, hanem az ő felelősségük kettős, és mivel nekik több adatott, ezért rajtuk Isten többet is kér számon. Nekik még fokozottabban oda kell figyelniük a szent életre, mert ők Isten sáfárai, Krisztus követei, a gyülekezet angyalai, a hit és a megtérés hirdetői, a mennyország útjának mutatói. Az a küldetés, amivel Isten őket megbízta nem tűr el semmilyen erkölcsi léhaságot, lazaságot, ahhoz csak a legfokozottabb szentség illik, és csak így, ezzel a szentséggel élve lehet igazán betölteni.

Kedves testvéreim! Én bízom abban, hogy Isten Szentlelke hathatósan a szívünkre helyezte ezen az alkalmon a szent életnek, a feddhetetlenségnek a szempontját, amelyet a presbiterek felé Isten támaszt. Legyen ez ott a mi szívünkben és gondolatainkban, hogy ez alapján, Isten szempontjai alapján tudjunk választani. Nem azt, aki emberileg nézve talán befolyásos, erős, vagy sikeres, hanem azt, aki bűneit, emberi gyarlóságait letette, és újra és újra kész letenni Krisztus keresztje alá, megbánva és elhagyva azokat, és kész a megszentelődés, az Istennek tetsző, kegyes élet útján egyre előrébb haladni. Ámen.

 

Záróének: 467. Mily jó, ha bűntől már szabad…

2017. július 9-i istentisztelet Iregszemcsén és Nagyszokolyon

2017 július 11, kedd

Fennálló ének: 84. 1. Ó, Seregeknek Istene…

Nagyének: 395. Isten szívén megpihenve…

Lectio: ApCsel 27, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: ApCsel 27, 1-2.

Kedves testvéreim! Lukács úgy írja le Pál utazását Cézáreából Rómába, mint szemtanú, többes szám első személyben beszélve mindvégig, vagyis úgy, mint aki maga is ott volt, és részese volt Pál sorsának, fogságának, útitársa volt mindvégig, sorsközösséget vállalt vele és kitartott mellette minden nehézségben. Ugyanilyen útitársa volt még Pálnak Lukács mellett a macedón Arisztarkhosz, akit a 2. versben említ Lukács. Ő is még a második missziói útja során csatlakozhatott Pálhoz, és azóta kitartott mellette, segítőjeként, útitársaként, barátjaként kísérte őt mindvégig. Könnyen beláthatjuk, bizony milyen sokat jelentett Pálnak ennek a két hűséges barátnak a kitartása, állhatatossága, segítőkészsége. Bár nyilván az Úrral való közösségéből merítette a legtöbb erőt egész munkásságának ideje alatt arra, hogy a nehézségeket, akadályokat, fájdalmakat, szenvedéseket kibírja és elhordozza Krisztusért, azonban mégiscsak ő is ember volt, akinek szüksége volt barátoktra, vigasztalókra, pártfogókra, segítőkre. Elég ha csak arra gondolunk, hogy milyen beteges, gyenge testalkatú, törékeny egészségű ember volt ez a Pál. Bizony, gyakran erőt vehetett rajta a csüggedés, a fáradtság, a tanácstalanság, vagy egyszerűen csak gyakran lehetett szüksége konkrét fizikai segítségre, hogy valaki megfogja, ha éppen összeesne, hozzon neki egy pohár vizet, amikor rosszul van, orvost hívjon hozzá, ha a betegség eluralkodik rajta. Tehát igenis, ha keveset hallunk is erről a Szentírásban, mert bizonyára Lukács nem kívánta a maga érdemeit kiemelni és hangoztatni saját írásában, mégis elképzelhető mindannyiunk számára, hogy milyen fontos szolgálatot teljesített Lukács és Artisztarkhosz Pál mellett és vele együtt az evangélium terjedésének ügyéért. És itt rögtön álljunk is meg egy kicsit, és vonjuk le az igéből a megfelelő következtetéseket. Íme, még a nagy Pál apostolnak, is, akit a hit oszlopaként ismerünk és képzelünk el nagyon sokan, akit valamiféle hithősként, kivételes lelki ajándékokkal megáldott keresztyénként ismerünk, íme, még neki is szüksége volt társakra a hit útján való járásban szüntelenül, és amit szintén kötelességünkként és feladatunkként tűz ki mindannyiunk elé az Úr: a szolgálatban, a küldetésben forgolódva, az Isten országának munkásaként élve ebben a világban, még neki is szüksége volt munkatársakra, segítőkre, támogatókra, mert a harc, a munka sokszor számára is kilátástalannak tűnt, nehéznek tűnt, amit nem bírt egyedül elhordozni, és olyankor olyan jó volt, hogy ott voltak mellette a segítők, a munkatársak, a testvérek, a barátok, akikkel megoszthatta a terheket, és akikkel együtt emelhette és hordozhatta a szolgálat gondjait és teendőit. Kedves testvéreim, enélkül nem megy ma sem. Keresztyén életet élni, keresztyén szolgálatot végezni, úgy, hogy közben egyedül vagyok, egy lehetetlen és gyilkos, lélek-gyilkos küldetés. Egy darabig az ember bírja, sőt talán még úgy is van vele, hogy jaj, milyen jó, hogy nem kell másokhoz igazodnom, mások elvárásait figyelembe vennem, csinálhatom a saját magam feje szerint, de egy kis idő múlva rájön, hogy ez így mégsem működik. Kiég az ember társak nélkül, barátok, testvérek nélkül, magányosnak érzi magát, és értelmetlennek, céltalannak, haszontalannak minden szolgálatot. Kedves testvéreim, egy keresztyén ember tehát igényli azt, ha igazán keresztyén, hogy legyen közössége, munkaközössége, szeretetközössége. Abban a gyülekezetben, ahol ez az igény nincs meg, ahol ez a vágyakozás nincs ott a szívekben, ahol tökéletesen kielégítő a gyülekezeti tagok számára az, ha heti egy órát egymás mellett ülnek a templomban vasárnaponként, és egyébként a hét többi napján közömbösen elsétálnak egymás mellett az utcán, és nem vágynak többre, nem vágynak arra, hogy egymás hite által erősödjenek, közösen imádkozzanak, megbeszéljék egymással a nehézségeiket, ne csak a másik nehézségeit beszéljék ki egymás közt telefonon, vagy annak a háta mögött, hanem támogassák és erősítsék egymást a hitben, ahol ez nincs meg, testvéreim, ott valami nagyon nagy baj van. Legyen ez ma Isten igéjének az első kérdése és üzenete hozzánk, hogy te személy szerint igényeled és hajlandó vagy-e nyújtani a gyülekezetünkben a másik ember, a testvér felé a támogatást, a segítséget, a szeretetközösséget. Vegyük komolyan, hogy még egy Pál apostol sem lehetett meg ezek nélkül soha. Isten gondoskodott róla, hogy a legszorongattatott helyzetben is legyenek mellette testvérek, akik segítik, támogatják őt. Isten rólunk is tud és akar gondoskodni. Ezért bízott egymásra bennünket, iregszemcsei/nagyszokolyi reformátusokat. Tanuljunk meg testvérekként tekinteni egymásra, mi, akik itt vagyunk. Úgy, azzal a felelősségérzettel tekinteni a mellettem ülőre, hogy Isten őt rám bízta, Isten egymásra bízott minket, hogy egy se vesszen el közülünk, hogy senki ne érezze egyedül magát, aki a Krisztus tanítványa, hanem legyünk egymásnak segítőtársai, munkatársai, barátai, testvérei.

A következő dolog, ami érdekes és felhívja magára a figyelmünket ebben az igaszakaszban az az, hogy Lukács éppen szemtanúi minőségénél fogva, milyen részletes leírását adja ennek a hosszú tengeri utazásnak. Ezekben a versekben csupán az út első felét látjuk leírva, de már ebben is nagy pontossággal vannak előttünk az út állomásai, az időjárási viszonyok ismertetése, stb. Talán jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: mire való ez? Miért van erre szükség? Miért fontos mindez? Miért nem elégszik meg Lukács csupán annak a ténynek a közlésével, ami tulajdonképpen a lényeg, hogy ha hányattatások közepette is, de Pál és kísérete végül eljutott Rómába? Nos, talán a legvalószínűbb igeszerű válasz erre a kérdésre az, hogy Pálnak ez a Rómába való utazása, és ott maga előtt a császár előtt való megállása és Krisztusról való bizonyságtétele nyilván egy olyan horderejű és jelentőségű eseménynek számított Lukács és a korabeli keresztyének szemében, akiknek Lukács a könyvét írja, hogy ennek az eseménynek feltétlenül szüksége volt valamiféle felvezetésre, valamiféle dramaturgiai feszültségre. Arra, hogy megelőzze ezt a célba nem érés, az utazás kudarccal járásának lehetséges felvillantása. Nem másról van itt tehát szó, mint a mai, modern filmekből és történetekből is jól ismert forgatókönyvről, hogy tudniillik, mielőtt a főhős eléri életének kiteljesedését, célját, mielőtt megvalósul, amiért egész életében küzdött és harcolt, azelőtt nyilván sok veszedelmen és nehézségen kell keresztülmennie, sok akadályt kell legyőznie. Ha belegondolunk, testvéreim, akkor Pálnak ez az útja, és az, hogy ő a római császár, a világ akkori leghatalmasabb embere előtt állva tehet bizonyságot hitéről, valóban életének és Krisztustól kapott szolgálatának csúcsát jelentette. A legnagyobb kihívást, és a legnagyobb lehetőséget is egyben, a legszélesebbre tárt ajtót az evangélium előtt, amin keresztüllépve a Krisztus ügye számára korlátlan lehetőségek nyílhatnak meg. Lukács és az akkori keresztyének gondolkozásában ez az esemény, az evangélium megjelenése a császár előtt tulajdonképpen annak a jézusi parancsnak és próféciának az utolsó lépcsőfokát jelenti, amelyet mennybemenetele alkalmával adott tanítványainak, hogy tudniillik „lesztek nékem tanúim, Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig”. Már nagyon korán felfedezték az írásmagyarázók, hogy ezek a helyhatározók Jézus szavaiban valójában olyanok, mint a koncentrikus körök, és az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben Lukács pontosan ilyen sorrendben és terjedési sémában mutatja be a keresztyénség térhódítását. Hogy tudniillik először Jeruzsálemben alakul meg egy ősgyülekezet. Majd Júdeában, azaz Jeruzsálem környékén alakulnak gyülekezetek, aztán Samáriában, tehát egy még szélesebb körívet behatárolva, már nem csak a zsidók, hanem a környező pogány népek felé is nyitva, és végül a föld végső határa az a kör, ahol már az egész akkor ismert világra elér az evangélium hatása. Ezt az utóbbit, ennek az utóbbinak a kezdetét látta Lukács elindulni és megvalósulni abban, hogy Pál a római császár előtt fogja hirdetni az evangéliumot. Ez után a lépcsőfok után, ez után a koncentrikus kör után pedig már nincs más a keresztyének hite és váradalma szerint, mint Jézus Krisztus visszajövetele és az Ő dicsőséges országának a megvalósulása. Persze tudjuk, hogy mindez végül csak egy emberi váradalomnak, egy emberi elképzelésnek bizonyult. Az evangélium nem Pál apostol Rómában való szolgálata nyomán terjedt el a föld végső határáig. Addig még várni kell egy darabig. De mégis elgondolkoztató, és követésre méltó mindannyiunk számára, testvéreim, az a tudatosság és elszántság, ahogyan az első keresztyének, konkrétan Pál apostol, Lukács és Arisztarkhoz teljes erejükkel munkálkodtak azon, hogy Jézus Krisztus visszajövetelét, az Isten országának megvalósulását ezen a földön előmozdítsák, sőt siettessék. Ma már a mi számunkra talán kicsit eretnek gondolatnak tűnik ez, hogy siettetni Jézus visszajövetelét, pedig nem az, hiszen erre maga Jézus Krisztus adott nekünk is parancsot elküldve, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népeket megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe és tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt nekünk. Mikor pedig az evangélium az egész világon hirdettetik, mondja Jézus, akkor jön el a vég. Komolyan vesszük-e mi is Jézus Krisztus szavait, testvéreim, és hirdettetik-e az evangélium általunk is a magunk helyén? Pál és Lukács célja az volt, hogy még az ő életükben jöjjön vissza a Krisztus, hogy még tanúi lehessenek ennek a csodálatos eseménynek a saját szemükkel. Ezért hajtotta őket a belső tűz, ez volt szívük vágya és mozgatórugója: a világ evangelizálása még a mi nemzedékünkben, hogy tanúi lehessünk az Úr dicsőséges visszajövetelének. Higgyük el, hogy ma is sok ezer és sok milliói keresztyént fűt a világon ez a gondolat és ez a cél. És mindannyiunknak van, lehet benne része, Isten mindannyiunkra bíz ebben feladatot. Vajon hallotta-e már mindenki az evangéliumot Iregszemcsén/Nagyszokolyon, testvéreim? Ne gondold, hogy te túl kicsi, túl jelentéktelen vagy egy ilyen nagy cél véghezvitelére. Egyedül igen, kicsik és gyengék vagyunk. Ahogy az előbb meg is állapítottuk. De megállapítottuk azt is, hoy együtt, összefogva, úgy, hogy a világ Ura és Megváltója, Jézus Krisztus adta nekünk ezt a megbízatást, és Ő is velünk van, és adja nekünk az Ő erejét, vezetését, bölcsességét, úgy hogy hozzá imádkozunk segítségért, és tőle kérjük az áldásokat, úgy, hogy nem egymás ellen, egymást visszahúzva, hanem egymásért is harcolva, egymást erősítve, együtt végezzük a munkát, úgy már lehetséges.

Ne felejtsük el, hogy Ővele és egymással legyőzhetünk minden akadályt. Ha valamiért még fontos Lukácsnak ez a részletes útleírása akkor az éppen az, hogy megláthatjuk belőle, hogy az Isten országának építése is gyakran ellenszélben történik. Gyakran merülnek fel olyan akadályozó tényezők, amik hatalmasabbak nálunk, és úgy érezhetjük, ezeket nem tudjuk legyőzni. De íme, Isten minden veszedelem és akadály ellenére végül mégis eljuttatta Pál apostolt Rómába. Jön az ellenszél, jön a vihar, jön a hajótörés, a kígyómarás, de mindez nem állíthatja meg Isten akaratának megvalósulását. Meg fogjuk tapasztalni, hogy így lesz ez velünk is, el fog hárulni minden akadály, ha, és hadd legyen itt ez a feltételes mód hangsúlyos, ha valóban a Krisztus ügye iránti buzgóság fogja fűteni és betölteni a mi életünket. Ámen.

Záróének: 397. Ó, Sion, ébredj…

2017. február 19-i igehirdetés Nagyszokolyon és Iregszemcsén

2017 február 19, vasárnap

Fennálló ének: 42. 1. Mint a szép híves patakra…

Nagyének: 345. Ím, nagy Isten, most előtted…

Lectio: Mk 2, 1-12.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: Mk 2, 5.

Kedves testvéreim! Egy héttel ezelőtt elmondtuk, hogy Márk evangéliumának fő témája ez: Jézus Krisztus az Isten Fia. Ezt nyilatkoztatta ki a mennyei Atya Jézus megkeresztelkedésekor is, mintegy atyai örömmel és büszkeséggel megtöltekezve, amikor ezt mondta: „te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm”. Ma is követjük ezt a fonalat Márk evangéliumában. Jézus Krisztust úgy láthatjuk ebben a történetben, mint egyrészt egy csodatévő gyógyítót, aki olyan dolgokat képes megtenni, olyan testi, emberi nyomorúságoktól képes megszabadítani, amiktől ember, és emberi tudomány nem képes még ma sem, másrészt pedig, mint bűnbocsátó Urat, akinek jogában és hatalmában áll kimondani az emberi életek felett, hogy „megbocsáttattak a te bűneid”. Jézusnak ezek a tulajdonságai, jellemvonásai pedig mindkét esetben megint csak azt hivatottak bizonyítani és igazolni, kétséget kizáróan arra engednek következtetni, hogy Ő nem volt más, mint Isten Fia, és Önmagában is Isten, Istennel egyenlő, maga Isten.

Először is a gyógyítás. Egészen egyértelmű itt is, és még Jézusnak sok gyógyításánál, amikkel az evangéliumokban találkozunk, hogy ezek emberileg teljességgel lehetetlen gyógyítások. Olyan gyógyítások, amelyekre az orvostudomány sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben nem lesz képes. Hogy tudniillik egy súlyos agyvérzésen átesett és ennek következtében lebénult ember újra teljes értékű életet élhessen, ez képtelenség. Ott olyan roncsolódások mennek végbe az emberi szervezetben, amik visszafordíthatatlanok. Nem is egészen pontos talán ez a kifejezés sem, amikor azt mondjuk, hogy Jézus gyógyításokat hajtott végre, meggyógyította ezeket a betegeket, hanem sokkal jobb lenne egy másik szót használni ezekre az esetekre, tudniillik a „teremtés” szót. A legszemléletesebb példája ennek talán a vakon született meggyógyítása, ahol teljesen egyértelmű, és világos, hogy nincs mit meggyógyítani. Ennek az embernek soha nem volt látása, soha nem volt képes a szeme funkcionálni, mert valami olyan végzetes fogyatékossággal született. Jézus pedig úgymond „meggyógyítja”, de sokkal pontosabb, ha azt mondjuk, „megteremti” ennek az embernek a szemét, a látását. De ugyanez a helyzet ennek a gutaütöttnek az esetében is. Ha ő tudott is valamikor járni, a gutaütés miatt az agyának egy bizonyos része, amely a mozgásáért volt felelős, teljességgel tönkrement. Visszafordíthatatlanul károsodott. Ott már nem volt mit meggyógyítani. Hogy Jézus segíthessen ennek az embernek, ugyanannak a hatalomnak kellett megnyilvánulnia az Ő szavaiban, amellyel Isten kezdetben a világot teremtette. A semmiből valamit alkotott a puszta szavával: „kelj fel és járj”. És megtörtént a teremtés csodája. Ha pedig ezt Jézus megtehette, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk róla, hogy erre csak úgy lehetett képes, ha Ő Istennel egyenlő, ha Ő Isten Fia.

A bűnbocsánat meghirdetésének esetében, mint ahogy maga Jézus is utal rá, már egy kicsit más a helyzet. A „megbocsáttattak a te bűneid” tipikusan egy olyan mondat, amit bárki szájára vehet anélkül, hogy le lehetne ellenőrizni, hogy az illető, akinek mondta valóban megszabadult-e a bűnei súlya, terhe, büntetése alól. Egyrészt tehát egy könnyű, légies, semmilyen kockázatot magában nem rejtő, mégis sokak megtévesztésére, elhitetésére alkalmas mondat ez, másrészt viszont, aki kimondja, az valami olyan dolgot állít önmagáról, aminek igen komoly súlya van. Aki ezt a mondatot ki meri mondani, az nem csak azzal az igénnyel lép fel, hogy őt Isten valamiféle szolgájának, küldöttjének tekintsék az emberek, hanem igenis úgy, hogy Ő maga az Isten. Hiszen a bűnöket csak és kizárólag egyedül Istennek áll jogában és hatalmában megbocsátani. Tudja ezt Jézus is, és tudják a jelenlévő farizeusok és írástudók is, és éppen ezért botránkoznak meg az Ő szavain. Micsoda szemfényvesztés, mondhatták, ez Jézus részéről. Valami olyasmit állít magáról, amit nem lehet sem cáfolni, sem bizonyítani, hogy tudniillik majd Ő megbocsátja ennek a bénának a bűneit. Így ha nem is mindenkit, de sokakat megtéveszthet, félrevezethet. Azonban Jézus nagyon rájuk cáfol, amikor legnagyobb meglepetésükre azt mondja nekik, hogy azért, hogy elhiggyék, hogy meg tudja tenni ezt a láthatatlan csodát, meg tudja bocsátani a bűnöket, azért tesz egy emberi szemmel is látható és leellenőrizhető csodát, meggyógyítja ezt a bénát. Mint fentebb megállapítottuk, tudták ezt a korabeli emberek is, hogy bizony ehhez is isteni csoda, isteni hatalom kell. Ez sem megy végbe emberi erővel. De ez már emberileg viszont le is ellenőrizhető, kézzelfogható megtapasztalás. Így áll a gyógyítás, vagy az előbbi terminológiát használva, a teremtés csodája szolgálatába a kegyelem és bűnbocsánat megszerzésének. Így válik a külső, látható csoda jellé és bizonyítékká csupán az igazi, belső, emberi szemmel láthatatlan, de annál nagyobb változásoknak: a megváltásnak, az üdvösségnek. Így derül ki számunkra ebből a történetből, hogy Isten Fiának eljövetele tulajdonképpen milyen céllal is történt ebbe a világba? Mert lehet itt több dolgot is felsorolni, és sorolnak is fel sokan sok mindent. Hogy az Ő célja a nyomorultakon való segítés volt, vagy hogy az emberiség tanítása volt valamiféle magasabb rendű erkölcsiségre és életvitelre. És ez valóban mind hozzá is tartozik az igazsághoz, de mégis sokszor el is fedik azt előlünk, és csak részletei az igazságnak, hogy tudniillik, Jézus Krisztus az emberi élet végső nyomorúságának a megoldásáért jött el erre a földre, tudniillik, hogy megbocsássa a mi bűneinket, és megszabadítson minket annak káros és pusztító következményeitől. És hogyan tette Ő ezt meg? Bizony nem volt ez könnyű feladat még neki sem. De éppen ezért kellett magának Isten Fiának kezébe venni ezt az ügyet, mert másnak nem lett volna rá hatalma. Másban nem lett volna meg a szükséges erő és szeretet ehhez. Más nem lett volna képes elhordozni helyettünk Isten bűnért való hatalmának mérhetetlen súlyát. És más rajta kívül nem hogy nem tudta volna, de nem is lett volna hajlandó mindezt a kínt, szenvedést és megaláztatást felvállalni. Ezért kellett neki jönnie. Végül Ő végezte el a piszkos munkát értünk. Íme, ezért, a mi megváltásunk szempontjából, fontos, hogy Jézus Krisztus Isten Fia volt. Ha nem az lett volna, még mindig bűneinkben lennénk, és a halál, a kárhozat és a pokol lenne az osztályrészünk. Ha Jézus Krisztus csak egy bölcs tanító, egy nagy próféta, vagy áldott csodatévő volt, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Ő azonban számtalanszor bebizonyította földi élete folyamán jeleivel és csodáival, hogy valóban Ő az Isten Fia, a várva várt Messiás. Végül pedig maga az Atya erősítette ezt meg, amikor feltámasztotta Őt a harmadik napon, mert a halál nem tarthatta fogva az Isten Fiát.

Van azonban testvéreim ennek a felolvasott történetnek Jézus Krisztuson és az Ő istenfiúságán kívül egy másik főszereplője is, és nem lenne teljes ez az igehirdetés, ha nem beszélnék erről is. Nem más ez, tulajdonképpen, mint a hit. A hit, ami az emberi szívekben támadt Jézus Krisztus iránt. Ez a béna ember és a négy barátja, azért mentek Jézushoz, azért vitték barátjukat Jézushoz minden külső ellentétes körülmény, és feltornyosuló akadály ellenére, és Jézus azért gyógyította meg ezt az embert, és azért hirdette meg számára a bűnbocsánat kegyelmét is, mert látta az Ő hitüket. Mert szívükbe látva, ott találta azt a minden kételyt és bizonytalanságot legyőző szilárd és tiszta bizalmat iránta, amelyet Ő soha nem hagyott megszégyenülni. A hit szerepét Jézus Krisztus tanításában nem lehet túlhangsúlyozni. Nem más a hit, mint az a kinyújtott lelki kéz, amellyel az ember képes átvenni Isten számár elkészített ajándékait. És nyilván minél nagyobb ez a kéz, és minél szélesebbre van nyitva, annál több minden, annál nagyobb ajándékok férnek bele abba a kézbe. Minél kisebb, minél bizalmatlanabb, összezártabb, annál kevésbé képes befogadni Istentől bármit is. Jézus ezt így mondta gyógyításai alkalmával, hogy „legyen néked a te hited szerint”. Jelenti ez azt, hogy olyan mértékben nyilvánuljon meg a te életedben az én segítségem, isteni erőm, áldásom, amilyen mértékben hiszel bennem. Ha elhiszed azt, teljes szívvel, minden kétség nélkül, hogy meg tudlak gyógyítani, akkor gyógyulj meg. Ha elhiszed, hogy képes vagyok megszabadítani a bűneidtől, megkötözöttségeidtől, és új életet ajándékozni neked, akkor legyen úgy. Ha azt mondanátok ennek a hegynek, hogy kelj fel és ugorj a tengerbe, az beleugrana, ha annyi igaz hitetek lenne, min egy mustármag. Mindenki annyit kap meg, és annyit tapasztal meg Jézus Krisztus kegyelméből, szeretetéből, gondviseléséből, csodáiból az életében, és elsősorban bűnbocsánatából, amennyire feltétlen bizalommal rábízza magát Jézus Krisztusra, az Ő beszédeire, tanítására, akaratára. Ha azt kérem Istentől, hogy áldja meg a családi életemet, de én magam nem kezdek el úgy élni, viselkedni a saját családomban, ahogyan azt Isten törvénye szerint, mint férjnek, feleségnek, vagy gyermeknek tennem kell, ha nem bízom rá magam Isten igéjére, akkor az Ő áldását sem fogom megtapasztalni. Nem azért mert Ő nem adná, hanem azért, mert az én oldalamról nincs ott a hit keze, amivel átvehetném az Ő ajándékait. Ha azt kérem Istentől, hogy áldjon meg a munkámban, de közben én nem bízom rá magam annyira, hogy a munkahelyemen Isten igéje és akarata szerint, mindent becsületesen, szorgalmasan és odaadóan végezzek, hanem félvállról, lustán és zúgolódva vagyok ott jelen, akkor persze, hogy nem fog megáldani. Mert nincsen ott az a kinyújtott, kinyitott kéz, amit Isten telepakolhatna áldásaival, ajándékaival. Ha az anyagi életemben, a pénzügyeimben kérem Isten áldását, hiábavaló lesz mindaz mindaddig, amíg én magam nem rendelem alá a pénzkezelésemet Isten igéjének. Nem úgy használom minden jövedelmemet, mint az Ő ajándékát, magam és családom fenntartására, és az Ő dicsőségére való szolgálatra, hanem eltékozlom, elfecsérlem csupán, saját léha és hiú, önző vágyaim megvalósítására. Azok a családok, ahol rendszeresen adakoznak Isten dicsőségére, ahol helye van az Istennek is a családi költségvetésben, és jól megszabott keret van a számára elkülönítve, a tized, ahol Istent és az Ő országának építését szolgálatát tudatosan beépítik a családi kiadások közé, ott sokan elmondják, hogy napról napra, hónapról hónapra tapasztalják Isten gyarapító áldását. Mert mertek hinni Isten igéjében, mert merték ráépíteni hit által az ő életgyakorlatukat az Ő szavára, és Jézus Krisztus ezt a kinyújtott kezet meg tudta és meg tudja tölteni újra és újra bőségesen anyagi és lelki kincsekkel egyaránt. „Legyen néked a te hited szerint”. Ennek a bénának, és ennek a négy barátnak is az Ő hite szerint lett. Azért gyógyította meg Őt Jézus, mert látta a hitüket. Azért hirdetett bűnbocsánatot ennek a bénának, mert látta a hitüket. És miben hittek ezek az emberek? Abban, hogy Jézusnak van hatalma meggyógyítani, megteremteni ennek az embernek a járását, és abban, hogy van hatalma megbocsátani az Ő bűneit. Vagyis abban, hogy Ő Isten Fia. Mi hiszünk-e ebben, testvéreim? Ha hiszünk, ha teljes és tiszta szívvel hiszünk, vajon nem kellene-e az életünkben Isten áldásainak sokkal láthatóbban, nyilvánvalóbban, ragyogóbban feltűnnie? Vajon nem a mi hitetlenségünk és kicsinyhitűségünk árulkodói jelei-e az életünkben a sok-sok kudarc, csalódás, vereség? Tanuljuk meg végre, testvéreim, kinyújtani és szélesre kitárni a mi kezeinket Isten felé. Elengedni belőle mindent, amit görcsösen markol, és ami megakadályozza a megnyílásban. Higgyünk Jézus Krisztusban. Tanuljuk meg ezektől az emberektől, hogy a hit aktív cselekvést jelent, aktív engedelmességet az Ő szavának. Ők nem úgy hittek Jézusban, hogy otthon ültek, és sopánkodtak, hogy jaj, hát hiszünk mi Jézusban, de itt már Ő sem segíthet, hanem úgy, hogy megfogták az ő betegjüket, és odacipelték Őelé minden akadályon keresztül. Nem azokat az okokat sorolták, hogy miért lehetetlenség ennek az embernek a meggyógyítása, hanem megfogták a hordágyat és vitték. A hit cselekedet. A hit aktivitás. A hit az Isten igéje és akarata szerinti élet. Ez a hit élő hit, ez a hit joggal igényelheti Isten áldásait.

Ajándékozzon meg minket az Úr, testvéreim, ilyen hittel, és törekedjünk arra, hogy ilyen élő hitű emberek legyünk mi is, akiknek az életében Isten áldásai, ajándékai realizálódnak. Nem csak szép ígéretek maradnak, hanem van lelki kezük arra, hogy átvegyék azokat Istentől. Ámen.

Záróének: 200. Ó, maradj kegyelmeddel mivelünk, Jézusunk…

2017. február 12-i istentisztelet Iregszemcse, Nagyszokoly

2017 február 12, vasárnap

Fennálló ének: 154. Úr Jézus, mely igen drága…

Nagyének: 397. 1-3. Ó, Sion, ébredj…

Lectio: Mk 1, 9-11.

Igehirdetés előtti ének: 171. Megáll az Istennek igéje…

Textus: Mk 1, 11.

Kedves testvéreim! Jézus megkeresztelkedésének a története azért különös Márk evangéliumában, mert ebben a könyvben itt találkozunk vele először. A másik három evangéliumban hallunk Jézusnak valamilyen származási, születési történetéről, ki volt, honnan jött, kik voltak a szülei, hogyan született meg a világba, Márk mindezekről nem mond egy szót sem, mindezekkel nem foglalkozik, hanem nemes egyszerűséggel ott kezdi Jézus történetének elmesélést, ahol és amikor Ő egyáltalán a színre lépett, megjelent a nyilvánosság előtt, és elkezdte messiási, megváltói munkásságát. Jézus itt már harminc éves, amikor Márknál először hallunk róla, és megtudjuk róla, hogy megkeresztelkedett. Hogy mi volt vele korábban, arról Márk olyan szinten nem beszél, mintha Jézus legalábbis akkor pottyant volna le az égből. Persze azért, hogy nehogy azt higgyük, hogy tényleg így volt, annyit elárul róla ő is, hogy a galileai Názáretből érkezett Jánoshoz a Jordán folyóhoz. Tegyük fel a kérdést, testvérek, mi ennek az oka? És mi ennek az értelme? Ha egy kicsit ilyen dramaturgiai szempontból vizsgáljuk meg Márk evangéliumát, vagyis feltesszük azt a kérdést, hogy egy könyvet, vagy egy bármilyen művét az író miért úgy írt meg, ahogyan megírt, és miért nem másképpen, akkor bizonyára a legvalószínűbb válasz a Márk evangéliumának esetében erre a kérdésre az lesz, hogy azért, mert Márk az ő evangéliumában Jézust számunkra nem úgy akarta bemutatni, mint egy egyszerű embert, hanem amit mindenképpen ki szeretett volna domborítani vele kapcsolatban az az, hogy kicsoda is volt Ő valójában, mi is volt az Ő személyiségének a csodálatos titka, tudniillik az, hogy Ő nem más, mint az Isten Fia. Ennek a rövid keresztelési történetnek magának is, mindannyian érezzük, hogy egyetlen fő célja van, hogy elhangozzon magának Istennek a szájából, hogy „ez az én szeretett Fiam”. Jézus az Isten Fia, és ez a csodálatos mennyei tény, ez a hatalmas titok először itt, az Ő megkeresztelése alkalmával, vagyis messiási munkásságának kezdetén ragyogott fel, vált nyilvánvalóvá, jött a felszínre, ha egyellőre csak mégoly homályosan is, az emberek előtt. Eleve már az szó, amivel Jézus eljövetelét Márk bevezeti nagyon sokatmondó és továbbgondolkozásra késztet minket. Azt mondja az eredeti görög szövegben, hogy „kai egeneto”, azaz "és lett", "és történt", "és megjelent". Ugyanaz a szó ez, amivel a teremtéstörténet folyamán olyan gyakran találkozunk, hogy tudniillik Isten szólt, hogy "legyen", és valami "előállott", "lett". "Létrejött". "Megtörtént". Márk nem foglalkozik az emberi körülményekkel, a földi ok okozati összefüggésekkel, a nacionális, biológiai, társadalmi, vallási kategóriákkal. Ő mindezeken felülemelkedik, és csak annyit mond el nekünk Jézus megjelenéséről, amit feltétlenül tudnunk kell ahhoz, hogy higgyünk benne, hogy tudniillik, ahogy kezdetben a világ teremtésekor Isten akarata volt a mozgatórugó, és az állt a háttérben, úgy a megváltónak, a messiásnak, Isten Fiának eljövetele is teljesen és egészen az Ő munkája. Isten akarata volt, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre, és megszabadítson bennünket a bűn és a halál átkától, és ezért ez meg is történt. Márk számára egyedül ezt fontos elmondani, és nem akarja hagyni, hogy ettől egy akár bármilyen szép és megható születéstörténet, vagy előélet is elvonja a figyelmünket.

Jézus Krisztus Isten Fia. Ez tehát Márk mondanivalója. Ez az, amiért a lehető legegyszerűbbre redukálja le a történetkibontást, meg az egész szöveget, és csak arra koncentrál, és csak azokat a történeteket mondja el, és úgy mondja el őket, hogy azokból számunkra ez világosan kiderüljön. Tulajdonképpen ennek a csodálatos mennyei titoknak a kinyilvánításáról szól az Ő megkeresztelése is. Neki azért kellett megkeresztelkednie is, hogy ez a titok ez által elkezdjen kibontakozni, egyre láthatóbbá válni. Sokan megkérdezik, testvérek, ezzel az igével kapcsolatban, hogy de hát, ha a keresztség azt jelképezi, amit a Biblia alapján jelképez, vagyis a bűneinktől való megtisztulást, a megtérést és az újjászületést, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, akkor miért kellett Jézusnak megkeresztelkednie? Hiszen Ő nem volt bűnös, neki nem volt szüksége megtérésre. Nos, ez valóban így van. De lássuk meg a lényeges különbségeket Jézus Krisztus keresztsége és mindenki más keresztsége között, ami arra a következtetésre kell, hogy vezessen bennünket, hogy az Ő esetében a keresztség valami egészen más jelentéstartalommal, egészen más jelképrendszerrel rendelkezett. Az Ő keresztsége egyedi és különleges volt. Tudniillik Keresztelő János keresztelési gyakorlatáról olvassuk néhány verssel korábban, hogy „akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind, és - amikor megvallották bűneiket - megkeresztelte őket a Jordán vizében”. Jézusnál azonban ez a kitétel, hogy "megvallották bűneiket", teljességgel hiányzik. Neki ilyesmire nem volt szüksége keresztelése előtt. De mit is jelképezett akkor ez a cselekedet? Két dolgot kell itt kiemelnünk. Először is jelképezte az Ő elveszett, bűnös, gyarló, de bűneit felismerő és megbánó, és azokból szabadulni akaró emberrel való közösségvállalását. Azt, hogy tudja, ismeri, látja a mi elveszettségünket és nyomorúságunkat, és Ő tud és akar rajtunk segíteni. És ez a második dolog, amit a keresztség magára vétele szimbolizál Jézus esetében, hogy tudniillik Ő vállalja a küldetést, vállalja a feladatot, amit a mennyei Atyától kapott, amiért erre a világra megszületett, Ő kész szenvedni és meghalni értünk és helyettünk, hogy azután harmadnapon való feltámadásával megszerezze számunkra a győzelmet.

Amikor pedig Jézus ezt a vállalást a keresztség sákramentumának magára vételével önként megteszi, amikor ország-világ, az egész teremtés, angyalok és ördögök előtt kinyilvánítja, hogy hajlandó meghozni értünk ezt a hatalmas áldozatot, hajlandó vállalni értünk a megvetést, csúfolódást, a köpéseket, a töviskoronát, a szegeket, és a kínhalált, akkor egyszerre csak egy csodálatos élményben, egy csodálatos látomásban részesíti Őt a mennyei Atya, amelyben megerősíti az Ő vele való közösségét, és biztosítja Őt arról, hogy vele van, és bírja jótetszését. Valahogy úgy képzelem én el ezt a csodálatos, bensőséges, mennyei jelenetet az Atya és a Fiú között, amit Márk evangéliuma egyébként úgy mutat be, mint olyan dolgot, amit csak ők ketten érzékeltek, ami a külvilág előtt teljesen rejtve maradt, csak Jézus látta ezt a látomást, csak ő halotta mennyei hangot, tehát valahogy úgy képzelem én ezt el, testvéreim, mint amikor akár itt közöttünk is valakinek gyermeke, vagy unokája születik, és látja őt fejlődni, cseperedni, növekedni, erősödni okosodni, és látja olyan dolgokat megtenni, amiért végtelenül büszke lehet rá. Hogy igen ő az én fiam, ő az én kislányom. Amikor megtanul beszélni, kimondja az első szavakat. Amikor megtanul járni, megteszi az első lépéseket. Elindul az iskolába. Hazahozza az első ötöst. Szépen imádkozik, illedelmesen köszön az utcán, segít a barátainak, megosztja a testvérével a csokoládéját. Ezek olyan nagy dolgok, olyan nagy örömök, testvéreim, egy szülő életében, ezt mindannyian tudhatjuk, amikor az ember szinte nem bírja magában tartani a büszkeségét, az örömét, hogy ilyen gyönyörű, okos, erős, ügyes gyermeke van, és odamegy és megölelgeti, megcsókolgatja, megdicsérgeti. Büszke vagyok rád gyermekem. Ügyes vagy. Gyönyörködöm benned. Ezt mondja itt Isten is: „benned gyönyörködöm”. Büszke vagyok rád. Mire büszke egy szülő? Mikor büszke egy szülő a gyermekére? Akkor, ha azt látja, hogy a gyermeke úgy él, vagy legalábbis próbál úgy élni, cselekedni, ahogyan azt az édesapja, édesanyja tanította neki, vagy mutatta neki a saját példájával. Akkor, ha a gyermekben a szülő magára tud ismerni, és azt tudja rá mondani: igen, ő én vagyok, én pedig ő. Ebben vagy abban a tulajdonságában, erényében, pozitív képességében rám hasonlít. Engem próbál utánozni. Miért gyönyörködött a mennyei Atya Jézus Krisztusban? Azért mert Ő az Ő Fia, és az Ő Fiában Isten magára ismerhetett. Ráismerhetett arra az önfeláldozó, mindent odaadó szeretetre, amellyel Ő irántunk viseltetik. Miben ismert rá, Jézusnak milyen cselekedetében? Abban, hogy megkeresztelkedett, vagyis közösséget vállalt velünk, bűnös emberekkel, és vállalta értünk a szenvedést és a halált. Amikor ezt az Atya látta, megtelt az Ő szíve egyszülött Fia iránti örömmel és büszkeséggel, és persze, hogy egy látomásban ezt ki is nyilvánította felé. Igen, Ő az én Fiam, benned gyönyörködöm. Gyönyörű és megható jelenet ez, ami bepillantást enged a számunkra egy kicsit a Szentháromság Isten csodájába, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti emberileg fel nem fogható bensőséges szeretetkapcsolatba és lényegi egységbe. Abba a szeretetközösségbe, amelybe Isten minket, embereket, is be akar fogadni, amelynek minket is részeseivé akar tenni. Amelyben a számunkra is van hely. „Az én Atyám házában sok hajlék van”, mondja Jézus, „és én elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, hogy amikor eljövök, magam mellé vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is”. Ez az Isten akarata, testvéreim. Ő bennünk is úgy akar gyönyörködni, mint gyermekeiben a Jézus Krisztus által, akikben ha nem is olyan tisztán és ragyogóan, de mégiscsak magára ismerhet az Atya, mégiscsak felfedezheti rajtunk is a saját képét és hasonlatosságát a szeretet, az öröm, a békesség, a jóság, a hűség és a szelídség gyümölcseinek megtermése közepette.

Kedves testvéreim! Azt mondtuk az előbb, hogy Jézus megváltói munkássága, Istentől kapott küldetése az Ő megkeresztelkedésével kezdődött el. Ez volt az első lépés. Nem cél volt ez, hanem épp csak a kezdet. A legtöbben mi is meg vagyunk keresztelve. Ne feledjük el, hogy mi ez. Sokan valamiféle hamis elkényelmesedésben, biztonságérzetben ringatják magukat ezzel kapcsolatban, mintha tudniillik ez valamiféle végállomás, valamiféle cél lenne. Meg vagyok keresztelve, meg vagyok konfirmálva. Jézus példája arra tanít minket, hogy ez még csak az első lépés az Istennek tetsző, keresztyén élet útján. Ez önmagában még csak egy vállalás, egy szép ígéret, ami azonban, tudjuk, csak ha megtartják, úgy jó. Ez még nem biztosíték semmire. Jézus Krisztus megtartotta. Hű maradt mindhalálig. Nekünk ma már nem kellene ilyen messzire elmennünk. Keveseknek kell itt Európában napjainkban a Krisztusért meghalniuk. De sokszor bizony, sajnos sokkal kevesebb, sokkal kisebb dolgokban sem vagyunk hűségesek. Nem vagyunk hűségesek az Isten meghallott igéjének való engedelmességben. Pedig megkeresztelkedtünk. Pedig megkonfirmáltunk. Vállaltuk, hogy önmagunkat, hálából Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelméért és szabadításáért, égő áldozatként Istennek szenteljük. Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében vért verejtékezett azért, hogy az Isten előtt tett vállalását, küldetését elvégezze. És győzött. Nem hátrált meg. Minket a legkisebb akadály, gát, nehézség, kétely képes eltántorítani. Szomorú dolgok ezek, testvéreim, és nem kellene ezeknek így lenniük. Imádkozzunk azért, hogy Isten küldje el hozzánk is Szentlelkét, aki készítsen fel minket is minden jócselekedetre, és erősítse meg elköteleződésünket. Ahogy azt, ami Urunkkal is tette. Ámen.

Záróének: 457. Ó, Jézus, árva csendben…

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 16.

2016 december 17, szombat

Textus: Zsolt 18, 7.

Kedves testvéreim! Egy gyönyörű zsoltár van ma előttünk, tele szebbnél szebb aranymondásokkal. Dávidnak valamilyen konkrét élethelyzetben elmondott hálaadó és Istent magasztaló imádsága ez, miután Isten megszabadította őt ellenségeinek és Saul királynak a kezéből. Nagy volt a veszedelem, nagy volt a nyomorúság, emberileg kilátástalan és reménytelen volt a helyzet, Dávid pedig segítségért kiáltott az Úrhoz, és jött a szabadítás. Az Úr minden követ megmozgatott, hogy hívét megmentse. Minden hatalmát bevetette érte. Csodálatos megtapasztalás lehetett ez Dávid számára, testvéreim. Várta az Urat, várta az Ő segítségét, szabadítását, és az hamarosan, a kellő időben meg is érkezett. És bár olvasva mindezt, nyilvánvalóan minden jóérzésű keresztyén ember együtt örül Dáviddal Istennek efelett a kegyelme és szeretete felett, azonban az embernek mégiscsak ott van valahol tüskeként a szívében, nem testvérek, hogy ej, milyen könnyű is volt ennek a Dávidnak. Csak kiáltott, és Isten egyetlen szavára azonnal ott termett és szabadulást adott. Bezzeg én. Bezzeg én, mióta könyörgök már segítségért, mióta kérem Istent, hogy ebben vagy abban a dologban segítsen meg, és sehol semmi. Mióta hordozom már imádságban előtte életemnek egy-egy fájó sebét, nehézségét, és kérem tőle rá a gyógyírt, de sehol semmi. Hát hogy van ez akkor? Hát miért nem hallgatja meg Isten így az én imádságomat is, és miért nem ad nekem is szabadulást? Bizony, az Advent, az Úr eljövetelére való várakozás sok embernek az életében, testvéreim, ma is így van jelen, vagy legalábbi így is jelen van, hogy várjuk az Urat. Várjuk, hogy végre meghallgassa az imádságainkat, várjuk, hogy végre szabadulást hozzon nekünk valamilyen bajból, nyomorúságunkból. Ez is egy Advent, sokaknak sajnos az egyetlen Advent. És hadd legyen akkor ez az első pontja a feltett kérdésre adott válaszunknak, testvéreim, az ige alapján, hogy bizony, aki csak ebben a földi életben reménykedik a Krisztusban, az minden embernél nyomorultabb. Ha a mi Istentől való segítségkérésünk, Istenhez való imádságunk, és iránta való elvárásaink kimerülnek annyiban, hogy gyógyítson meg engem is úgy az Isten, ahogy annak idején a vakokat meg a bénákat. Gondoskodjon rólam is úgy az Isten, ahogy annak idején a sareptai özvegyről, vagy az ötezerről, akiket Jézus megvendégelt. Ha csak ennyi kérésünk és igényünk van felé, akkor bizony ne is várjuk az Ő megjelenését. Az ilyen advent hamis váradalom. Egy nyomorúságos váradalom. Hiszen az ilyen váradalom számára Isten, vagy Jézus Krisztus személye, szeretete semmit nem jelent, és nem is érdekli őt, csak az, hogy hogyan tudja kihasználni, hogyan tudja a maga hasznára fordítani az Ő isteni hatalmát. Ezzel a lelkülettel áll szemben, testvéreim, Dávidnak rögtön a zsoltár elején elmondott megszólítása Isten felé: „szeretlek, Uram, erősségem!” Ez a legfontosabb. Dávid nem akkor kezdte el nagyon szeretni Istent, amikor érezte, hogy hoppá, szüksége lesz az Ő segítségére, hoppá, én itt magamban nem boldogulok, gyenge vagyok, kicsi vagyok, erőtelen vagyok, hanem Dávidról tudjuk az igéből, hogy szerette az Urat, már kora gyermekségétől fogva. És Dávid nem azért szerette az Urat, mert mindig minden rendben volt körülötte, és sosem érte őt veszedelem, hanem mindezek közepette is szerette az Urat. Ezt kell tehát először is meglátnunk, testvéreim, a mi Isten előtti segítségkérő imádságainkban, és azok meghallgatásával kapcsolatban, hogy bizony lehet és kell is Istenhez könyörögnünk, Isten elé vinnünk minden problémánkat, fájdalmunkat, nyomorúságunkat, és kérni tőle a segítséget. De mégsem szabad, hogy ez határozza meg a mi Istenhez való viszonyulásunkat, és hogy csupán ennyi igényünk és elvárásunk legyen felé, mert Ő Jézus Krisztusban ettől sokkal többet, sokkal fontosabbat és nagyobbat akar nekünk adni. Valami olyan nyomorúságból való szabadulást, amihez képest az, hogy szűkölködünk, vagy betegek vagyunk, vagy nincs munkánk eltörpül, és amiből egyébként életünk minden más nyomorúsága is fakad, hogy tudniillik mindannyian a bűn és a halál állapotában éljük az életünket. Mindannyiunkra az Isten igazságos ítélete és az örök szenvedés, a kárhozat vár. Kedves testvérem, értsd meg végre, hogy ezért vagy beteg, ezért vagy szegény, ezért hullt szét a családod, ezért van annyi békétlenség az emberi kapcsolataidban, ezért hallnak meg a szeretteid, ezért kell neked magadnak is folyamatosan a halál rettegésében élned. Az hogy a bűnben és a halálban élünk az nem valami elvont fogalom, amit nem lehet megragadni testvéreim. Nem, az itt van körülöttünk. Körbevesz minket minden szenvedésben, nyomorúságban amit akár a saját, akár mások életében látunk. És a mi kegyelmes, szerető mennyei Atyánk kevésnek tartja azt, hogy csak ezektől a külsődleges tünetektől szabadítson meg és mentsen meg minket, hanem éppen azért küldte el ebbe a világba az Ő egyszülött Fiát, hogy ezeknek a tüneteknek az okozóját, magát a betegség gyökerét, magát a bűnt és halált semmisítse meg a számunkra. Ezekből szabadítson meg minket. Elsősorban erre van szükségünk és elsősorban ezt kell kérnünk tőle. Minden egyéb csak ráadás lehet.

A második dolog, amit észre kell vennünk Dávid életéből, testvéreim, az az, hogy bár ebben a zsoltárban ez nem derül ki, és nagyon szépen hangzik, hogy segítségül hívtam az Úr nevét, és Ő meghallotta hangomat, és megszabadított, de azért Dávid életrajzi adatiból világosan tudjuk azt is, hogy azért ez nem volt ilyen automatikus és egyszerű. Sámuel és a Királyok könyveinek leírásai alapján Dávidot évekig, de valószínű, hogy évtizedekig üldözte Saul király, és kellett illegalitásban, életveszélyben külső és belső ellenségektől körülvéve és fenyegetve élnie. És ez a bizonyos segélykiáltás nem csupán egy egyszeri alkalom volt, hanem egy évekig, évtizedekig tartó folyamatos könyörgés. Mi adott erőt ehhez a hosszú folyamathoz Dávidnak? Egyrészt az, amit már az előbb is említettünk a zsoltár alapján: hogy szerette az Urat. Szerette a nyomorúságban, az üldöztetésben, az életveszélyben is. Nem kötötte feltételekhez a szeretetét. Nem mondta, hogy szeretlek, ha… megszabadítasz engem. Hanem azt mondta: Uram, bármit teszel velem, bármi a terved az életemmel, én akkor is szeretlek. Ha meghallgatod az imádságaimat, ha nem. Én akkor is szeretlek. Ha megszabadítasz, ha nem, és akkor is szeretlek. Másrészt pedig ott volt Dávid szívében a hit. A hit aziránt, hogy amit Isten több évtizeddel korábban Sámuel próféta által megígért Dávidnak, tudniillik, hogy ő lesz Izrael királya, az be fog teljesedni. Miért? Nem azért, mert ő azt megérdemli, nem azért, mert neki az jár, neki ahhoz joga van, hanem Isten kegyelméből. Ebben a fájó és nehéz Adventben tehát, testvéreim, amikor az ember az Úr szabadítására kénytelen várni valamilyen nyomorúságból, Dávid példája Isten iránti szeretetre, az Ő kegyelmébe vetett hitre és nem utolsó sorban türelemre tanít bennünket.

És még valamire. Arra, hogy Isten gyermekeiként el kell tudnunk fogadni azt is, hogy ha Isten másképpen gondolja, vagy nem gondolja megadni nekünk azt a szabadítást, amit kérünk tőle. A legfőbb szabadítás a bűnből és a halálból az a miénk. Afelől nem lehet kétségünk, hiszen Jézus Krisztus kereszthalála annak a biztosítéka. Azt senki és semmi el nem veheti már tőlünk. És van, amikor egyszerűen azt mondja az Úr: ennyi elég is neked. Nincsen többre szükséged. Ahogyan Pál apostolnak mondta, amikor Pál könyörgött, hogy valamilyen fájó tövist, egy testi betegséget, vegyen el tőle az Isten, de Ő így válaszolt: „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz”. És erre mondja válaszképpen Pál: „ezért tehát legszívesebben erőtlenségeimmel dicsekszem, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”. Bizony, testvérek, lehet és kell is könyörögni a szabadulásért, és Isten meg is adhatja azt nekünk, de készen kell állnunk arra is, hogy a mi keresztjeinkre, töviseinkre úgy tekintsünk, mint amivel valamilyen célja és terve van az Úrnak, amivel formálni, nevelni, emlékeztetni akar minket, vagy amivel a szolgálatban, a bizonyságtételben akar minket még hitelesebbé, még hatékonyabbá tenni. „Elég néked az én kegyelmem”. A lényeg, hogy a kegyelem, a Jézus Krisztusban elnyerhető bűnbocsánat a miénk legyen, mert ez a legfőbb jó, és ha ez a miénk, ez elég nekünk mindenre. Elég még a tövisek elhordozására is. A többit pedig bízzuk rá az Úrra, hogy Ő fordíthassa azt a rosszat is a javunkra.

Egy újabb Advent, az Úr szabadítására való várakozás képe állt előttünk ebben a zsoltárban ma, testvérek. És Advent kérdése ma az felénk: te milyen szabadításra vársz Istentől? Adja az Úr, hogy egy másik, a 130. zsoltár szavaival tudjuk elmondani mi is: „várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből”. Ámen.

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 15.

2016 december 16, péntek

Textus: Zsolt 17, 14-15.

Kedves testvéreim! Figyelemreméltó lelki rokonság áll fenn a tegnap olvasott 16. és a mai napra rendelt 17. zsoltár üzenete között. Tegnap este ugyebár arról hallottunk, hogy úgy, ahogy a régi időkben a lévitáknak nem volt osztályrésze az Ígéret földjéből, hanem az Úr volt az ő örökségük, úgy nekünk, hívő keresztyén embereknek, akik Krisztus várásában éljük egész életünket, mennyire fontos nem beleelegyedni ebbe a világba, és e világ kincseinek a hajszolásába, hanem már itt és most a mennyei kincseket keresni, és azokban egyre jobban meggazdagodni Isten kegyelméből. Az Úr az én osztályrészem, és örökségem kies helyre esett. Nem azért mert az Úrral való élés, vagy az Úrnak való szolgálat anyagiakban, földi viszonylatokban olyan jó befektetés volna, hanem azért, mert az ember életének egyetlen igazán szilárd alapzatát nem a földi dolgokban, hanem Jézus Krisztusban kell keresni. Erről volt szó tegnap.

Ma pedig, íme, újra egy ősi hagyományhoz nyúl vissza a Zsoltáros, amikor azt mondja: „én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember”. Az Úr orcájának meglátása az Ószövetségben, mint tudjuk, a kegyes emberek legnagyobb vágyakozása volt, ami azonban az Úr dicsőségének és tisztaságának, bűnt gyűlölő haragjának következtében nem volt lehetséges, hiszen el kellett volna pusztulnia, meg kellett volna halnia annak az embernek, aki a maga bűntől megromlott emberi természetével a szent és dicsőséges Isten orcája elé kerül. Magáról Mózesről olvassuk Mózes második könyvében, hogy szerette volna látni az Úr orcáját, de Isten még tőle is megtagadta ezt a kiváltságot. Így olvassuk: „Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét… Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az Úr: amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg”. Persze itt merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ez a zsoltáros ilyen öntelt, önigazult, hogy önmagát eléggé méltónak és igaznak tartja ahhoz, hogy Isten megmutassa neki orcáját? Hogyan mondhatja ki és állapíthatja meg magáról ezt: „igaz ember vagyok”? Nos, testvérek, a kérdés valójában az, hogy mire alapozza ez az ember a maga igaz voltát? Miben látja a Zsoltáros a maga igazságát? Ha csupán gőgös emberi dicsekvés ez, és a saját érdemeire, kiválóságaira való hivatkozás, akkor valóban vissza kell utasítanunk és el kell ítélnünk ezt a lelkületet. A zsoltár előző verseiből azonban nem ez derül ki. Így olvassuk például a 7. és 8. versekben: „mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet”. „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába”. Mindebből tehát látjuk, hogy a Zsoltáros Isten kegyelmében bízik, Isten oltalmára támaszkodik. Nem önmagában igaz ő, hanem oly módon, hogy Isten kegyelme és jósága az, ami hite szerint elveszi és megbocsátja az ő bűneit, és megtisztítja őt azoktól. Nekünk, akik már Isten újszövetségi népéhez tartozunk, egészen világos kell, legyen, testvéreim, hogy Jézus Krisztus kegyelme és szeretete, az Ő értünk vállalt kereszthalála az, ami nekünk Isten előtt megszerezte a megigazulást. Őbenne, a belé vetett hit által, nem dicsekedve, hanem a legnagyobb alázattal, de mégis örömmel és Isten kegyelmét dicsérve, hirdethetjük mi is mindannyian: én már igaz ember vagyok. Igazságom van az Isten előtt a Krisztus Jézusban. Őérte és Őáltala. És ily módon a Zsoltárossal együtt az enyém is lehet a megtiszteltetés és a kiváltság, ennél a kegyelemből hit által nyert igazságomnál, megigazulásomnál fogva, hogy én magam is megláthassam az Úr orcáját. Hogyan? Ma még csak tükör által homályosan, a hit szemeivel tekintve szét magunk körül. Egy-egy istentiszteleti közösségben, egy-egy igehirdetésben, bizonyságtételben, egy-egy felém kinyújtott segítségkérő, vagy segítséget nyújtó kézben, a szeretetnek egy-egy emberileg megmagyarázhatatlan megnyilvánulásában. Egykor pedig a színről-színre való látás emberi nyelven ki nem fejezhető gyönyörűségében és dicsőségében. Ezt tartja a Zsoltáros legfőbb örökségének, legfőbb kincsének, szíve gyönyörűségének. És ahogy már tegnap este is láttuk, ma újra ellentétbe állítja Isten igéje mindezt azokkal az emberekkel, akiknek az életében azonban nem ez a fontos, nem ez van a középpontban. Az ezt megelőző, 14. versben ugyanis ezt olvassuk: „ments meg kezeddel az emberektől, a világ embereitől, Uram, akik kiveszik részüket az életből! Töltsd meg hasukat azzal, amit nekik tartogatsz, lakjanak jól vele a fiaik is, és ami megmarad, hagyják gyermekeikre!” A világ embereiről beszél itt az ige, akik csak ebből a földi életből igyekeznek kivenni a részüket, és csak arra van igényük, hogy itt töltsék meg a hasukat ők is és fiaik is. A világ nagy része, az emberiség nagy része, testvéreim, csak ennyiben gondolkodik, csak ennyire van szüksége, csak ez számára a fontos és értékes. És mivel nem kérnek többet, nem is kapnak többet Istentől, csak ennyit. A gazdag és Lázár történetében ad a szájába Jézus Ábrahámnak egy megdöbbentő mondatot, testvérek, amikor így utasítja vissza Ábrahám a gazdag segítségkérését: „fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz”. A világ embereinek, akik kiveszik részüket az életből, az ilyen gazdag emberhez hasonlóknak, akik napról napra bíborba és patyolatba öltözködnek, és mindig csak a következő lakomán, a világ örömeinek még teljesebb kiélvezésén jár az eszük, Isten nagyon sokszor megengedi, hogy örülhessenek mindennek. Megkapják javaikat, megtöltik a hasukat mindezzel. És ezeknek eszükbe sem jut, hogy többet kérjenek, többre legyen igényük, több után vágyakozzanak, mint ez a földi élet, és ennek örömei. A Zsoltáros azonban többre vágyik ennél. Többre vágyik a tele hasnál. Több kell a boldogságához a tele erszénynél. Azt mondja: ezt meghagyom a világ embereinek. Nekik sajnos ennyi is elég. Nekem több kell. Nekem az kell, hogy igaz emberként, Krisztusban kegyelmet, bűnbocsánatot, megigazulást nyert emberként láthassam az Isten arcát. Most még csak tükör által homályosan, egykor pedig színről színre.

Kedves testvéreim! Újra csak az Advent üzeneténél vagyunk. Milyen életre vágyunk, milyen életre van igényünk? Milyen életet szeretnénk magunknak? Ott van-e bennünk ez a több utáni vágyakozás, hogy több az élet a tápláléknál, és több az élet a ruházatnál? És én már itt és most is, míg ebben a földi életben járok ezt a többet keresem, ezzel a többel akarok kapcsolatba kerülni, ezzel az isteni többel akarok közösségben élni, hogy az életem és én magam is több legyek puszta testnél, húsnál és vérnél. És vágyunk-e arra, van-e igényünk arra, hogy ezen a földi életen túl pedig valami több várjon ránk, valami többet, szebbet, dicsőségesebbet készítsen el számunkra az Isten, az Ő orcájának színről színre való látását? Adja az Úr, hogy a Zsoltárosnak ez a több utáni vágyakozása töltse meg mindannyiunk szívét. Ámen.