Iregszemcsei és Nagyszokolyi igehirdetések

Az Iregszemcsei és Nagyszokolyi Református Gyülekezetben elhangzó igehirdetéseket lehet itt elolvasni.

Feedek
Megosztás

Istentisztelet 2017. 09. 03.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 152. Szent Isten, noha néked…

Nagyének: 480. 1-4.

Lectio: 2Móz 17, 1-16.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: 2Móz 17, 11.

Kedves testvéreim! Felolvasott igénk két részre oszlik. Az első rész a pusztai vízhiányról, szomjúságról, a nép zúgolódásáról, Mózes tehetetlenségéről, és Isten csodatevő, és szabadító hatalmáról szól. A második rész egy ellenséges támadásról, Izrael fiainak erőtlenségéről, és megint csak Isten erejéről, és közbelépéséről beszél. Látszólag egymástól két különálló történet. Nem sok hasonlóságot vélünk felfedezni bennük. Mégsem az csupán a közös pont, hogy ugyanabban a bibliai igerészben szerepelnek, még csak nem is az, hogy mindkét esemény egy Refidimnek nevezett pusztabeli helyen történt meg Izrael fiaival, hanem legfőképpen az, hogy mindkét történetben, Izrael fiainak mindkét szorongatott helyzetében az imádság, az Úrhoz való kiáltás, az Úr felé emelt kezek adják meg a megoldás, a szabadulás kulcsát. Nem Mózes az, aki, mint valamiféle bölcs vezető, majd kitalálja, hogy mitévők legyenek a pusztában víz nélkül. Nem Mózes az sem, aki a harcképzetlen, jórészt komoly fegyverek nélküli, háborúban tapasztalatlan nép élére állva megnyeri a csatát az Amálekiták ellen. Mózesnek ezekre a dolgokra önmagában nem is lenne ereje és bölcsessége. Nem félisten volt ő, nem valami titkok tudója, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, akit azonban Isten nagy dolgokra hivatott használni. Olyan árulkodó és jellemző emberi megnyilvánulás, ahogy a vízhiány miatt zúgolódó nép perlekedésének a hatására Istenhez kiált, Isten elé viszi a problémát, és szinte a kezét megadólag és kérdőleg kitárva Isten előtt azt kérdezi: „Mit csináljak ezzel a néppel?” Én tehetetlen vagyok, Uram. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, honnan kellene vízhez juttatnom ilyen sokaságot. Nekem erre nincs hatalmam. És amikor Mózes ezeket a szavakat kimondja, amikor imádkozik Istenhez és Isten elé viszi a nehézségeket és gondokat, akkor jön az Isten, és akkor adja meg a megoldást, hogy mit kell tennie, hogy hogyan itathatja meg Izrael fiait. Ugyanezt látjuk a másik történetben is, talán még sokkal szemléletesebben kiábrázolva az imádság erejét és fontosságát. Mózes itt megint tehetetlen. Amálek rablónomád, pusztító hordája hirtelen, felkészületlenül csap le rájuk. Épp, hogy csak össze tudnak gyűjteni néhány harcképes férfit a csatára, a védekezésre, nem sok reménységük, esélyük van a győzelemre, mégis arról értesülünk, hogy amíg Mózes a dombon állva, két társával együtt magasra emelte kezeit, azaz, buzgó imádságban hordozta a völgyben harcoló izraelita férfiakat, addig mindvégig győzelemre állt számukra a csata kimenetele. Amikor azonban meglankadtak, megfáradtak a kezek felemelésében, az imádság buzgóságában, akkor azonnal az ellenség látszott megerősödni és felülkerekedni. Két szemléletes és elgondolkodtató példája áll előttünk tehát az igében az imádság erejének és fontosságának a keresztyén ember, és most különösen is a keresztyén elöljáró, vezető, a presbiter életében. Kiderül ebből a számunkra az a csodálatos igei, bibliai igazság és üzenet, hogy a keresztyén életnek, vagy éppen az elöljárói munkának, a gyülekezeti felelősséghordozásnak, a szolgálatnak a sikeressége, az ereje, az eredményessége, áldásossága az élő Istennel való személyes, naponkénti kapcsolattartásunknak, csendességünknek, imaéletünknek az erejében, intenzitásában van. Az imádság, az Isten előtti elcsendesedés olyan kell, legyen a keresztyén ember számára, mint a levegő, amit belélegzünk, ami nélkül nem tudunk létezni. A keresztyén presbiter így kell, hogy mindenkor imádságban hordozza a rábízottakat, a gyülekezeti közösséget, és így kell, hogy szüntelenül könyörögjön szolgálatáért, felelősségéért, annak a feladatnak az elvégzéséért, amivel Isten Őt megbízta. Nem elég a keresztyén elöljárónak azt tudnia, hogy Isten bízta meg őt a gyülekezet vezetésével. Ettől a tudattól önmagában csak felfuvalkodott és nagyképű ember lesz. Azt is fontos tudnia és értenie, hogy az Istentől rábízott feladatra ő önmagában alkalmatlan és képtelen. Csak az Istentől elkért és megkapott erővel, bölcsességgel, és csak az Ő szüntelen vezetése alatt tudja azt betölteni. Ő csak eszköz a mindenható Isten kezében. Ezt a „csak”-ot azonban nagyon idézőjelbe kell tennünk, mert nem lehet nagyobb tisztesség és méltóság egy ember számára, mint Isten eszközének, munkatársának lenni. Az imádság tehát az az eszköz, az a csodálatos és áldott lehetőség, amely által állandó és szoros kapcsolatban lehetünk az élő Istennel, és megmaradhatunk az Ő vezetése, az Ő hatalma és áldásai alatt. Az imádkozó ember beismeri a maga alkalmatlanságát, tehetetlenségét, és teljesen alárendeli magát az Ő hatalmának. Ó, milyen szükséges, kedves testvéreim, hogy presbitereink olyan vezetők, olyan elöljárók legyenek, mint amilyenek Mózes, Áron és Húr voltak. Akik szüntelen és buzgó imádságban hordozták Isten előtt az ő népüknek harcát, küzdelmét, akik minden problémát, nehézséget, nehéz kérdést nem a maguk bölcsessége szerint igyekeztek megoldani, hanem az Úrhoz kiáltottak útmutatásért, mert tudták, hogy csak akkor lesz igazán jó és megnyugtató, áldásos, a gyülekezet számára építő a megoldás, ha az Úrtól jön az. Ó, milyen fontos és szükséges, hogy a presbiterek imádkozó életű emberek legyenek, testvérek. Hiszen emberi természetünk erőtlenségei miatt, amelyek mindenkinek az életében jelentkeznek amúgy sem lehetséges, hogy felelősségteljes hivatásuknak folytatásában sok fogyatkozás, mulasztás vagy hiba ne essék. Szükséges tehát mindezekért imádságban kérni szüntelen Istenünknek bocsánatát. Ugyanígy nem lehet, hogy hasznos és jó előmenetelű legyen minden munkájuk Isten áldása nélkül. Szükséges tehát szüntelenül esedezni az áldásért. Izrael fiainak az Amálekiták elleni minden erőlködése hiábavaló lett, mihelyt Mózes nem tartotta kezeit felemelve az égre. Ez azt mutatja, hogy a segítség onnan felülről jön, és hogy az Isten áldása nélkül minden munka haszontalan. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök”, mondja a 127. zsoltár. Szükséges tehát, hogy a presbiter is olyan ember legyen, aki felemelve tartja a kezét és a szívét Istenhez, és a könyörgésben szorgalmas, kérve szüntelenül a kegyelmet, erőt, segítséget, áldást és a jó előmenetelt. Bízva Jézus Krisztus ígéretében: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik”. Mindebből következik, testvérek, hogy az Isten tetszése és akarata szerinti presbiter tehát nem mulasztja el sohasem az imádság és az Istennel való közösség alkalmait sem a gyülekezeti életben, sem pedig egyéni, személyes elcsendesedésében. Tudva, hogy mindez nem elvesztegetett idő, nem haszon nélküli, semmittevő magatartás, mint ahogy a hitetlenek gondolják, hanem a legfontosabb és legszükségesebb dolog, hivatása, és egész keresztyén élete eredményességéhez, áldásosságához, ahhoz, hogy harcaiban, küzdelmeiben, kísértéseiben vagy éppen megpróbáltatásaiban ne állandó vereségeket, csalódásokat és visszavonulást kelljen átélnie, hanem győzelmeket.

Végezetül, testvérek, Mózes, Áron és Húr történetének egy másik, a presbiteri szolgálathoz kapcsolódó, fontos üzenetét, tanulságát szeretném megvilágítani. Tudniillik a gyülekezet elöljáróinak, presbitereinek az egymás iránti felelősséghordozását. Egymásnak a segítését, és nem visszahúzását a szolgálatban. Mózes nem lett volna képes egyedül a csata egész ideje alatt magasba emelni a kezeit, és Izrael fiai így elvesztették volna a csatát. Ott voltak azonban a segítők, a társak, akik támogatták, amikor elgyengült, amikor meglankadtak a kezek. A presbiterek, a gyülekezet elöljárói közötti egység, egymásnak a támogatása, az egymás melletti kiállás, egymásnak a megvédése, ha arra van szükség, ezek nélkül a feltételek nélkül egyetlen vezető, még ha olyan talentumokkal van is megáldva, mint Mózes, még akkor sem képes megállni a helyét. Fájdalmasan tapasztaljuk sajnos sokszor ennek hiányát az elöljárók között. Sokszor inkább jellemző, a bizalmatlanság, a rosszindulatú kritizálás, a széthúzás, egymás hátba támadása. Sokan tekintenek úgy ma is a gyülekezetre és annak vezető testületére, a presbitériumra, hogy az éppen olyan, mint bármely más világi intézmény, bármely más világi vezető testület, ahol vannak különböző frakciók, oldalak, pártok, van kisebbség és van többség, ellenzéki és kormányzó oldal. Találkoztam már sajnos olyan presbiterrel, akinek szent meggyőződése volt, hogy az ő Istentől kapott presbiteri elhivatása, küldetése abban áll, hogy ellent kell mondjon a lelkipásztornak. Így mondta, hogy ő a népet képviseli a lelkipásztorral szemben. Ő a lelkipásztor ellenzéke. És ezt felfogását nagyon komolyan is gondolta. Testvérek, ezek hatalmas félreértések és tévképzetek egy gyülekezetben. Egy gyülekezetben mi nem demokráciásat játszunk, hadd mondjam, hogy itt nincs demokrácia. Bár emberek választják meg az elöljárókat, de hitünk szerint a gyülekezet tagjai csak felismerik, felfedezik egymásban az Istentől kapott tálentumokat, a Szentlélek általi elhivatást, és nem tesznek mást, mint ezt felismerve, ennek engednek. Ugyanígy pedig a presbiter is, szolgálatában tisztségének betöltésében nem embereket képvisel, és nem emberek érdekeit, hanem Jézus Krisztus akaratát, és az Ő Anyaszentegyházának javát, épülését, ige szerinti életét munkálja. Aki ellenben félti a gyülekezetet a lelkipásztortól, mert az netalán még valami igeszerű dologra akarja nevelni a gyülekezetet, aki a maga emberi gondolatait folyamatosan elébe helyezi Isten igéjének és akaratának, és állandóan ellene mond annak, feszültséget, békétlenséget, megosztottságot szítva a gyülekezetben, az ilyen ember, testvérek, ki kell mondanunk, nem való presbiternek. Isten igéjének ígérete így hangzik a 133. zsoltárból: csak, ahol a testvérek egyetértésben élnek, oda küld az Úr áldást és életet mindenkor. Jézus Krisztus, az Egyház Ura, szintén ebben határozta meg a gyülekezeti élet áldásosságának feltételét: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám”. Isten az egyetértésben, és nem a széthúzásban gyönyörködik. A széthúzás, a pártoskodás egyedül a sátánnak jó. Mózes, Áron és Húr példája örök időkre útmutatásként kell, hogy minden gyülekezeti elöljáró előtt legyen. Úgy vállaljuk és úgy végezzük a szolgálatot, hogy egymást segítjük, egymásért kiállunk, felelősséget vállalunk, egymást támogatjuk. Másképpen nem érdemes. Másképpen nem is magunknak, nem is egymásnak, hanem éppen annak a gyülekezetnek, közösségnek ártunk a legtöbbet, amelynek az építésére, növelésére, erősítésére hívott el minket az Úr. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor”. Ámen.

Záróének: 475. Imádkozzatok és buzgón kérjetek…

Istentisztelet 2017. 08. 13.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 164. Kegyes Jézus, itt vagyunk…

Nagyének: 370. Jövel, Szentlélek Úr Isten…

Lectio: 2Tim 4, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 512. 1. Szólj, szólj hozzám, Uram…

Textus: 2Tim 4, 2.

Kedves testvéreim! Ezen a vasárnapon is folytatjuk ismerkedésünket a presbiteri, egyházvezetői tisztség Isten szerinti szempontjaival. Ma szeretném, ha azzal foglalkoznánk, hogy bizony a presbitereknek is igét ismerő, igét értő, és nem utolsó sorban igét hirdető embereknek kell lenniük. Fájdalmasan szomorú, hogy sajnos nagyon sok gyülekezetben ez nem szempont napjainkban. Vagy legalábbis nem esik ez a szempont olyan nagy súllyal a latban, mint kellene. Pedig talán a legfontosabb szempontról van itt szó. Hogyan kormányozhatja valaki Isten igéje szerint a gyülekezetet akkor, ha ő maga nem ismeri Isten igéjét, vagy nem érti azt? Egy ilyen vezetés bizonyára katasztrófához vezet. Ha bármilyen más közösséget, egy családot, egy munkahelyet, egy országot nem igét ismerő, és igét komolyan vevő emberek irányítanak, az is elég nagy baj, de mégsem vezet teljes csődhöz, teljes széthulláshoz. De ha ez egy gyülekezettel történik meg, azzal a közösséggel, amit úgy nevezünk, hogy Isten népe, azzal a közösséggel, ahol mindennek Isten igéje és akarata szerint kell történnie, különben egészen bizonyosan meghasonlik önmagával, és megszűnik az lenni, ami egyáltalán a lényege, ha egy ilyen közösségben nem igét ismerő és értő emberek vannak ott a vezetésben, akkor biztos a pusztulás, és a vereség. És értsük ezt nagyon jól, testvérek, Isten népének vezetéséhez nem emberi jóindulatra van szükség. Az kevés. Nem is emberi rátermettségre, az is kevés. Nem emberi bölcsességre, az is kevés. Isten népének vezetéséhez Isten igéjének, és akaratának ismeretére, és az annak való engedelmességre van szükség. Minden más emberi szempont pótolható, de ez pótolhatatlan. Egy presbitérium abban különbözik a világ minden más közösségének vezető testületétől, hogy itt nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, nem nekünk kell vezetni és bölcs döntéseket hozni, helyzeteket és problémákat megoldani, itt nem nekünk kell megmutatni, hogy milyen leleményesek, bölcsek, jó vezetők vagyunk, hanem minden egyes esetben bele kell nézni Isten igéjének tükrébe, és azt cselekedni, úgy dönteni, ahogy Ő abban a kérdésben nekünk vezetést, útmutatást, parancsot ad. Miért? Mert a gyülekezet nem a miénk, hanem az Övé. Ő vezeti, Ő kormányozza, mi csak eszközei vagyunk neki ebben. Ezért életbevágóan fontos szempont és követelmény egy presbiter felé, hogy ismerje a Bibliát, tanulmányozza a Bibliát, sőt használja a kommentárokat, a segédanyagokat, a nálánál bölcsebb, a témával többet foglalkozó emberek magyarázatait, hogy az egyház tanbeli kérdéseiben is járatos legyen. Bizony Isten igéjének követelménye, hogy ne csak a lelkipásztorok, az igehirdetéssel konkrétan megbízott elöljárók legyenek teológusok, de a presbitereknek is teológusoknak kell lenniük. A Tituszhoz írott első levél első részének kilencedik versében írja Pál a püspökről, vagyis a presbiterről, hogy szükséges, hogy „ragaszkodjon a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket”. Vagyis behatóan kell ismerni Isten igéjét, és használni is tudnia kell azt. De utalhatunk itt újra az Apostolok cselekedeteiről írott könyv huszadik részére, a 28. versre, ahol Pál az efézusi presbiterekhez szól, és azt mondja nekik, hogy „legeltessék az Isten egyházát”, azaz táplálják lelkiképpen Isten igéjének eledelével. Ezért ha például a lelkipásztor valamilyen okból kifolyólag nincs jelen a gyülekezetben, teljesen helyénvaló, és természetes dolog kellene, hogy legyen az, hogy valamelyik presbiter tartja meg az istentiszteletet és saját, akármilyen egyszerű, de hittel mondott szavaival, bizonyságtételével építi a gyülekezet hitét. Higgyük el, testvérek, hogy legtöbbször nem a képesség, a szókincs, vagy a felkészültség hiányzik ehhez, mint ahogyan sokan állítják, és amivel kifogást keresnek ez alól, hanem egyszerűen az akarat, a szándék, az odaszánás és a buzgóság. Pedig Isten népének az igehirdetésben, a bizonyságtételben buzgó és odaszánt életű presbiterekre van szüksége, testvéreim, és ilyen presbitereket akar Isten is az Ő népének élére állítani. Akik ismerik az Ő igéjét, életük zsinórmértékének fogadják el azt, és készek azzal mindenkor pásztorolni is a rájuk bízott nyájat. „Feddj, ints, bíztass”, mondja Pál apostol Timótheusnak. Szinte fülembe csengenek az Úrnak Jeremiáshoz intézett szavai az ő elhívásakor. Azt mondja neki Isten: „Én most a szádba adom igéimet! … hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!” Micsoda hatalmas, felelősségteljes, nehéz, és mégis csodálatos feladat, küldetés az igehirdetés munkája, testvérek. Olyan munka, amelyben nem magunkat kell képviselnünk, nem a magunkét kell mondanunk, nem magunkat kell prédikálnunk, hanem egyedül csak a minket megbízó és elküldő Úr akaratát. És a mi beszédünk, szavaink által Isten Szentlelke gyomlál és pusztít, épít és plántál. Bizony, ezt ki kell emelnünk, és hangsúlyoznunk kell mai világunkban, hogy az igehirdetésnek kétfajta feladata, kétfajta munkája van az ember életében. Nem csak épít és plántál, hanem gyomlál és pusztít is. Csak az az ember, aki hajlandó alávetni magát Isten igéje óemberünket, énünket, önzésünket pusztító, és bűneinket kigyomláló munkájának és hatalmának, csak az fogja átélni és megtapasztalni, hogy Isten igéje felépít és plántál is minket egyben a Krisztusban elnyerhető új életre, és az üdvösségre. Az az igehirdető, aki nem vállalja fel Isten igéjének ezt a kettős, és nagyon sokszor sajnos népszerűtlen és emberek által elutasított munkáját, az hűtlenné lesz a küldő és megbízó Úrhoz, és alkalmatlan lesz a szolgálatra. Valaki azt mondta egyszer: romhalmazra nem lehet építeni. Egy romépületet, ami teljesen tönkrement már nem érdemes tatarozni, szépítgetni. Földig kell rombolni, és elölről kell kezdeni mindent. Isten is így dolgozik, testvéreim. Ő sem hajlandó a romokkal, a régi és tönkrement életünkkel foglalkozni, azt valahogy kiszépíteni, helyreállítani. Mielőtt épít, azelőtt először rombol és pusztít. Ezt a presbiternek is, mint az ige hirdetőjének vállalnia kell, az igehallgatóknak pedig alázattal elfogadniuk ezt, mint Isten munkamódszerét. Így a presbiternek, mint igehirdetőnek, mindenkor ki kell kelnie az emberek között uralkodó bűnök ellen, intenie és feddenie kell a gyülekezetet ezek miatt. Nem szabad elnéznie ezeket. Még kevésbé szabad megalkudnia valami módon a rossz szokásokkal vagy erkölcsökkel. A bűnt Isten szemében nem hitelesíti, és nem igazolja sem az, hogy milyen régi szokásként, hagyományként dívik a nép körében, sem az, hogy hány százan vagy hány ezren követik azt el, és rendelik alá magukat annak. Figyelmeztetnie és dorgálnia kell nem csak az igehirdetésben, hanem személyre szólóan is teljes határozottsággal mindenkor, és kiállni Isten igéjének igazsága mellett. Csak ha ezt megtette, akkor van joga és lehetősége felragyogtatni a megtérni vágyó rábízottak előtt a szabadulás útját, Isten bűnbocsátó kegyelmét és szeretetét a Jézus Krisztusban. Milyen áldott is lenne az egész gyülekezeti életünk, ha a ilyen presbitereink lennének.

Valaki talán azt válaszolja most minderre, hogy nem kapott mindenki egyenlő bölcsességet az igehirdetéshez, vagy az igetanulmányozáshoz, az ige megértéséhez. De jó okkal mondja erre Jakab apostol az ő levelének első részében: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja”. Nem kell mindenkinek az igetanulmányozásban olyan mélyre elmerülnie, mint mondjuk akár a lelkipásztornak, vagy egy teológiai tanárak, de az Istentől elkért és megkapott bölcsességével mindenkinek képesnek kell lennie igét hirdetnie, bizonyságot tenni arról, amit neki kijelentett az Úr az Ő igéjéből, elmondani azt, amit előtte Isten Szentlelke megvilágított. És ilyenkor már valójában nem is mi vagyunk az igehirdetők, hanem a Szentlélek rajtunk keresztül. A mi dolgunk csak annyi, hogy kinyissuk a szánkat, és szóljunk. Hogy mit, azt nem nekünk kell kitalálni, saját bölcsességünkből, kútfőnkből meríteni, hanem azt Isten Szentlelke adja mindannyiunknak. Ezért ne mondja egy keresztyén ember sem, hogy ő alkalmatlan az igehirdetésre, mert nem is neki kell csinálnia, hanem Istennek rajta keresztül. Szájunk mindannyiunknak, van, nyelvünk is van benne, tudjuk is használni olyan sok gonosz és haszontalan dologra, csak amikor néhány mondattal Isten igéjéről kellene beszélnünk, és arról, mit jelent az a számunkra, mit mondott nekünk Isten, akkor némulunk el mégis valamiért. A presbiternek Isten igéje által vezetett, és Isten igéje által másokat vezető embernek kell lennie. És ez a kettő egymással szorosan összetartozik, egymással szoros összefüggésben van. Ha valaki nem képes másokat Isten igéje által vezetni, nem képes hirdetni másoknak az igét, akkor nagymértékben megkérdőjeleződik az is, hogy vajon ő valóban az ige által vezetett ember-e, és ilyen módon alkalmas-e presbiternek?

Kedves testvéreim, kedves gyülekezet! Ne csapjuk be magunkat. Ne jelöljünk, válasszunk emberi szempontok szerint egy olyan tisztségre, olyan feladatra embereket, amelyre csak isteni szempontok szerinti lehet és érdemes jelölni és választani. Mert az egészen biztosan kudarcra van ítélve, és nem lesz rajta azon a választáson Isten áldása. Vigyázzunk, hogy olyan emberek legyenek a gyülekezetünk elöljárói, akik feddhetetlen életűek, azaz akik Jézus Krisztusban már elnyerték bűneik bocsánatát, és elindultak a megszentelődés rögös útján, és akik ige által vezetett és ige által másokat vezetni képes emberek. Ámen.

Záróének: 231. Uram, a te igéd nekem…

2017. 08. 06-i istentisztelet Iregszemcsén és Nagyszokolyon

2017 augusztus 7, hétfő

Fennálló ének: 65. 1. A Sionnak hegyén Úr Isten…

Nagyének: 134. Úrnak szolgái mindnyájan…

Lectio: 1Tim 3, 1-7.

Igehirdetés előtti ének: 155. Ó, Úr Isten légy közöttünk…

Textus: 1Tim 3, 2a.

Kedves testvéreim! Talán többen tudják már, hogy ebben az esztendőben kerül sor gyülekezetünkben a presbiteri tisztújításra, ami mindenképpen egy olyan esemény, amely hosszú időre meghatározza gyülekezetünk életét, hitben való haladását, növekedését, vagy éppen lemaradását. Rajtunk, gyülekezeti tagokon múlik, hogy Istentől elhívott, Isten által alkalmassá tett elöljárókat válasszunk a gyülekezet élére, akik valóban példaképei a nyájnak, és mindenben érdemes őket elöl járóknak, azaz követendőknek tekinteni a hit útján. Komoly felelősség hárul tehát ebben a helyzetben mindannyiunkra. Tudniillik az, hogy most ne a magunk bölcsessége, emberi szimpátiája, baráti vagy éppen rokoni kapcsolatai alapján jelöljünk és válasszunk szolgálattevőket Isten népének élére, hanem Isten szempontjai, Isten akarata legyen számunkra a döntő. Kérjük Őt arra, hogy tanítson meg minket az Ő szemével látni, az Ő szempontjait figyelembe venni, és azt tenni, amit Ő akar, hogy cselekedjünk. A presbiterválasztás gyülekezeti életre gyakorolt súlyára tekintettel tehát fontosnak tartom testvérek, hogy ebben az időszakban, amíg itt lezajlanak az események református egyházunk jó rendje és törvényei szerint, próbáljunk meg kicsit jobban megismerkedni az ige alapján azzal, hogy mik is az Isten szempontjai, kritériumai, feltételei a presbiteri tisztség betöltésére nézve. Az előttünk álló néhány vasárnapon ezekkel fogunk foglalkozni. És én kérem a testvéreket arra, hogy fokozott figyelemmel hallgassuk az igét, és az itt elhangzó igei szempontokat, gondolatokat, keresztyén emberhez méltó módon építsük bele a mi gondolatainkba, és majd ha eljön az ideje, a mi döntéseinkbe is.

Az első szempont, amivel a felolvasott ige alapján megismerkedhetünk, és amit Isten mindenképpen fontosnak lát a presbiter személyénél, hogy megvalósuljon, az a feddhetetlenségnek, a szent életnek a követelménye. Így olvastuk: „szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen”. Én gondolom, hogy az első dolog, amin mindannyian fennakadunk ebben az igében az az, hogy itt nem is a presbiterekről van szó, hanem a püspökről. Szoktak is ezzel védekezni presbiterek, amikor ezzel az igeszakasszal inti vagy figyelmezteti valaki őket, hogy de hát itt a püspökről van szó, és nem rólam. Engem ezzel nem lehet inteni, mert ez nem rám vonatkozik. Eltévesztette a tiszteletes úr a házszámot, mert ez az ige pont egészen konkrétan a püspöknek szól. Ő vegye magára. Nos, tudnunk kell azt, testvérek, akinek van egy kicsi bibliaismerete, az tudja is, hogy az első keresztyén gyülekezetekben, tehát Pál apostol idején még ilyen tisztség, mint amit mi ma püspöknek mondunk, nem létezett. Nem voltak felsőbb egyházi hatóságok. Nem volt egyházmegye, sem egyházkerület, ennél fogva nem voltak ezeknek tisztségviselőik sem, hanem minden gyülekezet teljesen önálló, szuverén önkormányzattal, elöljárósággal rendelkezett. Minden egyházi tisztség, amit az Újszövetségben megtalálunk, amiről olvasunk, így a püspöki tisztség is tehát ennél fogva gyülekezeti szintű tisztség volt. Mi is volt azonban ez a tisztség? Görögül az a szó, amit mi ma püspöknek fordítunk, így hangzott, hogy „episzkoposz”. Egészen konkrétan magyarra fordítva annyit jelent ez a szó, hogy „felvigyázó”. Amikor tehát azt írja Pál Timótheusnak, hogy aki püspökséget kíván, az jó dolgot kíván, akkor azt konkrétan így lehetne fordítanunk és értelmeznünk, hogy aki felvigyázást kíván a gyülekezeti életben, tehát hogy minden szép rendben és Isten dicsőségére történjen, és ne fejetlenül, az jó dolgot kíván. A püspökség kifejezés tehát itt egy bizonyos munkakört, feladatkört jelent, a gyülekezet ügyeire való felvigyázásnak a feladatát, amit pedig egyértelműen a vének, azaz a presbiterek kellett, hogy ellássanak. Egy másik előfordulása az „episzkoposz” szónak az Újszövetségben, ami még jobban megvilágítja a jelentését, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 20. részében található. Itt Pál, amikor harmadik missziói útja vége felé Jeruzsálembe készül menni, akkor azt olvassuk, hogy magához hívatta az efézusi véneket, azaz a presbitereket, és amikor azok megérkeztek, ezt mondta nekik: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek”. Amikor itt ezt a szót használja, hogy őrizői vagytok a nyájnak, akkor az eredeti görög szövegben konkrétan az „episzkoposz” szó található. Ebből is világosan kiderül a számunkra, hogy a presbiter kifejezés az magának ennek a különleges gyülekezeti tisztségnek a megnevezése, míg az episzkoposz kifejezés a munkakörnek, a presbiteri feladatoknak a meghatározása, összefoglalása, és valójában a kettő egy és ugyanazt a tisztséget jelenti. Így kell tehát nekünk is a Timótheushoz írott első levél harmadik részét a presbiteri szolgálatra való Istentől rendelt feltételeknek, szempontoknak tekintenünk.

Igazából egy hosszú felsorolást találunk ebben a hét versben, amelynek én összefoglalásképpen a feddhetetlenség címet adtam. A 2. vers első fele összegzi a leglényegretörőbben, hogy miről is szól ez a szakasz: „Szükséges tehát, hogy a püspök, azaz a felvigyázó, az őrálló, a presbiter, legyen feddhetetlen”. Mit jelent ez? Először is nem azt, hogy hibátlan és tökéletes legyen. Mert bár ez kívánatos és örvendetes lenne, de tudjuk, hogy erre ebben a földi életben emberi természetünk általános romlottsága miatt nincs lehetőség. Bár keresztyénekként mindannyiunknak törekednünk kell a szent életre, és nem szabad önmagunkban megalkudnunk a bűnnel, gyarló emberi természetünknek mindig lesznek vadhajtásai, rései és repedései, amelyen keresztül a gonoszság ereje megnyilvánul rajtunk. Ebből következően hamis és rosszindulatú emberi elvárás mindig az, hogy a presbiter, vagy bármely más egyházi elöljáró tökéletes legyen. Aki akar, és keres hibát, bűnt, emberi gyengeséget szolgálatában és személyében, az egészen bizonyosan fog is találni. Keresztyén emberekként azonban egészen bizonyosan nem az a dolgunk, hogy egymás hibáit és gyarlóságait keresgéljük, azokat felnagyítsuk, és előtérbe helyezzük. Sokkal inkább az, hogy azokat elfedezzük, szeretetben elhordozzuk, és igyekezzük azokat mások elől is elrejteni. A presbiter feddhetetlensége tehát nem azt jelenti, hogy ellene soha senki semmi gonoszt nem mond, és semmi rosszal nem tudja megvádolni, mert hiszen tudjuk, hogy a gyalázó, rágalmazó és gonosz nyelvek még magára a mi Urunkra, Jézus Krisztusra is számtalanszor kiöntötték gonosz mérgüket, mennyivel inkább ránk, közönséges emberekre. Hanem azt jelenti ez a kifejezés, hogy a presbiter úgy viselje magát, úgy éljen, hogy méltán és igazán semmi gonoszságot ne lehessen a szemére vetni. Minden erejével igyekezzen távol tartani magát a bűnnek minden formájától. Amikor pedig emberi gyarlósága következtében mégis megbotlik, valamilyen nem Isten igéje szerinti dolog jelenik meg az életében, legyen kész azt bármikor bűnbánattal megvallani és elhagyni, hogy valami módon alkalmatlanná ne váljon szolgálatának betöltésére. Ebből következik, hogy az Isten szíve szerinti presbiter bár nem tökéletes és nem bűn nélküli, de Isten igéjével mindenkor inthető, figyelmeztethető, alázatos, nem marad meg a bűnben, hanem Jézus Krisztus keresztjéhez viszi azt, és Őbenne és Őnála talál bocsánatot és szabadulást arra. Így bűnei miatt semmiképpen nem marasztalható el az emberek részéről, hanem Pál apostollal együtt kérdezi: „Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra?” Amit Isten egyszer megtisztított, azt ember ne mondja tisztátalannak. Bizony, testvérek, ezt jelenti a presbiter feddhetetlensége.

És hogy miért van erre szükség? Miért különösen is fontos, hogy a presbiter élete feddhetetlen, és bűnnel meg nem vádolható legyen? Azért, mert ő az, aki példát mutat a nyáj többi tagjának a szent életben és a jócselekedetekben. Ő az, akihez a gyülekezet többi tagja is igazodni fog életvitelében. Ő az, aki mértékül fog szolgálni másoknak. Azt pedig tudjuk, szintén Pál apostoltól, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti. Egyetlen embernek a bűne megronthatja az egész gyülekezet életét. És nem utolsó sorban ő az, aki hitelessé vagy hiteltelenné tudja tenni életével, magaviseletével a Krisztus és az anyaszentegyház ügyét, az evangélium hirdetését és szolgálatát. Mert aki szájával jóra tanít, életével azonban ellenkező példát mutat, az többet ront a gyülekezet helyzetén, mint amennyit épít. Az emberek ugyanis jobban fognak hinni az ő életének, mint az ő szavainak, és gyalázatot hoz Krisztusra és az egyházra. Ezért fontos, hogy ahogy az ige is felsorolja: józan, mértékletes, alázatos, türelmes, békeszerető, adakozó, istenfélő és irgalmas legyen. Távolítsa el magától a tobzódást, a részegeskedést, a testiséget, a fösvénységet, a szeretetlenséget, igazságtalanságot, a haragot, a versengést és mindenféle istentelen beszédet és cselekedetet. Persze tudjuk, hogy nem csak a presbiterek, nem csak az elöljárók tartoznak azzal, hogy így éljenek, hanem valójában minden keresztyén ember, de a presbiterek nem csak azért kötelesek erre, mert keresztyének, hanem az ő felelősségük kettős, és mivel nekik több adatott, ezért rajtuk Isten többet is kér számon. Nekik még fokozottabban oda kell figyelniük a szent életre, mert ők Isten sáfárai, Krisztus követei, a gyülekezet angyalai, a hit és a megtérés hirdetői, a mennyország útjának mutatói. Az a küldetés, amivel Isten őket megbízta nem tűr el semmilyen erkölcsi léhaságot, lazaságot, ahhoz csak a legfokozottabb szentség illik, és csak így, ezzel a szentséggel élve lehet igazán betölteni.

Kedves testvéreim! Én bízom abban, hogy Isten Szentlelke hathatósan a szívünkre helyezte ezen az alkalmon a szent életnek, a feddhetetlenségnek a szempontját, amelyet a presbiterek felé Isten támaszt. Legyen ez ott a mi szívünkben és gondolatainkban, hogy ez alapján, Isten szempontjai alapján tudjunk választani. Nem azt, aki emberileg nézve talán befolyásos, erős, vagy sikeres, hanem azt, aki bűneit, emberi gyarlóságait letette, és újra és újra kész letenni Krisztus keresztje alá, megbánva és elhagyva azokat, és kész a megszentelődés, az Istennek tetsző, kegyes élet útján egyre előrébb haladni. Ámen.

 

Záróének: 467. Mily jó, ha bűntől már szabad…

2017. július 9-i istentisztelet Iregszemcsén és Nagyszokolyon

2017 július 11, kedd

Fennálló ének: 84. 1. Ó, Seregeknek Istene…

Nagyének: 395. Isten szívén megpihenve…

Lectio: ApCsel 27, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: ApCsel 27, 1-2.

Kedves testvéreim! Lukács úgy írja le Pál utazását Cézáreából Rómába, mint szemtanú, többes szám első személyben beszélve mindvégig, vagyis úgy, mint aki maga is ott volt, és részese volt Pál sorsának, fogságának, útitársa volt mindvégig, sorsközösséget vállalt vele és kitartott mellette minden nehézségben. Ugyanilyen útitársa volt még Pálnak Lukács mellett a macedón Arisztarkhosz, akit a 2. versben említ Lukács. Ő is még a második missziói útja során csatlakozhatott Pálhoz, és azóta kitartott mellette, segítőjeként, útitársaként, barátjaként kísérte őt mindvégig. Könnyen beláthatjuk, bizony milyen sokat jelentett Pálnak ennek a két hűséges barátnak a kitartása, állhatatossága, segítőkészsége. Bár nyilván az Úrral való közösségéből merítette a legtöbb erőt egész munkásságának ideje alatt arra, hogy a nehézségeket, akadályokat, fájdalmakat, szenvedéseket kibírja és elhordozza Krisztusért, azonban mégiscsak ő is ember volt, akinek szüksége volt barátoktra, vigasztalókra, pártfogókra, segítőkre. Elég ha csak arra gondolunk, hogy milyen beteges, gyenge testalkatú, törékeny egészségű ember volt ez a Pál. Bizony, gyakran erőt vehetett rajta a csüggedés, a fáradtság, a tanácstalanság, vagy egyszerűen csak gyakran lehetett szüksége konkrét fizikai segítségre, hogy valaki megfogja, ha éppen összeesne, hozzon neki egy pohár vizet, amikor rosszul van, orvost hívjon hozzá, ha a betegség eluralkodik rajta. Tehát igenis, ha keveset hallunk is erről a Szentírásban, mert bizonyára Lukács nem kívánta a maga érdemeit kiemelni és hangoztatni saját írásában, mégis elképzelhető mindannyiunk számára, hogy milyen fontos szolgálatot teljesített Lukács és Artisztarkhosz Pál mellett és vele együtt az evangélium terjedésének ügyéért. És itt rögtön álljunk is meg egy kicsit, és vonjuk le az igéből a megfelelő következtetéseket. Íme, még a nagy Pál apostolnak, is, akit a hit oszlopaként ismerünk és képzelünk el nagyon sokan, akit valamiféle hithősként, kivételes lelki ajándékokkal megáldott keresztyénként ismerünk, íme, még neki is szüksége volt társakra a hit útján való járásban szüntelenül, és amit szintén kötelességünkként és feladatunkként tűz ki mindannyiunk elé az Úr: a szolgálatban, a küldetésben forgolódva, az Isten országának munkásaként élve ebben a világban, még neki is szüksége volt munkatársakra, segítőkre, támogatókra, mert a harc, a munka sokszor számára is kilátástalannak tűnt, nehéznek tűnt, amit nem bírt egyedül elhordozni, és olyankor olyan jó volt, hogy ott voltak mellette a segítők, a munkatársak, a testvérek, a barátok, akikkel megoszthatta a terheket, és akikkel együtt emelhette és hordozhatta a szolgálat gondjait és teendőit. Kedves testvéreim, enélkül nem megy ma sem. Keresztyén életet élni, keresztyén szolgálatot végezni, úgy, hogy közben egyedül vagyok, egy lehetetlen és gyilkos, lélek-gyilkos küldetés. Egy darabig az ember bírja, sőt talán még úgy is van vele, hogy jaj, milyen jó, hogy nem kell másokhoz igazodnom, mások elvárásait figyelembe vennem, csinálhatom a saját magam feje szerint, de egy kis idő múlva rájön, hogy ez így mégsem működik. Kiég az ember társak nélkül, barátok, testvérek nélkül, magányosnak érzi magát, és értelmetlennek, céltalannak, haszontalannak minden szolgálatot. Kedves testvéreim, egy keresztyén ember tehát igényli azt, ha igazán keresztyén, hogy legyen közössége, munkaközössége, szeretetközössége. Abban a gyülekezetben, ahol ez az igény nincs meg, ahol ez a vágyakozás nincs ott a szívekben, ahol tökéletesen kielégítő a gyülekezeti tagok számára az, ha heti egy órát egymás mellett ülnek a templomban vasárnaponként, és egyébként a hét többi napján közömbösen elsétálnak egymás mellett az utcán, és nem vágynak többre, nem vágynak arra, hogy egymás hite által erősödjenek, közösen imádkozzanak, megbeszéljék egymással a nehézségeiket, ne csak a másik nehézségeit beszéljék ki egymás közt telefonon, vagy annak a háta mögött, hanem támogassák és erősítsék egymást a hitben, ahol ez nincs meg, testvéreim, ott valami nagyon nagy baj van. Legyen ez ma Isten igéjének az első kérdése és üzenete hozzánk, hogy te személy szerint igényeled és hajlandó vagy-e nyújtani a gyülekezetünkben a másik ember, a testvér felé a támogatást, a segítséget, a szeretetközösséget. Vegyük komolyan, hogy még egy Pál apostol sem lehetett meg ezek nélkül soha. Isten gondoskodott róla, hogy a legszorongattatott helyzetben is legyenek mellette testvérek, akik segítik, támogatják őt. Isten rólunk is tud és akar gondoskodni. Ezért bízott egymásra bennünket, iregszemcsei/nagyszokolyi reformátusokat. Tanuljunk meg testvérekként tekinteni egymásra, mi, akik itt vagyunk. Úgy, azzal a felelősségérzettel tekinteni a mellettem ülőre, hogy Isten őt rám bízta, Isten egymásra bízott minket, hogy egy se vesszen el közülünk, hogy senki ne érezze egyedül magát, aki a Krisztus tanítványa, hanem legyünk egymásnak segítőtársai, munkatársai, barátai, testvérei.

A következő dolog, ami érdekes és felhívja magára a figyelmünket ebben az igaszakaszban az az, hogy Lukács éppen szemtanúi minőségénél fogva, milyen részletes leírását adja ennek a hosszú tengeri utazásnak. Ezekben a versekben csupán az út első felét látjuk leírva, de már ebben is nagy pontossággal vannak előttünk az út állomásai, az időjárási viszonyok ismertetése, stb. Talán jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: mire való ez? Miért van erre szükség? Miért fontos mindez? Miért nem elégszik meg Lukács csupán annak a ténynek a közlésével, ami tulajdonképpen a lényeg, hogy ha hányattatások közepette is, de Pál és kísérete végül eljutott Rómába? Nos, talán a legvalószínűbb igeszerű válasz erre a kérdésre az, hogy Pálnak ez a Rómába való utazása, és ott maga előtt a császár előtt való megállása és Krisztusról való bizonyságtétele nyilván egy olyan horderejű és jelentőségű eseménynek számított Lukács és a korabeli keresztyének szemében, akiknek Lukács a könyvét írja, hogy ennek az eseménynek feltétlenül szüksége volt valamiféle felvezetésre, valamiféle dramaturgiai feszültségre. Arra, hogy megelőzze ezt a célba nem érés, az utazás kudarccal járásának lehetséges felvillantása. Nem másról van itt tehát szó, mint a mai, modern filmekből és történetekből is jól ismert forgatókönyvről, hogy tudniillik, mielőtt a főhős eléri életének kiteljesedését, célját, mielőtt megvalósul, amiért egész életében küzdött és harcolt, azelőtt nyilván sok veszedelmen és nehézségen kell keresztülmennie, sok akadályt kell legyőznie. Ha belegondolunk, testvéreim, akkor Pálnak ez az útja, és az, hogy ő a római császár, a világ akkori leghatalmasabb embere előtt állva tehet bizonyságot hitéről, valóban életének és Krisztustól kapott szolgálatának csúcsát jelentette. A legnagyobb kihívást, és a legnagyobb lehetőséget is egyben, a legszélesebbre tárt ajtót az evangélium előtt, amin keresztüllépve a Krisztus ügye számára korlátlan lehetőségek nyílhatnak meg. Lukács és az akkori keresztyének gondolkozásában ez az esemény, az evangélium megjelenése a császár előtt tulajdonképpen annak a jézusi parancsnak és próféciának az utolsó lépcsőfokát jelenti, amelyet mennybemenetele alkalmával adott tanítványainak, hogy tudniillik „lesztek nékem tanúim, Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig”. Már nagyon korán felfedezték az írásmagyarázók, hogy ezek a helyhatározók Jézus szavaiban valójában olyanok, mint a koncentrikus körök, és az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben Lukács pontosan ilyen sorrendben és terjedési sémában mutatja be a keresztyénség térhódítását. Hogy tudniillik először Jeruzsálemben alakul meg egy ősgyülekezet. Majd Júdeában, azaz Jeruzsálem környékén alakulnak gyülekezetek, aztán Samáriában, tehát egy még szélesebb körívet behatárolva, már nem csak a zsidók, hanem a környező pogány népek felé is nyitva, és végül a föld végső határa az a kör, ahol már az egész akkor ismert világra elér az evangélium hatása. Ezt az utóbbit, ennek az utóbbinak a kezdetét látta Lukács elindulni és megvalósulni abban, hogy Pál a római császár előtt fogja hirdetni az evangéliumot. Ez után a lépcsőfok után, ez után a koncentrikus kör után pedig már nincs más a keresztyének hite és váradalma szerint, mint Jézus Krisztus visszajövetele és az Ő dicsőséges országának a megvalósulása. Persze tudjuk, hogy mindez végül csak egy emberi váradalomnak, egy emberi elképzelésnek bizonyult. Az evangélium nem Pál apostol Rómában való szolgálata nyomán terjedt el a föld végső határáig. Addig még várni kell egy darabig. De mégis elgondolkoztató, és követésre méltó mindannyiunk számára, testvéreim, az a tudatosság és elszántság, ahogyan az első keresztyének, konkrétan Pál apostol, Lukács és Arisztarkhoz teljes erejükkel munkálkodtak azon, hogy Jézus Krisztus visszajövetelét, az Isten országának megvalósulását ezen a földön előmozdítsák, sőt siettessék. Ma már a mi számunkra talán kicsit eretnek gondolatnak tűnik ez, hogy siettetni Jézus visszajövetelét, pedig nem az, hiszen erre maga Jézus Krisztus adott nekünk is parancsot elküldve, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népeket megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe és tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt nekünk. Mikor pedig az evangélium az egész világon hirdettetik, mondja Jézus, akkor jön el a vég. Komolyan vesszük-e mi is Jézus Krisztus szavait, testvéreim, és hirdettetik-e az evangélium általunk is a magunk helyén? Pál és Lukács célja az volt, hogy még az ő életükben jöjjön vissza a Krisztus, hogy még tanúi lehessenek ennek a csodálatos eseménynek a saját szemükkel. Ezért hajtotta őket a belső tűz, ez volt szívük vágya és mozgatórugója: a világ evangelizálása még a mi nemzedékünkben, hogy tanúi lehessünk az Úr dicsőséges visszajövetelének. Higgyük el, hogy ma is sok ezer és sok milliói keresztyént fűt a világon ez a gondolat és ez a cél. És mindannyiunknak van, lehet benne része, Isten mindannyiunkra bíz ebben feladatot. Vajon hallotta-e már mindenki az evangéliumot Iregszemcsén/Nagyszokolyon, testvéreim? Ne gondold, hogy te túl kicsi, túl jelentéktelen vagy egy ilyen nagy cél véghezvitelére. Egyedül igen, kicsik és gyengék vagyunk. Ahogy az előbb meg is állapítottuk. De megállapítottuk azt is, hoy együtt, összefogva, úgy, hogy a világ Ura és Megváltója, Jézus Krisztus adta nekünk ezt a megbízatást, és Ő is velünk van, és adja nekünk az Ő erejét, vezetését, bölcsességét, úgy hogy hozzá imádkozunk segítségért, és tőle kérjük az áldásokat, úgy, hogy nem egymás ellen, egymást visszahúzva, hanem egymásért is harcolva, egymást erősítve, együtt végezzük a munkát, úgy már lehetséges.

Ne felejtsük el, hogy Ővele és egymással legyőzhetünk minden akadályt. Ha valamiért még fontos Lukácsnak ez a részletes útleírása akkor az éppen az, hogy megláthatjuk belőle, hogy az Isten országának építése is gyakran ellenszélben történik. Gyakran merülnek fel olyan akadályozó tényezők, amik hatalmasabbak nálunk, és úgy érezhetjük, ezeket nem tudjuk legyőzni. De íme, Isten minden veszedelem és akadály ellenére végül mégis eljuttatta Pál apostolt Rómába. Jön az ellenszél, jön a vihar, jön a hajótörés, a kígyómarás, de mindez nem állíthatja meg Isten akaratának megvalósulását. Meg fogjuk tapasztalni, hogy így lesz ez velünk is, el fog hárulni minden akadály, ha, és hadd legyen itt ez a feltételes mód hangsúlyos, ha valóban a Krisztus ügye iránti buzgóság fogja fűteni és betölteni a mi életünket. Ámen.

Záróének: 397. Ó, Sion, ébredj…

2017. február 19-i igehirdetés Nagyszokolyon és Iregszemcsén

2017 február 19, vasárnap

Fennálló ének: 42. 1. Mint a szép híves patakra…

Nagyének: 345. Ím, nagy Isten, most előtted…

Lectio: Mk 2, 1-12.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: Mk 2, 5.

Kedves testvéreim! Egy héttel ezelőtt elmondtuk, hogy Márk evangéliumának fő témája ez: Jézus Krisztus az Isten Fia. Ezt nyilatkoztatta ki a mennyei Atya Jézus megkeresztelkedésekor is, mintegy atyai örömmel és büszkeséggel megtöltekezve, amikor ezt mondta: „te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm”. Ma is követjük ezt a fonalat Márk evangéliumában. Jézus Krisztust úgy láthatjuk ebben a történetben, mint egyrészt egy csodatévő gyógyítót, aki olyan dolgokat képes megtenni, olyan testi, emberi nyomorúságoktól képes megszabadítani, amiktől ember, és emberi tudomány nem képes még ma sem, másrészt pedig, mint bűnbocsátó Urat, akinek jogában és hatalmában áll kimondani az emberi életek felett, hogy „megbocsáttattak a te bűneid”. Jézusnak ezek a tulajdonságai, jellemvonásai pedig mindkét esetben megint csak azt hivatottak bizonyítani és igazolni, kétséget kizáróan arra engednek következtetni, hogy Ő nem volt más, mint Isten Fia, és Önmagában is Isten, Istennel egyenlő, maga Isten.

Először is a gyógyítás. Egészen egyértelmű itt is, és még Jézusnak sok gyógyításánál, amikkel az evangéliumokban találkozunk, hogy ezek emberileg teljességgel lehetetlen gyógyítások. Olyan gyógyítások, amelyekre az orvostudomány sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben nem lesz képes. Hogy tudniillik egy súlyos agyvérzésen átesett és ennek következtében lebénult ember újra teljes értékű életet élhessen, ez képtelenség. Ott olyan roncsolódások mennek végbe az emberi szervezetben, amik visszafordíthatatlanok. Nem is egészen pontos talán ez a kifejezés sem, amikor azt mondjuk, hogy Jézus gyógyításokat hajtott végre, meggyógyította ezeket a betegeket, hanem sokkal jobb lenne egy másik szót használni ezekre az esetekre, tudniillik a „teremtés” szót. A legszemléletesebb példája ennek talán a vakon született meggyógyítása, ahol teljesen egyértelmű, és világos, hogy nincs mit meggyógyítani. Ennek az embernek soha nem volt látása, soha nem volt képes a szeme funkcionálni, mert valami olyan végzetes fogyatékossággal született. Jézus pedig úgymond „meggyógyítja”, de sokkal pontosabb, ha azt mondjuk, „megteremti” ennek az embernek a szemét, a látását. De ugyanez a helyzet ennek a gutaütöttnek az esetében is. Ha ő tudott is valamikor járni, a gutaütés miatt az agyának egy bizonyos része, amely a mozgásáért volt felelős, teljességgel tönkrement. Visszafordíthatatlanul károsodott. Ott már nem volt mit meggyógyítani. Hogy Jézus segíthessen ennek az embernek, ugyanannak a hatalomnak kellett megnyilvánulnia az Ő szavaiban, amellyel Isten kezdetben a világot teremtette. A semmiből valamit alkotott a puszta szavával: „kelj fel és járj”. És megtörtént a teremtés csodája. Ha pedig ezt Jézus megtehette, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk róla, hogy erre csak úgy lehetett képes, ha Ő Istennel egyenlő, ha Ő Isten Fia.

A bűnbocsánat meghirdetésének esetében, mint ahogy maga Jézus is utal rá, már egy kicsit más a helyzet. A „megbocsáttattak a te bűneid” tipikusan egy olyan mondat, amit bárki szájára vehet anélkül, hogy le lehetne ellenőrizni, hogy az illető, akinek mondta valóban megszabadult-e a bűnei súlya, terhe, büntetése alól. Egyrészt tehát egy könnyű, légies, semmilyen kockázatot magában nem rejtő, mégis sokak megtévesztésére, elhitetésére alkalmas mondat ez, másrészt viszont, aki kimondja, az valami olyan dolgot állít önmagáról, aminek igen komoly súlya van. Aki ezt a mondatot ki meri mondani, az nem csak azzal az igénnyel lép fel, hogy őt Isten valamiféle szolgájának, küldöttjének tekintsék az emberek, hanem igenis úgy, hogy Ő maga az Isten. Hiszen a bűnöket csak és kizárólag egyedül Istennek áll jogában és hatalmában megbocsátani. Tudja ezt Jézus is, és tudják a jelenlévő farizeusok és írástudók is, és éppen ezért botránkoznak meg az Ő szavain. Micsoda szemfényvesztés, mondhatták, ez Jézus részéről. Valami olyasmit állít magáról, amit nem lehet sem cáfolni, sem bizonyítani, hogy tudniillik majd Ő megbocsátja ennek a bénának a bűneit. Így ha nem is mindenkit, de sokakat megtéveszthet, félrevezethet. Azonban Jézus nagyon rájuk cáfol, amikor legnagyobb meglepetésükre azt mondja nekik, hogy azért, hogy elhiggyék, hogy meg tudja tenni ezt a láthatatlan csodát, meg tudja bocsátani a bűnöket, azért tesz egy emberi szemmel is látható és leellenőrizhető csodát, meggyógyítja ezt a bénát. Mint fentebb megállapítottuk, tudták ezt a korabeli emberek is, hogy bizony ehhez is isteni csoda, isteni hatalom kell. Ez sem megy végbe emberi erővel. De ez már emberileg viszont le is ellenőrizhető, kézzelfogható megtapasztalás. Így áll a gyógyítás, vagy az előbbi terminológiát használva, a teremtés csodája szolgálatába a kegyelem és bűnbocsánat megszerzésének. Így válik a külső, látható csoda jellé és bizonyítékká csupán az igazi, belső, emberi szemmel láthatatlan, de annál nagyobb változásoknak: a megváltásnak, az üdvösségnek. Így derül ki számunkra ebből a történetből, hogy Isten Fiának eljövetele tulajdonképpen milyen céllal is történt ebbe a világba? Mert lehet itt több dolgot is felsorolni, és sorolnak is fel sokan sok mindent. Hogy az Ő célja a nyomorultakon való segítés volt, vagy hogy az emberiség tanítása volt valamiféle magasabb rendű erkölcsiségre és életvitelre. És ez valóban mind hozzá is tartozik az igazsághoz, de mégis sokszor el is fedik azt előlünk, és csak részletei az igazságnak, hogy tudniillik, Jézus Krisztus az emberi élet végső nyomorúságának a megoldásáért jött el erre a földre, tudniillik, hogy megbocsássa a mi bűneinket, és megszabadítson minket annak káros és pusztító következményeitől. És hogyan tette Ő ezt meg? Bizony nem volt ez könnyű feladat még neki sem. De éppen ezért kellett magának Isten Fiának kezébe venni ezt az ügyet, mert másnak nem lett volna rá hatalma. Másban nem lett volna meg a szükséges erő és szeretet ehhez. Más nem lett volna képes elhordozni helyettünk Isten bűnért való hatalmának mérhetetlen súlyát. És más rajta kívül nem hogy nem tudta volna, de nem is lett volna hajlandó mindezt a kínt, szenvedést és megaláztatást felvállalni. Ezért kellett neki jönnie. Végül Ő végezte el a piszkos munkát értünk. Íme, ezért, a mi megváltásunk szempontjából, fontos, hogy Jézus Krisztus Isten Fia volt. Ha nem az lett volna, még mindig bűneinkben lennénk, és a halál, a kárhozat és a pokol lenne az osztályrészünk. Ha Jézus Krisztus csak egy bölcs tanító, egy nagy próféta, vagy áldott csodatévő volt, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Ő azonban számtalanszor bebizonyította földi élete folyamán jeleivel és csodáival, hogy valóban Ő az Isten Fia, a várva várt Messiás. Végül pedig maga az Atya erősítette ezt meg, amikor feltámasztotta Őt a harmadik napon, mert a halál nem tarthatta fogva az Isten Fiát.

Van azonban testvéreim ennek a felolvasott történetnek Jézus Krisztuson és az Ő istenfiúságán kívül egy másik főszereplője is, és nem lenne teljes ez az igehirdetés, ha nem beszélnék erről is. Nem más ez, tulajdonképpen, mint a hit. A hit, ami az emberi szívekben támadt Jézus Krisztus iránt. Ez a béna ember és a négy barátja, azért mentek Jézushoz, azért vitték barátjukat Jézushoz minden külső ellentétes körülmény, és feltornyosuló akadály ellenére, és Jézus azért gyógyította meg ezt az embert, és azért hirdette meg számára a bűnbocsánat kegyelmét is, mert látta az Ő hitüket. Mert szívükbe látva, ott találta azt a minden kételyt és bizonytalanságot legyőző szilárd és tiszta bizalmat iránta, amelyet Ő soha nem hagyott megszégyenülni. A hit szerepét Jézus Krisztus tanításában nem lehet túlhangsúlyozni. Nem más a hit, mint az a kinyújtott lelki kéz, amellyel az ember képes átvenni Isten számár elkészített ajándékait. És nyilván minél nagyobb ez a kéz, és minél szélesebbre van nyitva, annál több minden, annál nagyobb ajándékok férnek bele abba a kézbe. Minél kisebb, minél bizalmatlanabb, összezártabb, annál kevésbé képes befogadni Istentől bármit is. Jézus ezt így mondta gyógyításai alkalmával, hogy „legyen néked a te hited szerint”. Jelenti ez azt, hogy olyan mértékben nyilvánuljon meg a te életedben az én segítségem, isteni erőm, áldásom, amilyen mértékben hiszel bennem. Ha elhiszed azt, teljes szívvel, minden kétség nélkül, hogy meg tudlak gyógyítani, akkor gyógyulj meg. Ha elhiszed, hogy képes vagyok megszabadítani a bűneidtől, megkötözöttségeidtől, és új életet ajándékozni neked, akkor legyen úgy. Ha azt mondanátok ennek a hegynek, hogy kelj fel és ugorj a tengerbe, az beleugrana, ha annyi igaz hitetek lenne, min egy mustármag. Mindenki annyit kap meg, és annyit tapasztal meg Jézus Krisztus kegyelméből, szeretetéből, gondviseléséből, csodáiból az életében, és elsősorban bűnbocsánatából, amennyire feltétlen bizalommal rábízza magát Jézus Krisztusra, az Ő beszédeire, tanítására, akaratára. Ha azt kérem Istentől, hogy áldja meg a családi életemet, de én magam nem kezdek el úgy élni, viselkedni a saját családomban, ahogyan azt Isten törvénye szerint, mint férjnek, feleségnek, vagy gyermeknek tennem kell, ha nem bízom rá magam Isten igéjére, akkor az Ő áldását sem fogom megtapasztalni. Nem azért mert Ő nem adná, hanem azért, mert az én oldalamról nincs ott a hit keze, amivel átvehetném az Ő ajándékait. Ha azt kérem Istentől, hogy áldjon meg a munkámban, de közben én nem bízom rá magam annyira, hogy a munkahelyemen Isten igéje és akarata szerint, mindent becsületesen, szorgalmasan és odaadóan végezzek, hanem félvállról, lustán és zúgolódva vagyok ott jelen, akkor persze, hogy nem fog megáldani. Mert nincsen ott az a kinyújtott, kinyitott kéz, amit Isten telepakolhatna áldásaival, ajándékaival. Ha az anyagi életemben, a pénzügyeimben kérem Isten áldását, hiábavaló lesz mindaz mindaddig, amíg én magam nem rendelem alá a pénzkezelésemet Isten igéjének. Nem úgy használom minden jövedelmemet, mint az Ő ajándékát, magam és családom fenntartására, és az Ő dicsőségére való szolgálatra, hanem eltékozlom, elfecsérlem csupán, saját léha és hiú, önző vágyaim megvalósítására. Azok a családok, ahol rendszeresen adakoznak Isten dicsőségére, ahol helye van az Istennek is a családi költségvetésben, és jól megszabott keret van a számára elkülönítve, a tized, ahol Istent és az Ő országának építését szolgálatát tudatosan beépítik a családi kiadások közé, ott sokan elmondják, hogy napról napra, hónapról hónapra tapasztalják Isten gyarapító áldását. Mert mertek hinni Isten igéjében, mert merték ráépíteni hit által az ő életgyakorlatukat az Ő szavára, és Jézus Krisztus ezt a kinyújtott kezet meg tudta és meg tudja tölteni újra és újra bőségesen anyagi és lelki kincsekkel egyaránt. „Legyen néked a te hited szerint”. Ennek a bénának, és ennek a négy barátnak is az Ő hite szerint lett. Azért gyógyította meg Őt Jézus, mert látta a hitüket. Azért hirdetett bűnbocsánatot ennek a bénának, mert látta a hitüket. És miben hittek ezek az emberek? Abban, hogy Jézusnak van hatalma meggyógyítani, megteremteni ennek az embernek a járását, és abban, hogy van hatalma megbocsátani az Ő bűneit. Vagyis abban, hogy Ő Isten Fia. Mi hiszünk-e ebben, testvéreim? Ha hiszünk, ha teljes és tiszta szívvel hiszünk, vajon nem kellene-e az életünkben Isten áldásainak sokkal láthatóbban, nyilvánvalóbban, ragyogóbban feltűnnie? Vajon nem a mi hitetlenségünk és kicsinyhitűségünk árulkodói jelei-e az életünkben a sok-sok kudarc, csalódás, vereség? Tanuljuk meg végre, testvéreim, kinyújtani és szélesre kitárni a mi kezeinket Isten felé. Elengedni belőle mindent, amit görcsösen markol, és ami megakadályozza a megnyílásban. Higgyünk Jézus Krisztusban. Tanuljuk meg ezektől az emberektől, hogy a hit aktív cselekvést jelent, aktív engedelmességet az Ő szavának. Ők nem úgy hittek Jézusban, hogy otthon ültek, és sopánkodtak, hogy jaj, hát hiszünk mi Jézusban, de itt már Ő sem segíthet, hanem úgy, hogy megfogták az ő betegjüket, és odacipelték Őelé minden akadályon keresztül. Nem azokat az okokat sorolták, hogy miért lehetetlenség ennek az embernek a meggyógyítása, hanem megfogták a hordágyat és vitték. A hit cselekedet. A hit aktivitás. A hit az Isten igéje és akarata szerinti élet. Ez a hit élő hit, ez a hit joggal igényelheti Isten áldásait.

Ajándékozzon meg minket az Úr, testvéreim, ilyen hittel, és törekedjünk arra, hogy ilyen élő hitű emberek legyünk mi is, akiknek az életében Isten áldásai, ajándékai realizálódnak. Nem csak szép ígéretek maradnak, hanem van lelki kezük arra, hogy átvegyék azokat Istentől. Ámen.

Záróének: 200. Ó, maradj kegyelmeddel mivelünk, Jézusunk…

2017. február 12-i istentisztelet Iregszemcse, Nagyszokoly

2017 február 12, vasárnap

Fennálló ének: 154. Úr Jézus, mely igen drága…

Nagyének: 397. 1-3. Ó, Sion, ébredj…

Lectio: Mk 1, 9-11.

Igehirdetés előtti ének: 171. Megáll az Istennek igéje…

Textus: Mk 1, 11.

Kedves testvéreim! Jézus megkeresztelkedésének a története azért különös Márk evangéliumában, mert ebben a könyvben itt találkozunk vele először. A másik három evangéliumban hallunk Jézusnak valamilyen származási, születési történetéről, ki volt, honnan jött, kik voltak a szülei, hogyan született meg a világba, Márk mindezekről nem mond egy szót sem, mindezekkel nem foglalkozik, hanem nemes egyszerűséggel ott kezdi Jézus történetének elmesélést, ahol és amikor Ő egyáltalán a színre lépett, megjelent a nyilvánosság előtt, és elkezdte messiási, megváltói munkásságát. Jézus itt már harminc éves, amikor Márknál először hallunk róla, és megtudjuk róla, hogy megkeresztelkedett. Hogy mi volt vele korábban, arról Márk olyan szinten nem beszél, mintha Jézus legalábbis akkor pottyant volna le az égből. Persze azért, hogy nehogy azt higgyük, hogy tényleg így volt, annyit elárul róla ő is, hogy a galileai Názáretből érkezett Jánoshoz a Jordán folyóhoz. Tegyük fel a kérdést, testvérek, mi ennek az oka? És mi ennek az értelme? Ha egy kicsit ilyen dramaturgiai szempontból vizsgáljuk meg Márk evangéliumát, vagyis feltesszük azt a kérdést, hogy egy könyvet, vagy egy bármilyen művét az író miért úgy írt meg, ahogyan megírt, és miért nem másképpen, akkor bizonyára a legvalószínűbb válasz a Márk evangéliumának esetében erre a kérdésre az lesz, hogy azért, mert Márk az ő evangéliumában Jézust számunkra nem úgy akarta bemutatni, mint egy egyszerű embert, hanem amit mindenképpen ki szeretett volna domborítani vele kapcsolatban az az, hogy kicsoda is volt Ő valójában, mi is volt az Ő személyiségének a csodálatos titka, tudniillik az, hogy Ő nem más, mint az Isten Fia. Ennek a rövid keresztelési történetnek magának is, mindannyian érezzük, hogy egyetlen fő célja van, hogy elhangozzon magának Istennek a szájából, hogy „ez az én szeretett Fiam”. Jézus az Isten Fia, és ez a csodálatos mennyei tény, ez a hatalmas titok először itt, az Ő megkeresztelése alkalmával, vagyis messiási munkásságának kezdetén ragyogott fel, vált nyilvánvalóvá, jött a felszínre, ha egyellőre csak mégoly homályosan is, az emberek előtt. Eleve már az szó, amivel Jézus eljövetelét Márk bevezeti nagyon sokatmondó és továbbgondolkozásra késztet minket. Azt mondja az eredeti görög szövegben, hogy „kai egeneto”, azaz "és lett", "és történt", "és megjelent". Ugyanaz a szó ez, amivel a teremtéstörténet folyamán olyan gyakran találkozunk, hogy tudniillik Isten szólt, hogy "legyen", és valami "előállott", "lett". "Létrejött". "Megtörtént". Márk nem foglalkozik az emberi körülményekkel, a földi ok okozati összefüggésekkel, a nacionális, biológiai, társadalmi, vallási kategóriákkal. Ő mindezeken felülemelkedik, és csak annyit mond el nekünk Jézus megjelenéséről, amit feltétlenül tudnunk kell ahhoz, hogy higgyünk benne, hogy tudniillik, ahogy kezdetben a világ teremtésekor Isten akarata volt a mozgatórugó, és az állt a háttérben, úgy a megváltónak, a messiásnak, Isten Fiának eljövetele is teljesen és egészen az Ő munkája. Isten akarata volt, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre, és megszabadítson bennünket a bűn és a halál átkától, és ezért ez meg is történt. Márk számára egyedül ezt fontos elmondani, és nem akarja hagyni, hogy ettől egy akár bármilyen szép és megható születéstörténet, vagy előélet is elvonja a figyelmünket.

Jézus Krisztus Isten Fia. Ez tehát Márk mondanivalója. Ez az, amiért a lehető legegyszerűbbre redukálja le a történetkibontást, meg az egész szöveget, és csak arra koncentrál, és csak azokat a történeteket mondja el, és úgy mondja el őket, hogy azokból számunkra ez világosan kiderüljön. Tulajdonképpen ennek a csodálatos mennyei titoknak a kinyilvánításáról szól az Ő megkeresztelése is. Neki azért kellett megkeresztelkednie is, hogy ez a titok ez által elkezdjen kibontakozni, egyre láthatóbbá válni. Sokan megkérdezik, testvérek, ezzel az igével kapcsolatban, hogy de hát, ha a keresztség azt jelképezi, amit a Biblia alapján jelképez, vagyis a bűneinktől való megtisztulást, a megtérést és az újjászületést, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, akkor miért kellett Jézusnak megkeresztelkednie? Hiszen Ő nem volt bűnös, neki nem volt szüksége megtérésre. Nos, ez valóban így van. De lássuk meg a lényeges különbségeket Jézus Krisztus keresztsége és mindenki más keresztsége között, ami arra a következtetésre kell, hogy vezessen bennünket, hogy az Ő esetében a keresztség valami egészen más jelentéstartalommal, egészen más jelképrendszerrel rendelkezett. Az Ő keresztsége egyedi és különleges volt. Tudniillik Keresztelő János keresztelési gyakorlatáról olvassuk néhány verssel korábban, hogy „akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind, és - amikor megvallották bűneiket - megkeresztelte őket a Jordán vizében”. Jézusnál azonban ez a kitétel, hogy "megvallották bűneiket", teljességgel hiányzik. Neki ilyesmire nem volt szüksége keresztelése előtt. De mit is jelképezett akkor ez a cselekedet? Két dolgot kell itt kiemelnünk. Először is jelképezte az Ő elveszett, bűnös, gyarló, de bűneit felismerő és megbánó, és azokból szabadulni akaró emberrel való közösségvállalását. Azt, hogy tudja, ismeri, látja a mi elveszettségünket és nyomorúságunkat, és Ő tud és akar rajtunk segíteni. És ez a második dolog, amit a keresztség magára vétele szimbolizál Jézus esetében, hogy tudniillik Ő vállalja a küldetést, vállalja a feladatot, amit a mennyei Atyától kapott, amiért erre a világra megszületett, Ő kész szenvedni és meghalni értünk és helyettünk, hogy azután harmadnapon való feltámadásával megszerezze számunkra a győzelmet.

Amikor pedig Jézus ezt a vállalást a keresztség sákramentumának magára vételével önként megteszi, amikor ország-világ, az egész teremtés, angyalok és ördögök előtt kinyilvánítja, hogy hajlandó meghozni értünk ezt a hatalmas áldozatot, hajlandó vállalni értünk a megvetést, csúfolódást, a köpéseket, a töviskoronát, a szegeket, és a kínhalált, akkor egyszerre csak egy csodálatos élményben, egy csodálatos látomásban részesíti Őt a mennyei Atya, amelyben megerősíti az Ő vele való közösségét, és biztosítja Őt arról, hogy vele van, és bírja jótetszését. Valahogy úgy képzelem én el ezt a csodálatos, bensőséges, mennyei jelenetet az Atya és a Fiú között, amit Márk evangéliuma egyébként úgy mutat be, mint olyan dolgot, amit csak ők ketten érzékeltek, ami a külvilág előtt teljesen rejtve maradt, csak Jézus látta ezt a látomást, csak ő halotta mennyei hangot, tehát valahogy úgy képzelem én ezt el, testvéreim, mint amikor akár itt közöttünk is valakinek gyermeke, vagy unokája születik, és látja őt fejlődni, cseperedni, növekedni, erősödni okosodni, és látja olyan dolgokat megtenni, amiért végtelenül büszke lehet rá. Hogy igen ő az én fiam, ő az én kislányom. Amikor megtanul beszélni, kimondja az első szavakat. Amikor megtanul járni, megteszi az első lépéseket. Elindul az iskolába. Hazahozza az első ötöst. Szépen imádkozik, illedelmesen köszön az utcán, segít a barátainak, megosztja a testvérével a csokoládéját. Ezek olyan nagy dolgok, olyan nagy örömök, testvéreim, egy szülő életében, ezt mindannyian tudhatjuk, amikor az ember szinte nem bírja magában tartani a büszkeségét, az örömét, hogy ilyen gyönyörű, okos, erős, ügyes gyermeke van, és odamegy és megölelgeti, megcsókolgatja, megdicsérgeti. Büszke vagyok rád gyermekem. Ügyes vagy. Gyönyörködöm benned. Ezt mondja itt Isten is: „benned gyönyörködöm”. Büszke vagyok rád. Mire büszke egy szülő? Mikor büszke egy szülő a gyermekére? Akkor, ha azt látja, hogy a gyermeke úgy él, vagy legalábbis próbál úgy élni, cselekedni, ahogyan azt az édesapja, édesanyja tanította neki, vagy mutatta neki a saját példájával. Akkor, ha a gyermekben a szülő magára tud ismerni, és azt tudja rá mondani: igen, ő én vagyok, én pedig ő. Ebben vagy abban a tulajdonságában, erényében, pozitív képességében rám hasonlít. Engem próbál utánozni. Miért gyönyörködött a mennyei Atya Jézus Krisztusban? Azért mert Ő az Ő Fia, és az Ő Fiában Isten magára ismerhetett. Ráismerhetett arra az önfeláldozó, mindent odaadó szeretetre, amellyel Ő irántunk viseltetik. Miben ismert rá, Jézusnak milyen cselekedetében? Abban, hogy megkeresztelkedett, vagyis közösséget vállalt velünk, bűnös emberekkel, és vállalta értünk a szenvedést és a halált. Amikor ezt az Atya látta, megtelt az Ő szíve egyszülött Fia iránti örömmel és büszkeséggel, és persze, hogy egy látomásban ezt ki is nyilvánította felé. Igen, Ő az én Fiam, benned gyönyörködöm. Gyönyörű és megható jelenet ez, ami bepillantást enged a számunkra egy kicsit a Szentháromság Isten csodájába, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti emberileg fel nem fogható bensőséges szeretetkapcsolatba és lényegi egységbe. Abba a szeretetközösségbe, amelybe Isten minket, embereket, is be akar fogadni, amelynek minket is részeseivé akar tenni. Amelyben a számunkra is van hely. „Az én Atyám házában sok hajlék van”, mondja Jézus, „és én elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, hogy amikor eljövök, magam mellé vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is”. Ez az Isten akarata, testvéreim. Ő bennünk is úgy akar gyönyörködni, mint gyermekeiben a Jézus Krisztus által, akikben ha nem is olyan tisztán és ragyogóan, de mégiscsak magára ismerhet az Atya, mégiscsak felfedezheti rajtunk is a saját képét és hasonlatosságát a szeretet, az öröm, a békesség, a jóság, a hűség és a szelídség gyümölcseinek megtermése közepette.

Kedves testvéreim! Azt mondtuk az előbb, hogy Jézus megváltói munkássága, Istentől kapott küldetése az Ő megkeresztelkedésével kezdődött el. Ez volt az első lépés. Nem cél volt ez, hanem épp csak a kezdet. A legtöbben mi is meg vagyunk keresztelve. Ne feledjük el, hogy mi ez. Sokan valamiféle hamis elkényelmesedésben, biztonságérzetben ringatják magukat ezzel kapcsolatban, mintha tudniillik ez valamiféle végállomás, valamiféle cél lenne. Meg vagyok keresztelve, meg vagyok konfirmálva. Jézus példája arra tanít minket, hogy ez még csak az első lépés az Istennek tetsző, keresztyén élet útján. Ez önmagában még csak egy vállalás, egy szép ígéret, ami azonban, tudjuk, csak ha megtartják, úgy jó. Ez még nem biztosíték semmire. Jézus Krisztus megtartotta. Hű maradt mindhalálig. Nekünk ma már nem kellene ilyen messzire elmennünk. Keveseknek kell itt Európában napjainkban a Krisztusért meghalniuk. De sokszor bizony, sajnos sokkal kevesebb, sokkal kisebb dolgokban sem vagyunk hűségesek. Nem vagyunk hűségesek az Isten meghallott igéjének való engedelmességben. Pedig megkeresztelkedtünk. Pedig megkonfirmáltunk. Vállaltuk, hogy önmagunkat, hálából Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelméért és szabadításáért, égő áldozatként Istennek szenteljük. Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében vért verejtékezett azért, hogy az Isten előtt tett vállalását, küldetését elvégezze. És győzött. Nem hátrált meg. Minket a legkisebb akadály, gát, nehézség, kétely képes eltántorítani. Szomorú dolgok ezek, testvéreim, és nem kellene ezeknek így lenniük. Imádkozzunk azért, hogy Isten küldje el hozzánk is Szentlelkét, aki készítsen fel minket is minden jócselekedetre, és erősítse meg elköteleződésünket. Ahogy azt, ami Urunkkal is tette. Ámen.

Záróének: 457. Ó, Jézus, árva csendben…

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 16.

2016 december 17, szombat

Textus: Zsolt 18, 7.

Kedves testvéreim! Egy gyönyörű zsoltár van ma előttünk, tele szebbnél szebb aranymondásokkal. Dávidnak valamilyen konkrét élethelyzetben elmondott hálaadó és Istent magasztaló imádsága ez, miután Isten megszabadította őt ellenségeinek és Saul királynak a kezéből. Nagy volt a veszedelem, nagy volt a nyomorúság, emberileg kilátástalan és reménytelen volt a helyzet, Dávid pedig segítségért kiáltott az Úrhoz, és jött a szabadítás. Az Úr minden követ megmozgatott, hogy hívét megmentse. Minden hatalmát bevetette érte. Csodálatos megtapasztalás lehetett ez Dávid számára, testvéreim. Várta az Urat, várta az Ő segítségét, szabadítását, és az hamarosan, a kellő időben meg is érkezett. És bár olvasva mindezt, nyilvánvalóan minden jóérzésű keresztyén ember együtt örül Dáviddal Istennek efelett a kegyelme és szeretete felett, azonban az embernek mégiscsak ott van valahol tüskeként a szívében, nem testvérek, hogy ej, milyen könnyű is volt ennek a Dávidnak. Csak kiáltott, és Isten egyetlen szavára azonnal ott termett és szabadulást adott. Bezzeg én. Bezzeg én, mióta könyörgök már segítségért, mióta kérem Istent, hogy ebben vagy abban a dologban segítsen meg, és sehol semmi. Mióta hordozom már imádságban előtte életemnek egy-egy fájó sebét, nehézségét, és kérem tőle rá a gyógyírt, de sehol semmi. Hát hogy van ez akkor? Hát miért nem hallgatja meg Isten így az én imádságomat is, és miért nem ad nekem is szabadulást? Bizony, az Advent, az Úr eljövetelére való várakozás sok embernek az életében, testvéreim, ma is így van jelen, vagy legalábbi így is jelen van, hogy várjuk az Urat. Várjuk, hogy végre meghallgassa az imádságainkat, várjuk, hogy végre szabadulást hozzon nekünk valamilyen bajból, nyomorúságunkból. Ez is egy Advent, sokaknak sajnos az egyetlen Advent. És hadd legyen akkor ez az első pontja a feltett kérdésre adott válaszunknak, testvéreim, az ige alapján, hogy bizony, aki csak ebben a földi életben reménykedik a Krisztusban, az minden embernél nyomorultabb. Ha a mi Istentől való segítségkérésünk, Istenhez való imádságunk, és iránta való elvárásaink kimerülnek annyiban, hogy gyógyítson meg engem is úgy az Isten, ahogy annak idején a vakokat meg a bénákat. Gondoskodjon rólam is úgy az Isten, ahogy annak idején a sareptai özvegyről, vagy az ötezerről, akiket Jézus megvendégelt. Ha csak ennyi kérésünk és igényünk van felé, akkor bizony ne is várjuk az Ő megjelenését. Az ilyen advent hamis váradalom. Egy nyomorúságos váradalom. Hiszen az ilyen váradalom számára Isten, vagy Jézus Krisztus személye, szeretete semmit nem jelent, és nem is érdekli őt, csak az, hogy hogyan tudja kihasználni, hogyan tudja a maga hasznára fordítani az Ő isteni hatalmát. Ezzel a lelkülettel áll szemben, testvéreim, Dávidnak rögtön a zsoltár elején elmondott megszólítása Isten felé: „szeretlek, Uram, erősségem!” Ez a legfontosabb. Dávid nem akkor kezdte el nagyon szeretni Istent, amikor érezte, hogy hoppá, szüksége lesz az Ő segítségére, hoppá, én itt magamban nem boldogulok, gyenge vagyok, kicsi vagyok, erőtelen vagyok, hanem Dávidról tudjuk az igéből, hogy szerette az Urat, már kora gyermekségétől fogva. És Dávid nem azért szerette az Urat, mert mindig minden rendben volt körülötte, és sosem érte őt veszedelem, hanem mindezek közepette is szerette az Urat. Ezt kell tehát először is meglátnunk, testvéreim, a mi Isten előtti segítségkérő imádságainkban, és azok meghallgatásával kapcsolatban, hogy bizony lehet és kell is Istenhez könyörögnünk, Isten elé vinnünk minden problémánkat, fájdalmunkat, nyomorúságunkat, és kérni tőle a segítséget. De mégsem szabad, hogy ez határozza meg a mi Istenhez való viszonyulásunkat, és hogy csupán ennyi igényünk és elvárásunk legyen felé, mert Ő Jézus Krisztusban ettől sokkal többet, sokkal fontosabbat és nagyobbat akar nekünk adni. Valami olyan nyomorúságból való szabadulást, amihez képest az, hogy szűkölködünk, vagy betegek vagyunk, vagy nincs munkánk eltörpül, és amiből egyébként életünk minden más nyomorúsága is fakad, hogy tudniillik mindannyian a bűn és a halál állapotában éljük az életünket. Mindannyiunkra az Isten igazságos ítélete és az örök szenvedés, a kárhozat vár. Kedves testvérem, értsd meg végre, hogy ezért vagy beteg, ezért vagy szegény, ezért hullt szét a családod, ezért van annyi békétlenség az emberi kapcsolataidban, ezért hallnak meg a szeretteid, ezért kell neked magadnak is folyamatosan a halál rettegésében élned. Az hogy a bűnben és a halálban élünk az nem valami elvont fogalom, amit nem lehet megragadni testvéreim. Nem, az itt van körülöttünk. Körbevesz minket minden szenvedésben, nyomorúságban amit akár a saját, akár mások életében látunk. És a mi kegyelmes, szerető mennyei Atyánk kevésnek tartja azt, hogy csak ezektől a külsődleges tünetektől szabadítson meg és mentsen meg minket, hanem éppen azért küldte el ebbe a világba az Ő egyszülött Fiát, hogy ezeknek a tüneteknek az okozóját, magát a betegség gyökerét, magát a bűnt és halált semmisítse meg a számunkra. Ezekből szabadítson meg minket. Elsősorban erre van szükségünk és elsősorban ezt kell kérnünk tőle. Minden egyéb csak ráadás lehet.

A második dolog, amit észre kell vennünk Dávid életéből, testvéreim, az az, hogy bár ebben a zsoltárban ez nem derül ki, és nagyon szépen hangzik, hogy segítségül hívtam az Úr nevét, és Ő meghallotta hangomat, és megszabadított, de azért Dávid életrajzi adatiból világosan tudjuk azt is, hogy azért ez nem volt ilyen automatikus és egyszerű. Sámuel és a Királyok könyveinek leírásai alapján Dávidot évekig, de valószínű, hogy évtizedekig üldözte Saul király, és kellett illegalitásban, életveszélyben külső és belső ellenségektől körülvéve és fenyegetve élnie. És ez a bizonyos segélykiáltás nem csupán egy egyszeri alkalom volt, hanem egy évekig, évtizedekig tartó folyamatos könyörgés. Mi adott erőt ehhez a hosszú folyamathoz Dávidnak? Egyrészt az, amit már az előbb is említettünk a zsoltár alapján: hogy szerette az Urat. Szerette a nyomorúságban, az üldöztetésben, az életveszélyben is. Nem kötötte feltételekhez a szeretetét. Nem mondta, hogy szeretlek, ha… megszabadítasz engem. Hanem azt mondta: Uram, bármit teszel velem, bármi a terved az életemmel, én akkor is szeretlek. Ha meghallgatod az imádságaimat, ha nem. Én akkor is szeretlek. Ha megszabadítasz, ha nem, és akkor is szeretlek. Másrészt pedig ott volt Dávid szívében a hit. A hit aziránt, hogy amit Isten több évtizeddel korábban Sámuel próféta által megígért Dávidnak, tudniillik, hogy ő lesz Izrael királya, az be fog teljesedni. Miért? Nem azért, mert ő azt megérdemli, nem azért, mert neki az jár, neki ahhoz joga van, hanem Isten kegyelméből. Ebben a fájó és nehéz Adventben tehát, testvéreim, amikor az ember az Úr szabadítására kénytelen várni valamilyen nyomorúságból, Dávid példája Isten iránti szeretetre, az Ő kegyelmébe vetett hitre és nem utolsó sorban türelemre tanít bennünket.

És még valamire. Arra, hogy Isten gyermekeiként el kell tudnunk fogadni azt is, hogy ha Isten másképpen gondolja, vagy nem gondolja megadni nekünk azt a szabadítást, amit kérünk tőle. A legfőbb szabadítás a bűnből és a halálból az a miénk. Afelől nem lehet kétségünk, hiszen Jézus Krisztus kereszthalála annak a biztosítéka. Azt senki és semmi el nem veheti már tőlünk. És van, amikor egyszerűen azt mondja az Úr: ennyi elég is neked. Nincsen többre szükséged. Ahogyan Pál apostolnak mondta, amikor Pál könyörgött, hogy valamilyen fájó tövist, egy testi betegséget, vegyen el tőle az Isten, de Ő így válaszolt: „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz”. És erre mondja válaszképpen Pál: „ezért tehát legszívesebben erőtlenségeimmel dicsekszem, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”. Bizony, testvérek, lehet és kell is könyörögni a szabadulásért, és Isten meg is adhatja azt nekünk, de készen kell állnunk arra is, hogy a mi keresztjeinkre, töviseinkre úgy tekintsünk, mint amivel valamilyen célja és terve van az Úrnak, amivel formálni, nevelni, emlékeztetni akar minket, vagy amivel a szolgálatban, a bizonyságtételben akar minket még hitelesebbé, még hatékonyabbá tenni. „Elég néked az én kegyelmem”. A lényeg, hogy a kegyelem, a Jézus Krisztusban elnyerhető bűnbocsánat a miénk legyen, mert ez a legfőbb jó, és ha ez a miénk, ez elég nekünk mindenre. Elég még a tövisek elhordozására is. A többit pedig bízzuk rá az Úrra, hogy Ő fordíthassa azt a rosszat is a javunkra.

Egy újabb Advent, az Úr szabadítására való várakozás képe állt előttünk ebben a zsoltárban ma, testvérek. És Advent kérdése ma az felénk: te milyen szabadításra vársz Istentől? Adja az Úr, hogy egy másik, a 130. zsoltár szavaival tudjuk elmondani mi is: „várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből”. Ámen.

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 15.

2016 december 16, péntek

Textus: Zsolt 17, 14-15.

Kedves testvéreim! Figyelemreméltó lelki rokonság áll fenn a tegnap olvasott 16. és a mai napra rendelt 17. zsoltár üzenete között. Tegnap este ugyebár arról hallottunk, hogy úgy, ahogy a régi időkben a lévitáknak nem volt osztályrésze az Ígéret földjéből, hanem az Úr volt az ő örökségük, úgy nekünk, hívő keresztyén embereknek, akik Krisztus várásában éljük egész életünket, mennyire fontos nem beleelegyedni ebbe a világba, és e világ kincseinek a hajszolásába, hanem már itt és most a mennyei kincseket keresni, és azokban egyre jobban meggazdagodni Isten kegyelméből. Az Úr az én osztályrészem, és örökségem kies helyre esett. Nem azért mert az Úrral való élés, vagy az Úrnak való szolgálat anyagiakban, földi viszonylatokban olyan jó befektetés volna, hanem azért, mert az ember életének egyetlen igazán szilárd alapzatát nem a földi dolgokban, hanem Jézus Krisztusban kell keresni. Erről volt szó tegnap.

Ma pedig, íme, újra egy ősi hagyományhoz nyúl vissza a Zsoltáros, amikor azt mondja: „én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember”. Az Úr orcájának meglátása az Ószövetségben, mint tudjuk, a kegyes emberek legnagyobb vágyakozása volt, ami azonban az Úr dicsőségének és tisztaságának, bűnt gyűlölő haragjának következtében nem volt lehetséges, hiszen el kellett volna pusztulnia, meg kellett volna halnia annak az embernek, aki a maga bűntől megromlott emberi természetével a szent és dicsőséges Isten orcája elé kerül. Magáról Mózesről olvassuk Mózes második könyvében, hogy szerette volna látni az Úr orcáját, de Isten még tőle is megtagadta ezt a kiváltságot. Így olvassuk: „Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét… Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az Úr: amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg”. Persze itt merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ez a zsoltáros ilyen öntelt, önigazult, hogy önmagát eléggé méltónak és igaznak tartja ahhoz, hogy Isten megmutassa neki orcáját? Hogyan mondhatja ki és állapíthatja meg magáról ezt: „igaz ember vagyok”? Nos, testvérek, a kérdés valójában az, hogy mire alapozza ez az ember a maga igaz voltát? Miben látja a Zsoltáros a maga igazságát? Ha csupán gőgös emberi dicsekvés ez, és a saját érdemeire, kiválóságaira való hivatkozás, akkor valóban vissza kell utasítanunk és el kell ítélnünk ezt a lelkületet. A zsoltár előző verseiből azonban nem ez derül ki. Így olvassuk például a 7. és 8. versekben: „mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet”. „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába”. Mindebből tehát látjuk, hogy a Zsoltáros Isten kegyelmében bízik, Isten oltalmára támaszkodik. Nem önmagában igaz ő, hanem oly módon, hogy Isten kegyelme és jósága az, ami hite szerint elveszi és megbocsátja az ő bűneit, és megtisztítja őt azoktól. Nekünk, akik már Isten újszövetségi népéhez tartozunk, egészen világos kell, legyen, testvéreim, hogy Jézus Krisztus kegyelme és szeretete, az Ő értünk vállalt kereszthalála az, ami nekünk Isten előtt megszerezte a megigazulást. Őbenne, a belé vetett hit által, nem dicsekedve, hanem a legnagyobb alázattal, de mégis örömmel és Isten kegyelmét dicsérve, hirdethetjük mi is mindannyian: én már igaz ember vagyok. Igazságom van az Isten előtt a Krisztus Jézusban. Őérte és Őáltala. És ily módon a Zsoltárossal együtt az enyém is lehet a megtiszteltetés és a kiváltság, ennél a kegyelemből hit által nyert igazságomnál, megigazulásomnál fogva, hogy én magam is megláthassam az Úr orcáját. Hogyan? Ma még csak tükör által homályosan, a hit szemeivel tekintve szét magunk körül. Egy-egy istentiszteleti közösségben, egy-egy igehirdetésben, bizonyságtételben, egy-egy felém kinyújtott segítségkérő, vagy segítséget nyújtó kézben, a szeretetnek egy-egy emberileg megmagyarázhatatlan megnyilvánulásában. Egykor pedig a színről-színre való látás emberi nyelven ki nem fejezhető gyönyörűségében és dicsőségében. Ezt tartja a Zsoltáros legfőbb örökségének, legfőbb kincsének, szíve gyönyörűségének. És ahogy már tegnap este is láttuk, ma újra ellentétbe állítja Isten igéje mindezt azokkal az emberekkel, akiknek az életében azonban nem ez a fontos, nem ez van a középpontban. Az ezt megelőző, 14. versben ugyanis ezt olvassuk: „ments meg kezeddel az emberektől, a világ embereitől, Uram, akik kiveszik részüket az életből! Töltsd meg hasukat azzal, amit nekik tartogatsz, lakjanak jól vele a fiaik is, és ami megmarad, hagyják gyermekeikre!” A világ embereiről beszél itt az ige, akik csak ebből a földi életből igyekeznek kivenni a részüket, és csak arra van igényük, hogy itt töltsék meg a hasukat ők is és fiaik is. A világ nagy része, az emberiség nagy része, testvéreim, csak ennyiben gondolkodik, csak ennyire van szüksége, csak ez számára a fontos és értékes. És mivel nem kérnek többet, nem is kapnak többet Istentől, csak ennyit. A gazdag és Lázár történetében ad a szájába Jézus Ábrahámnak egy megdöbbentő mondatot, testvérek, amikor így utasítja vissza Ábrahám a gazdag segítségkérését: „fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz”. A világ embereinek, akik kiveszik részüket az életből, az ilyen gazdag emberhez hasonlóknak, akik napról napra bíborba és patyolatba öltözködnek, és mindig csak a következő lakomán, a világ örömeinek még teljesebb kiélvezésén jár az eszük, Isten nagyon sokszor megengedi, hogy örülhessenek mindennek. Megkapják javaikat, megtöltik a hasukat mindezzel. És ezeknek eszükbe sem jut, hogy többet kérjenek, többre legyen igényük, több után vágyakozzanak, mint ez a földi élet, és ennek örömei. A Zsoltáros azonban többre vágyik ennél. Többre vágyik a tele hasnál. Több kell a boldogságához a tele erszénynél. Azt mondja: ezt meghagyom a világ embereinek. Nekik sajnos ennyi is elég. Nekem több kell. Nekem az kell, hogy igaz emberként, Krisztusban kegyelmet, bűnbocsánatot, megigazulást nyert emberként láthassam az Isten arcát. Most még csak tükör által homályosan, egykor pedig színről színre.

Kedves testvéreim! Újra csak az Advent üzeneténél vagyunk. Milyen életre vágyunk, milyen életre van igényünk? Milyen életet szeretnénk magunknak? Ott van-e bennünk ez a több utáni vágyakozás, hogy több az élet a tápláléknál, és több az élet a ruházatnál? És én már itt és most is, míg ebben a földi életben járok ezt a többet keresem, ezzel a többel akarok kapcsolatba kerülni, ezzel az isteni többel akarok közösségben élni, hogy az életem és én magam is több legyek puszta testnél, húsnál és vérnél. És vágyunk-e arra, van-e igényünk arra, hogy ezen a földi életen túl pedig valami több várjon ránk, valami többet, szebbet, dicsőségesebbet készítsen el számunkra az Isten, az Ő orcájának színről színre való látását? Adja az Úr, hogy a Zsoltárosnak ez a több utáni vágyakozása töltse meg mindannyiunk szívét. Ámen.

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 14.

2016 december 15, csütörtök

Textus: Zsolt 16, 5-11.

Kedves testvéreim! A Bibliaolvasó kalauzunk alapján mai napra rendelt zsoltárban egy ősi, a honfoglalás korából származó hagyomány köszön vissza költői képként felhasználva. Tudniillik amikor Isten ószövetségi népe elfoglalta az Ígéret földjét, akkor Isten parancsa szerint, felosztották egymás között a földet családonként. Mindenkinek jutott belőle. Szép szóval ezt nevezték az Úrtól kapott örökségnek. Ez lett később az egyes családok megélhetésének, önfenntartásának az alapja, biztosítéka. Azonban az Úr parancsa az volt, hogy ne jusson mindenkinek osztályrész. Tudniillik Lévi törzsének fiait Isten már korábban kiválasztotta, hogy ők a szentélyben, az istentiszteleti kultuszban tevékenykedjenek, a nép lelki, vallási életének legyenek az irányítói. Ők tehát nem kaptak földet, Isten az ő esetükben nem akarta, hogy a földműves munka gondja-baja, időigénye elfordítsa a figyelmüket a Neki való szolgálattól. Az ő és családjuk megélhetését tehát az Úr a másik tizenegy törzs tagjaira bízta. Azt mondta nekik, hozzátok be az Úr házába a tizedet, és minden egyéb felajánlásotokat, adományaitokat, és az legyen Lévi fiainak osztályrésze az országból. Őrájuk értette mindenki Izraelben ezt a kifejezést, hogy az Úr az ő osztályrészük. Az Úr, és az Úrnak való szolgálat. Persze könnyen elképzelhetjük, ugye, testvérek, hogy ez akkor sem volt egyszerű dolog. Mert mi történik például azokkal a lévitákkal, akiknek már nem jut hely, nem jut munka a szentély körül? Vagy mi történik akkor, ha, mint ahogy nagyon sokszor megtörtént, a nép Isten iránti vallásos buzgalma meglanyhult, idegen isteneket kezdtek el imádni, és nem volt többé igény a szolgálatukra? Modern szóval élve munkanélkülivé vált sok pap és lévita. Isten szolgálatában állni, bizony látjuk, hogy kezdettől fogva a létbizonytalanságnak a teljes anyagi kiszolgáltatottságnak a szinonimája volt. És mégis, testvéreim, íme, ezt a képet ragadja meg most a Zsoltáros, és azt mondja: igen, lehet, hogy nekem nincs olyan anyagi biztosítékom mint másnak, igen, lehet, hogy nem állok olyan stabilan, mint mások, sok az anyagi bizonytalanság az életemben, de az én osztályrészem az Isten, és ez a legnagyobb gyönyörűség és öröm az én számomra. Mert a legfőbb jó, a legnagyobb gazdagság, a legbiztosabb alap az Úr, és én nem arra a néhány hektárnyi földre építem az életemet, nem azt a párszázezer, vagy pármillió forintot tartom életem alapjának és biztosítékának, ami a bankszámlámon van, hanem egyedül az Istenre támaszkodom. „Uram, te vagy osztályrészem és poharam”. Nem mindig volt könnyű a lévita-részből megélni, ha nem is a nélkülözést, de mindenképpen a szerény és takarékos életmódot jelentette ez, hiszen sohasem tudhatták, mit hoz a holnap. Az anyagi hátrányt, azonban, mondja a Zsoltáros, számára kielégítette az a boldogság és megtiszteltetés, hogy ő az Urat szolgálhatja. Erre mondja: „osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem”. Az anyagi hiányokat, vagy legalábbis szűkösséget, kipótolja a számára lelki életének elmélyülése. Az Istennel átélt személyes szeretetközösség, az Ő jelenléte gazdagon kárpótolja őt a szerényebb külső körülményekért. Nincs nála boldogabb és nincs nála gazdagabb ember Izraelben.

Nos, kedves testvéreim, a lévitáknak ez a különleges helyzete, és a Zsoltárosnak ez a szép hitvallása meg kell, hogy szólítson ezen a mai estén mindannyiunkat, és fel kell, hogy hívja a figyelmünket egy nagyon fontos és érzékeny kérdésre az életünkben. Arra, hogy vajon mi mit tartunk életünk igazi gazdagságának és valódi szilárd alapjának, amibe a bizalmunkat vetjük, amire az életünket építjük? A kézzelfogható anyagi javakat, vagy a kevésbé látható, és látványos, de annál valóságosabb lelki kincseket, az Istennel való közösségünket? Mi melyiket látjuk vajon stabilabbnak, megbízhatóbbnak? Bizony, nagyon sok ember van, testvéreim, akiknek az életében kimondva vagy kimondatlanul, tudva, vagy tudatlanul az anyagiak jelentik a biztonságot, a szilárd hátteret, az élet alapját. Ők nem tudnak mit kezdeni ilyen homályos, semmitmondó, és kegyes szólamoknak tűnő kifejezésekkel, hogy Istenben kell bízni, meg Őrá kell támaszkodni, mert ahhoz, hogy megértsék ezeket a szavakat, hiányzik a legfontosabb érzékszervük: a hit. Az életük alapjai e világban vannak megvetve, és eszükbe sem jut, hogy e világgal együtt fognak összedőlni is, mint Jézusnak a bolond és a bölcs emberről elmondott példázatában. A bolond ember homokra, evilági dolgokra, pénzre, egészségre, erőre, tehetségre építette a házát, és amikor jött az özönvíz nagy lett annak a pusztulása. Az okos ember viszont a kősziklára építette a házát, Jézus Krisztusra és az Ő igéjére, és a legnagyobb vihar sem volt képes megingatni, mert biztos talajon állt. Erre mondja hasonlóképpen Jézus egy másik helyen, hogy „ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is”. Ha valakinek a kincsei csak erre a földi, látható világra korlátozódnak, ha valakinek a szíve csak ezekkel a kincsekkel van tele, akkor az utolsó nagy megmérettetésben ez is elég, elpusztul az anyagiakkal együtt, mert az evilági dolgok csak ideigvalók. De akinek a szíve Isten szeretetével, Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmével, békességével, a belé vetett élő hittel és reménységgel van tele, azt az embert ezek a mennyei kincsek megtartják az örök életre, mert a mennyei dolgok örökkévalók. Ezért parancsolja Jézus az Ő követőinek: „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el”. Az Adventben élő, azaz Jézus Krisztus eljövetelére váró embernek és gyülekezetnek, bizony, fontos tanítás és figyelmeztetés ez, testvéreim. Ha egyszer valóban Krisztust várod, akkor ne légy annyira belemélyedve, beletemetkezve e világ dolgaiba. Ha egyszer valóban várakozásban telik az életed a mennyei dolgok után, akkor nem foroghatsz mindig csak a világ meg az anyagiak körül. Akkor nem lehet fontosabb az evilági kincs a mennyei kincsnél, az evilági jólét a lelkem jóléténél. Hogyan tanítja Pál az ifjú Timótheust? „Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta”. Az Adventben élő ember egy feszült várakozásban, készenlétben, harckészültségben élő ember, aki várja az Ő Urát, és igyekszik mindig készen állni az Ő fogadására. Ahogy szintén Pál írja a Korinthusiaknak: „ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik”.

Van-e ilyen Adventünk, kedves testvéreim? Vagy az Advent számunkra is csak az a romantikus, idilli hangulatú ünnepvárás, mint a világ számára? Amikor látszólag talán egy rövid időre kizökkenünk ugyan a hétköznapok rohanásából, mókuskerekéből, valójában azonban jól elvagyunk mi itt ebben a világban, megelégszünk e világ kincseivel, csillogásával, ajándékaival, a mi kis kényelmes életünkkel, ami jó esetben kitart még 30-40 évig, kinek tovább, kinek kevesebbig, és közben nem vesszük észre, hogy valójában lelkileg szegények, a bűntől és az ördögtől kiraboltak, tönkrementek, nyomorultak vagyunk. És nincs semmink, ami igazán értékes, igazán maradandó, örökkévaló kincs lenne. Adja az Úr, testvérek, hogy ebben az Adventi időszakban mindannyian megértsük, hogy kire érdemes igazán várni, ki gazdagíthatja igazán meg az életünket, kinél találunk igazi kincseket. Ámen.

Igehirdetés 2016. 11. 06-i istentiszteleten

2016 november 7, hétfő

Fennálló ének: 155. Ó, Úr Isten, légy közöttünk…

Nagyének: 236. Mindenek meghallják és jól megtanulják…

Lectio: Eszt 4.

Igehirdetés előtti ének: 156. Úr Isten, mi sok szükséget…

Textus: Eszt 4, 14.

Kedves testvéreim! Az Énekek énekének könyve után a napokban megint csak egy olyan könyvet olvasunk a Bibliából a kalauzunk alapján, aminek a tartalma, a vallásos, kijelentésbeli értéke igen vitatott. Láttuk, hogy az Énekek énekével kapcsolatban a túlzott testiesség, a szerelem túlhangsúlyozása volt a kifogások hátterében. Eszter könyve esetében pedig azt szokták felemlegetni, hogy amellett, hogy történeti alapja a tudomány jelenlegi állása szerint kétséges, vagyis csak egy irodalmi műalkotással, egy kalandregénnyel van dolgunk, amellett igencsak világias lelkületű és gondolkodású, hiszen bár Izrael népéről szól, de Isten neve például egyetlen egyszer sincs megemlítve a könyvben, sőt még csak közvetett módon sem látjuk Őt megjelenni az események hátterében. Egy emberi, világi történet, egy kalandregény Izrael népének megmeneküléséről, mondják sokan. Nem világos mi keresnivalója van a kanonikus könyvek, az Isten írott kijelentésének elfogadott könyvek sorában. Magának a könyvnek az eseményeit, történetét talán senkinek sem kell bemutatni. Ahasvérus perzsa király feleségül veszi a gyönyörű Esztert, akinek azonban senki nem ismeri a származását, nem tudják róla, hogy zsidó lány, Ahasvérus egyik főembere pedig, Hámán összekülönbözik Mordokajjal, Eszter nagybátyjával, és gyűlölete olyan hatalmasra nő, hogy ráveszi a királyt egy rendelet kiadására, mely szerint egy kijelölt napon a birodalom minden lakója szabadon és büntetés nélkül rátámadhat és megölheti zsidó származású ismerőseit, kifoszthatja őket. Itt kapcsolódunk be mi a történetbe a negyedik résszel, amikor Mordokaj elmegy Eszterhez, és megpróbálja rábeszélni arra, hogy ő maga is élete kockáztatásával, mint királynő, járjon közben a királynál népéért. Ez az a rész, testvérek, amelyet az Eszter könyvét védelmezők a legtöbbször emlegetnek, mint annak bizonyítékát, hogy a háttérben mégiscsak Isten mozgatja a szálakat, és hogy a főhősök, bár keveset tudunk meg róluk, de mégiscsak vallásos, istenfélő és Istenbe vetett hitű emberek voltak, akiknek helytállása, népükkel szembeni hűségük és szeretetük éppen Istennel való kapcsolatukban gyökerezett. Több körülmény, részlet is mutatja ezt a felolvasott igerészben. Csak kettőt hadd említsek. Először is ott van a három napos böjt és imádság, amire Eszter Mordokajt és baráti körét kéri önmagáért, valamint, amit ő maga is elvégez. Eszter úgy vág neki veszedelmes feladatának, hogy tudja Isten segítségére és vezetésére feltétlenül szüksége lesz, és csak Ő adhat neki ebben a küldetésben sikert és eredményt. A második részlet, pedig, ami szintén nagyon beszédes Mordokaj szavaiban az az érvelés, ahogyan Esztert bátorítja, hogy nézzen szembe az életveszéllyel. Így olvastuk: „ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” Egy olyan érvelés hangzik itt el, testvéreim, ami megállásra és elgondolkozásra kell, hogy indítson minket. Mordokaj egy olyan megközelítést, a valóságnak egy olyan olvasatát tárja Eszter elé és elénk is, amire csak ritkán gondolunk, pedig valójában nagyon fontos. Tudniillik azt, hogy valójában mindannyiunkkal és mindenünkkel amink van, célja van az Úrnak. Semmi sem csak úgy adatik nekünk, semmi sem csak úgy véletlenségből történik velük, semmi sem csak úgy magától értetődő, hogy nekünk az van, hogy nekünk az jár, nem utolsósorban semmi sem a mi akaratunkból, erőnkből, bölcsességünkből, rátermettségünkből a miénk, hanem mindenünk és mi magunk is, az életünk, a körülményeink, a lehetőségeink Isten tervének és bölcsességének a részei. Mindannyiunk előtt ott áll a csodálatos lehetőség, hogy úgy ahogy vagyunk, ha szegények, akkor szegényen, ha gazdagok, akkor gazdagon, ha öregek, akkor öregen, ha fiatalok, akkor fiatalon, ha befolyásosak, akkor befolyásosan, ha lenézettek, akkor lenézetten, de Isten akaratát cselekedjük, Isten munkájához járuljunk hozzá a magunk akármilyen kicsiny és jelentéktelen lehetőségei között. Isten mindenkinek kiosztotta a maga bölcsessége szerint a maga tálentumait. Az egyiknek adott ötöt, a másodiknak hármat, a harmadiknak csak egyet. Mindenki kapott valamit. Mindenki beleállhat az Ő szolgálatába, használhatja azt, amije van neki tetsző módon, az Ő dicsőségére. Vagy elkótyavetyélheti, eltékozolhatja, eláshatja a maga kis önző és kicsinyes életének boldogulására. Erre figyelmezteti Mordokaj Esztert, és erre emlékeztet Isten Szentlelke ma bennünket is, testvéreim, ezzel az igével. „Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” Tanulj meg így tekinteni a lehetőségeidre, anyagi javaidra, baráti kapcsolataidra, tehetségedre, idődre, egészségedre, családodra, testi- és lelki erődre. Vajon mindezeknek csak annyi célja volt, hogy te boldog lehess? Vajon mindezek az ajándékok csupán a tieid? Vagy céljuk van, és terve van veled az Istennek általuk, hogy te is részese lehess az Ő kegyelméből az Ő világot újjáteremtő munkájának? Kevésszer gondol erre az önző, önmagával betelt, csak önmagát szerető mai ember. Sokkal inkább úgy gondolja, hogy mindene, amije van, az csak az övé, és csak magának köszönheti, és mindig több után vágyódik saját magának. Ma már igen ritka az áldozatvállalás, a felelősségérzet, hogy a magaméból adjak, adakozzak, terhet hordozzak, időt szánjak rá, otthagyjam a magamét is, ha kell, és az Úr szántóföldjébe álljak be, az Úr szolgálatában forgolódjak. Nem. Enyém az első. Én vagyok az első. Minden és mindenki más pedig csak ha jut a maradékból. Csak ha jut a szabadidőmből, csak ha jut a feleslegemből, csak ha jut a testi- lelki kapacitásomból. Isten pedig azt mondja: kedves barátom: hát én téged erre teremtettelek, hát én neked ezért adtam a tálentumokat. Nem azért, hogy magadat hizlald vele, hanem arra, hogy amikor eljön az ideje, akkor tessék, vesd be magad. Teljesítsd azt a célt, azt a tervet, azt az értelmet, amit én felőled elgondoltam. Amiért én téged megteremtettelek, és amiért én téged ennyi minden lehetőséggel és körülménnyel megáldottalak. Erre ébreszti rá Mordokaj Esztert, testvéreim. És amikor ezt Eszter megérti, nem habozik cselekedni. Miért? Mert ráébred arra, hogy valójában milyen csodálatos kiváltság és méltóság, micsoda nagy tisztesség és dicsőség az ember számára, ha az élő Isten tervének, akaratának részese lehet, ha valamit ő is hozzátehet az Úr munkájához, ha eszköze, munkatársa lehet az Úrnak. Nem ő tesz itt szívességet Istennek azzal, hogy amit tőle kapott annak egy részét most az Ő szolgálatára használja fel, hanem ő érezheti magát kiváltságosnak, amiért Isten őt arra méltatta, hogy küldetéssel, feladattal bízza meg. „ha pedig te néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz”, mondja Mordokaj Eszternek. Vagyis nem Isten van ránk szorulva, nem azért kér és vár Ő el tőlünk dolgokat, mert Ő ne tudná véghezvinni tervét és akaratát nélkülünk is, hanem egyszerűen azért, hogy részesítsen minket a vele való közös munka, az érte való szolgálat örömében és méltóságában. Ha pedig mi ezzel a lehetőséggel a magunk féltéséből, önzéséből kifolyólag nem élnénk, azzal nem Ő veszít, hanem mi maradunk ki valami nagyon jóból, mi szalasztjuk el a lehetőséget arra, hogy betöltsük küldetésünket, célt és értelmet nyerjen az életünk, és eleget tegyünk Isten rólunk eltervezett szent és jó akaratának. Az életünk ilyen módon céltévesztett, önző, magányos, üres és felszínes élet marad. Nem lesz benne semmi igazi érték, semmi maradandó, semmi, amiért gyermekeink, unokáink, a következő nemzedékek majd hálát adhatnak, amire azt mondhatnánk, ezt az életet megérte leélni.

Eszter tehát megértette mindezt Mordokaj szavaiból, és ezért egy csodálatos, a legnagyobb áldozatot is meghozni képes hitvallásban válaszol neki: „Böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!” A teljes odaadás bizonyságtétele ez. Wilhem Löhe, egy 19. századi német lelkipásztor „A diakonisszák lelki tüköre” című könyvében Eszternek ezekről a szavairól a következőket írja: „az Istenben bízó élet: bátorságot nyert élet. Nem vakon rohan vesztébe, hanem Istenre bízza magát, Aki hordozza őt. Nem azért menekül Istenhez, hogy önmagát biztonságba helyezze, – hanem azért, hogy szolgálatát betölthesse. Úgy teszi életét Isten kezébe, hogy közben önmaga lemond róla”. Miért is szoktunk mi Istenhez menekülni, testvéreim, Istent keresni? Valljuk meg, szinte csak és kizáróan akkor, amikor nekünk kell valami. Úgy vagyunk Istennel, mint a viccbéli cigány, aki háromszor is jelentkezett egymás után, amikor a gazdája azt a feladatot adta ki, hogy valakinek meg kellene ennie a finomabbnál finomabb ételeket. Amikor egyszer aztán a gazda azzal állt elő, hogy el kellene végezni valamilyen munkát, akkor már az volt a válasza: hát, jelentkezzen most már valaki más is, ne csak midig én. Eszter nem csak akkor volt Isten számára elérhető, amikor az áldásokat kellett elfogadni. Amikor a királynői tisztségre való versengésben kellett segítséget kérni. Hanem most, amikor kockáztatni kell, amikor saját jól felfogott érdekemmel ellentétesen kell cselekedni, amikor ki kell lépni az önzésből és Isten népének kell szolgálatot végezni, most is elérhető. Most is lehet rá számítani. Most, amikor szembe kell szállni a bűnnel, a gonosszal, Isten népe ellenségével. Amikor ki kell nyitnia a száját, fel kell emelni a szavát vele szemben. Mennyivel könnyebb lett volna Eszter számára, testvérek, a palota biztonságából csendben maradni. Ugyan, hát Mordokaj is megmondta, hogy ha nem én, akkor nélkülem is megmenti az Úr az Ő népét. Ha nem én, majd lesz más. Vigye el a balhét más, vigye vásárra a bőrét más, ne én. Milyen gyakori a felelősség áthárításának, az Istenért való szolgálatnak, áldozatvállalásnak ez a visszautasítása. Szolgálom én az Urat, amíg az nekem is megéri. Amíg nem származik belőle hátrányom. Amíg kényelmesen és büntetlenül megtehetem. Amíg az embereknek is tetszik a munkám. De hogy szembeszálljak velük, és veszélyeztessem a jóhírem, hívjam ki magam ellen a gonoszság haragját? Azt már nem. Szenvedni, nyomorúságot, kockázatot vállalni már nem vagyok hajlandó a Krisztusért. Milyen jó, testvérek, hogy Eszter nem így gondolkodott. „Ha elveszek, hát vesszek el”. Eszünkbe juthatnak Pál apostol szavai az efézusi vénekhez: „És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról”. Bizony, testvérek, túlságosan hozzászoktunk ahhoz a téves elképzeléshez, hogy a mi Istennel való kapcsolatunk az olyan egyoldalú. Isten mindig csak ad, Isten mindig csak segít, Isten mindig csak szeret, Istentől mindig csak mi várunk valamit, ha mást nem is, legalább egy kis vasárnapi lelkifröccsöt, egy kis szíverősítőt a nehéz és csüggesztő hétköznapok közepette, mi pedig csak ülünk szép csendesen a babérjainkon. Nos, Isten igéje most kiábrándít és ébresztget bennünket Eszter történetén keresztül: a keresztyén élet nem abban áll, hogy ülünk és várjuk, hogy Isten mindent megoldjon és rendbetegyen, hanem éppen abban, hogy én szentelem oda magam teljes egészében az Ő szolgálatára, hogy az életem és mindenem, amim van betöltse azt a célt és tervet, amire tőle kaptam. Hogy Isten rajtam keresztül cselekedjen ebben a világban. Én legyek az Ő keze, az Ő lába, az Ő szája, eszköze, munkatársa. „Az életem sem drága”, „ha elveszek, hát vesszek el”. Inkább vesszem el az Úr küldetésében feláldozva, felégetve magam, semmint éljek egy haszontalan, értelmetlen és üres életet.

Kedves testvérem, tarts ma te is önvizsgálatot. Tarts ma te is leltárt az életedben. Mid van, és mivel tudnál szolgálni Istennek? Csak azt ne mond, hogy nincs mivel, mert ez hazugság. Isten mindannyiunknak adott tálentumot. Mindenkinek megvannak a maga lehetőségei és körülményei, eszközei. Csak ki kell lépni az egocentrikus gondolkozásból és világképből, és nem azt a kérdést feltenni többé, hogy mi hasznom származhat valamiből nekem? Ezt valahogy mindig olyan könnyen meglátjuk, ugye, testvérek, erre van szemünk. Ezzel szemben tanuljuk meg azt kérdezni: vajon miért kaptam ezt vagy azt Istentől, vajon milyen haszna célja, terve lehet ezzel neki rajtam keresztül?  Ezt már sokkal nehezebben vesszük észre. De higgyük el, hogy ez is csak gyakorlat kérdése. Ha egyszer rááll a szemünk, Isten Szentlelke sorra fogja nekünk megmutatni az alkalmakat, lehetőségeket és eszközöket a neki való szolgálatra. A szívünk pedig egyre jobban meg fog telni azzal a semmihez sem hasonlítható örömmel és megtiszteltetéssel, hogy az életem többé nem céltalan és értelmetlen, hanem az egy, igaz élő Isten eszköze és munkatársa lehetek. Ámen.

Záróének: 426. Már keresztem vállra vettem…