Iregszemcsei és Nagyszokolyi igehirdetések

Az Iregszemcsei és Nagyszokolyi Református Gyülekezetben elhangzó igehirdetéseket lehet itt elolvasni.

2017. július 9-i istentisztelet Iregszemcsén és Nagyszokolyon

2017 július 11, kedd

Fennálló ének: 84. 1. Ó, Seregeknek Istene…

Nagyének: 395. Isten szívén megpihenve…

Lectio: ApCsel 27, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: ApCsel 27, 1-2.

Kedves testvéreim! Lukács úgy írja le Pál utazását Cézáreából Rómába, mint szemtanú, többes szám első személyben beszélve mindvégig, vagyis úgy, mint aki maga is ott volt, és részese volt Pál sorsának, fogságának, útitársa volt mindvégig, sorsközösséget vállalt vele és kitartott mellette minden nehézségben. Ugyanilyen útitársa volt még Pálnak Lukács mellett a macedón Arisztarkhosz, akit a 2. versben említ Lukács. Ő is még a második missziói útja során csatlakozhatott Pálhoz, és azóta kitartott mellette, segítőjeként, útitársaként, barátjaként kísérte őt mindvégig. Könnyen beláthatjuk, bizony milyen sokat jelentett Pálnak ennek a két hűséges barátnak a kitartása, állhatatossága, segítőkészsége. Bár nyilván az Úrral való közösségéből merítette a legtöbb erőt egész munkásságának ideje alatt arra, hogy a nehézségeket, akadályokat, fájdalmakat, szenvedéseket kibírja és elhordozza Krisztusért, azonban mégiscsak ő is ember volt, akinek szüksége volt barátoktra, vigasztalókra, pártfogókra, segítőkre. Elég ha csak arra gondolunk, hogy milyen beteges, gyenge testalkatú, törékeny egészségű ember volt ez a Pál. Bizony, gyakran erőt vehetett rajta a csüggedés, a fáradtság, a tanácstalanság, vagy egyszerűen csak gyakran lehetett szüksége konkrét fizikai segítségre, hogy valaki megfogja, ha éppen összeesne, hozzon neki egy pohár vizet, amikor rosszul van, orvost hívjon hozzá, ha a betegség eluralkodik rajta. Tehát igenis, ha keveset hallunk is erről a Szentírásban, mert bizonyára Lukács nem kívánta a maga érdemeit kiemelni és hangoztatni saját írásában, mégis elképzelhető mindannyiunk számára, hogy milyen fontos szolgálatot teljesített Lukács és Artisztarkhosz Pál mellett és vele együtt az evangélium terjedésének ügyéért. És itt rögtön álljunk is meg egy kicsit, és vonjuk le az igéből a megfelelő következtetéseket. Íme, még a nagy Pál apostolnak, is, akit a hit oszlopaként ismerünk és képzelünk el nagyon sokan, akit valamiféle hithősként, kivételes lelki ajándékokkal megáldott keresztyénként ismerünk, íme, még neki is szüksége volt társakra a hit útján való járásban szüntelenül, és amit szintén kötelességünkként és feladatunkként tűz ki mindannyiunk elé az Úr: a szolgálatban, a küldetésben forgolódva, az Isten országának munkásaként élve ebben a világban, még neki is szüksége volt munkatársakra, segítőkre, támogatókra, mert a harc, a munka sokszor számára is kilátástalannak tűnt, nehéznek tűnt, amit nem bírt egyedül elhordozni, és olyankor olyan jó volt, hogy ott voltak mellette a segítők, a munkatársak, a testvérek, a barátok, akikkel megoszthatta a terheket, és akikkel együtt emelhette és hordozhatta a szolgálat gondjait és teendőit. Kedves testvéreim, enélkül nem megy ma sem. Keresztyén életet élni, keresztyén szolgálatot végezni, úgy, hogy közben egyedül vagyok, egy lehetetlen és gyilkos, lélek-gyilkos küldetés. Egy darabig az ember bírja, sőt talán még úgy is van vele, hogy jaj, milyen jó, hogy nem kell másokhoz igazodnom, mások elvárásait figyelembe vennem, csinálhatom a saját magam feje szerint, de egy kis idő múlva rájön, hogy ez így mégsem működik. Kiég az ember társak nélkül, barátok, testvérek nélkül, magányosnak érzi magát, és értelmetlennek, céltalannak, haszontalannak minden szolgálatot. Kedves testvéreim, egy keresztyén ember tehát igényli azt, ha igazán keresztyén, hogy legyen közössége, munkaközössége, szeretetközössége. Abban a gyülekezetben, ahol ez az igény nincs meg, ahol ez a vágyakozás nincs ott a szívekben, ahol tökéletesen kielégítő a gyülekezeti tagok számára az, ha heti egy órát egymás mellett ülnek a templomban vasárnaponként, és egyébként a hét többi napján közömbösen elsétálnak egymás mellett az utcán, és nem vágynak többre, nem vágynak arra, hogy egymás hite által erősödjenek, közösen imádkozzanak, megbeszéljék egymással a nehézségeiket, ne csak a másik nehézségeit beszéljék ki egymás közt telefonon, vagy annak a háta mögött, hanem támogassák és erősítsék egymást a hitben, ahol ez nincs meg, testvéreim, ott valami nagyon nagy baj van. Legyen ez ma Isten igéjének az első kérdése és üzenete hozzánk, hogy te személy szerint igényeled és hajlandó vagy-e nyújtani a gyülekezetünkben a másik ember, a testvér felé a támogatást, a segítséget, a szeretetközösséget. Vegyük komolyan, hogy még egy Pál apostol sem lehetett meg ezek nélkül soha. Isten gondoskodott róla, hogy a legszorongattatott helyzetben is legyenek mellette testvérek, akik segítik, támogatják őt. Isten rólunk is tud és akar gondoskodni. Ezért bízott egymásra bennünket, iregszemcsei/nagyszokolyi reformátusokat. Tanuljunk meg testvérekként tekinteni egymásra, mi, akik itt vagyunk. Úgy, azzal a felelősségérzettel tekinteni a mellettem ülőre, hogy Isten őt rám bízta, Isten egymásra bízott minket, hogy egy se vesszen el közülünk, hogy senki ne érezze egyedül magát, aki a Krisztus tanítványa, hanem legyünk egymásnak segítőtársai, munkatársai, barátai, testvérei.

A következő dolog, ami érdekes és felhívja magára a figyelmünket ebben az igaszakaszban az az, hogy Lukács éppen szemtanúi minőségénél fogva, milyen részletes leírását adja ennek a hosszú tengeri utazásnak. Ezekben a versekben csupán az út első felét látjuk leírva, de már ebben is nagy pontossággal vannak előttünk az út állomásai, az időjárási viszonyok ismertetése, stb. Talán jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: mire való ez? Miért van erre szükség? Miért fontos mindez? Miért nem elégszik meg Lukács csupán annak a ténynek a közlésével, ami tulajdonképpen a lényeg, hogy ha hányattatások közepette is, de Pál és kísérete végül eljutott Rómába? Nos, talán a legvalószínűbb igeszerű válasz erre a kérdésre az, hogy Pálnak ez a Rómába való utazása, és ott maga előtt a császár előtt való megállása és Krisztusról való bizonyságtétele nyilván egy olyan horderejű és jelentőségű eseménynek számított Lukács és a korabeli keresztyének szemében, akiknek Lukács a könyvét írja, hogy ennek az eseménynek feltétlenül szüksége volt valamiféle felvezetésre, valamiféle dramaturgiai feszültségre. Arra, hogy megelőzze ezt a célba nem érés, az utazás kudarccal járásának lehetséges felvillantása. Nem másról van itt tehát szó, mint a mai, modern filmekből és történetekből is jól ismert forgatókönyvről, hogy tudniillik, mielőtt a főhős eléri életének kiteljesedését, célját, mielőtt megvalósul, amiért egész életében küzdött és harcolt, azelőtt nyilván sok veszedelmen és nehézségen kell keresztülmennie, sok akadályt kell legyőznie. Ha belegondolunk, testvéreim, akkor Pálnak ez az útja, és az, hogy ő a római császár, a világ akkori leghatalmasabb embere előtt állva tehet bizonyságot hitéről, valóban életének és Krisztustól kapott szolgálatának csúcsát jelentette. A legnagyobb kihívást, és a legnagyobb lehetőséget is egyben, a legszélesebbre tárt ajtót az evangélium előtt, amin keresztüllépve a Krisztus ügye számára korlátlan lehetőségek nyílhatnak meg. Lukács és az akkori keresztyének gondolkozásában ez az esemény, az evangélium megjelenése a császár előtt tulajdonképpen annak a jézusi parancsnak és próféciának az utolsó lépcsőfokát jelenti, amelyet mennybemenetele alkalmával adott tanítványainak, hogy tudniillik „lesztek nékem tanúim, Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig”. Már nagyon korán felfedezték az írásmagyarázók, hogy ezek a helyhatározók Jézus szavaiban valójában olyanok, mint a koncentrikus körök, és az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben Lukács pontosan ilyen sorrendben és terjedési sémában mutatja be a keresztyénség térhódítását. Hogy tudniillik először Jeruzsálemben alakul meg egy ősgyülekezet. Majd Júdeában, azaz Jeruzsálem környékén alakulnak gyülekezetek, aztán Samáriában, tehát egy még szélesebb körívet behatárolva, már nem csak a zsidók, hanem a környező pogány népek felé is nyitva, és végül a föld végső határa az a kör, ahol már az egész akkor ismert világra elér az evangélium hatása. Ezt az utóbbit, ennek az utóbbinak a kezdetét látta Lukács elindulni és megvalósulni abban, hogy Pál a római császár előtt fogja hirdetni az evangéliumot. Ez után a lépcsőfok után, ez után a koncentrikus kör után pedig már nincs más a keresztyének hite és váradalma szerint, mint Jézus Krisztus visszajövetele és az Ő dicsőséges országának a megvalósulása. Persze tudjuk, hogy mindez végül csak egy emberi váradalomnak, egy emberi elképzelésnek bizonyult. Az evangélium nem Pál apostol Rómában való szolgálata nyomán terjedt el a föld végső határáig. Addig még várni kell egy darabig. De mégis elgondolkoztató, és követésre méltó mindannyiunk számára, testvéreim, az a tudatosság és elszántság, ahogyan az első keresztyének, konkrétan Pál apostol, Lukács és Arisztarkhoz teljes erejükkel munkálkodtak azon, hogy Jézus Krisztus visszajövetelét, az Isten országának megvalósulását ezen a földön előmozdítsák, sőt siettessék. Ma már a mi számunkra talán kicsit eretnek gondolatnak tűnik ez, hogy siettetni Jézus visszajövetelét, pedig nem az, hiszen erre maga Jézus Krisztus adott nekünk is parancsot elküldve, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népeket megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe és tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt nekünk. Mikor pedig az evangélium az egész világon hirdettetik, mondja Jézus, akkor jön el a vég. Komolyan vesszük-e mi is Jézus Krisztus szavait, testvéreim, és hirdettetik-e az evangélium általunk is a magunk helyén? Pál és Lukács célja az volt, hogy még az ő életükben jöjjön vissza a Krisztus, hogy még tanúi lehessenek ennek a csodálatos eseménynek a saját szemükkel. Ezért hajtotta őket a belső tűz, ez volt szívük vágya és mozgatórugója: a világ evangelizálása még a mi nemzedékünkben, hogy tanúi lehessünk az Úr dicsőséges visszajövetelének. Higgyük el, hogy ma is sok ezer és sok milliói keresztyént fűt a világon ez a gondolat és ez a cél. És mindannyiunknak van, lehet benne része, Isten mindannyiunkra bíz ebben feladatot. Vajon hallotta-e már mindenki az evangéliumot Iregszemcsén/Nagyszokolyon, testvéreim? Ne gondold, hogy te túl kicsi, túl jelentéktelen vagy egy ilyen nagy cél véghezvitelére. Egyedül igen, kicsik és gyengék vagyunk. Ahogy az előbb meg is állapítottuk. De megállapítottuk azt is, hoy együtt, összefogva, úgy, hogy a világ Ura és Megváltója, Jézus Krisztus adta nekünk ezt a megbízatást, és Ő is velünk van, és adja nekünk az Ő erejét, vezetését, bölcsességét, úgy hogy hozzá imádkozunk segítségért, és tőle kérjük az áldásokat, úgy, hogy nem egymás ellen, egymást visszahúzva, hanem egymásért is harcolva, egymást erősítve, együtt végezzük a munkát, úgy már lehetséges.

Ne felejtsük el, hogy Ővele és egymással legyőzhetünk minden akadályt. Ha valamiért még fontos Lukácsnak ez a részletes útleírása akkor az éppen az, hogy megláthatjuk belőle, hogy az Isten országának építése is gyakran ellenszélben történik. Gyakran merülnek fel olyan akadályozó tényezők, amik hatalmasabbak nálunk, és úgy érezhetjük, ezeket nem tudjuk legyőzni. De íme, Isten minden veszedelem és akadály ellenére végül mégis eljuttatta Pál apostolt Rómába. Jön az ellenszél, jön a vihar, jön a hajótörés, a kígyómarás, de mindez nem állíthatja meg Isten akaratának megvalósulását. Meg fogjuk tapasztalni, hogy így lesz ez velünk is, el fog hárulni minden akadály, ha, és hadd legyen itt ez a feltételes mód hangsúlyos, ha valóban a Krisztus ügye iránti buzgóság fogja fűteni és betölteni a mi életünket. Ámen.

Záróének: 397. Ó, Sion, ébredj…

2017. február 19-i igehirdetés Nagyszokolyon és Iregszemcsén

2017 február 19, vasárnap

Fennálló ének: 42. 1. Mint a szép híves patakra…

Nagyének: 345. Ím, nagy Isten, most előtted…

Lectio: Mk 2, 1-12.

Igehirdetés előtti ének: 231. 1. Uram, a te igéd nekem…

Textus: Mk 2, 5.

Kedves testvéreim! Egy héttel ezelőtt elmondtuk, hogy Márk evangéliumának fő témája ez: Jézus Krisztus az Isten Fia. Ezt nyilatkoztatta ki a mennyei Atya Jézus megkeresztelkedésekor is, mintegy atyai örömmel és büszkeséggel megtöltekezve, amikor ezt mondta: „te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm”. Ma is követjük ezt a fonalat Márk evangéliumában. Jézus Krisztust úgy láthatjuk ebben a történetben, mint egyrészt egy csodatévő gyógyítót, aki olyan dolgokat képes megtenni, olyan testi, emberi nyomorúságoktól képes megszabadítani, amiktől ember, és emberi tudomány nem képes még ma sem, másrészt pedig, mint bűnbocsátó Urat, akinek jogában és hatalmában áll kimondani az emberi életek felett, hogy „megbocsáttattak a te bűneid”. Jézusnak ezek a tulajdonságai, jellemvonásai pedig mindkét esetben megint csak azt hivatottak bizonyítani és igazolni, kétséget kizáróan arra engednek következtetni, hogy Ő nem volt más, mint Isten Fia, és Önmagában is Isten, Istennel egyenlő, maga Isten.

Először is a gyógyítás. Egészen egyértelmű itt is, és még Jézusnak sok gyógyításánál, amikkel az evangéliumokban találkozunk, hogy ezek emberileg teljességgel lehetetlen gyógyítások. Olyan gyógyítások, amelyekre az orvostudomány sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben nem lesz képes. Hogy tudniillik egy súlyos agyvérzésen átesett és ennek következtében lebénult ember újra teljes értékű életet élhessen, ez képtelenség. Ott olyan roncsolódások mennek végbe az emberi szervezetben, amik visszafordíthatatlanok. Nem is egészen pontos talán ez a kifejezés sem, amikor azt mondjuk, hogy Jézus gyógyításokat hajtott végre, meggyógyította ezeket a betegeket, hanem sokkal jobb lenne egy másik szót használni ezekre az esetekre, tudniillik a „teremtés” szót. A legszemléletesebb példája ennek talán a vakon született meggyógyítása, ahol teljesen egyértelmű, és világos, hogy nincs mit meggyógyítani. Ennek az embernek soha nem volt látása, soha nem volt képes a szeme funkcionálni, mert valami olyan végzetes fogyatékossággal született. Jézus pedig úgymond „meggyógyítja”, de sokkal pontosabb, ha azt mondjuk, „megteremti” ennek az embernek a szemét, a látását. De ugyanez a helyzet ennek a gutaütöttnek az esetében is. Ha ő tudott is valamikor járni, a gutaütés miatt az agyának egy bizonyos része, amely a mozgásáért volt felelős, teljességgel tönkrement. Visszafordíthatatlanul károsodott. Ott már nem volt mit meggyógyítani. Hogy Jézus segíthessen ennek az embernek, ugyanannak a hatalomnak kellett megnyilvánulnia az Ő szavaiban, amellyel Isten kezdetben a világot teremtette. A semmiből valamit alkotott a puszta szavával: „kelj fel és járj”. És megtörtént a teremtés csodája. Ha pedig ezt Jézus megtehette, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk róla, hogy erre csak úgy lehetett képes, ha Ő Istennel egyenlő, ha Ő Isten Fia.

A bűnbocsánat meghirdetésének esetében, mint ahogy maga Jézus is utal rá, már egy kicsit más a helyzet. A „megbocsáttattak a te bűneid” tipikusan egy olyan mondat, amit bárki szájára vehet anélkül, hogy le lehetne ellenőrizni, hogy az illető, akinek mondta valóban megszabadult-e a bűnei súlya, terhe, büntetése alól. Egyrészt tehát egy könnyű, légies, semmilyen kockázatot magában nem rejtő, mégis sokak megtévesztésére, elhitetésére alkalmas mondat ez, másrészt viszont, aki kimondja, az valami olyan dolgot állít önmagáról, aminek igen komoly súlya van. Aki ezt a mondatot ki meri mondani, az nem csak azzal az igénnyel lép fel, hogy őt Isten valamiféle szolgájának, küldöttjének tekintsék az emberek, hanem igenis úgy, hogy Ő maga az Isten. Hiszen a bűnöket csak és kizárólag egyedül Istennek áll jogában és hatalmában megbocsátani. Tudja ezt Jézus is, és tudják a jelenlévő farizeusok és írástudók is, és éppen ezért botránkoznak meg az Ő szavain. Micsoda szemfényvesztés, mondhatták, ez Jézus részéről. Valami olyasmit állít magáról, amit nem lehet sem cáfolni, sem bizonyítani, hogy tudniillik majd Ő megbocsátja ennek a bénának a bűneit. Így ha nem is mindenkit, de sokakat megtéveszthet, félrevezethet. Azonban Jézus nagyon rájuk cáfol, amikor legnagyobb meglepetésükre azt mondja nekik, hogy azért, hogy elhiggyék, hogy meg tudja tenni ezt a láthatatlan csodát, meg tudja bocsátani a bűnöket, azért tesz egy emberi szemmel is látható és leellenőrizhető csodát, meggyógyítja ezt a bénát. Mint fentebb megállapítottuk, tudták ezt a korabeli emberek is, hogy bizony ehhez is isteni csoda, isteni hatalom kell. Ez sem megy végbe emberi erővel. De ez már emberileg viszont le is ellenőrizhető, kézzelfogható megtapasztalás. Így áll a gyógyítás, vagy az előbbi terminológiát használva, a teremtés csodája szolgálatába a kegyelem és bűnbocsánat megszerzésének. Így válik a külső, látható csoda jellé és bizonyítékká csupán az igazi, belső, emberi szemmel láthatatlan, de annál nagyobb változásoknak: a megváltásnak, az üdvösségnek. Így derül ki számunkra ebből a történetből, hogy Isten Fiának eljövetele tulajdonképpen milyen céllal is történt ebbe a világba? Mert lehet itt több dolgot is felsorolni, és sorolnak is fel sokan sok mindent. Hogy az Ő célja a nyomorultakon való segítés volt, vagy hogy az emberiség tanítása volt valamiféle magasabb rendű erkölcsiségre és életvitelre. És ez valóban mind hozzá is tartozik az igazsághoz, de mégis sokszor el is fedik azt előlünk, és csak részletei az igazságnak, hogy tudniillik, Jézus Krisztus az emberi élet végső nyomorúságának a megoldásáért jött el erre a földre, tudniillik, hogy megbocsássa a mi bűneinket, és megszabadítson minket annak káros és pusztító következményeitől. És hogyan tette Ő ezt meg? Bizony nem volt ez könnyű feladat még neki sem. De éppen ezért kellett magának Isten Fiának kezébe venni ezt az ügyet, mert másnak nem lett volna rá hatalma. Másban nem lett volna meg a szükséges erő és szeretet ehhez. Más nem lett volna képes elhordozni helyettünk Isten bűnért való hatalmának mérhetetlen súlyát. És más rajta kívül nem hogy nem tudta volna, de nem is lett volna hajlandó mindezt a kínt, szenvedést és megaláztatást felvállalni. Ezért kellett neki jönnie. Végül Ő végezte el a piszkos munkát értünk. Íme, ezért, a mi megváltásunk szempontjából, fontos, hogy Jézus Krisztus Isten Fia volt. Ha nem az lett volna, még mindig bűneinkben lennénk, és a halál, a kárhozat és a pokol lenne az osztályrészünk. Ha Jézus Krisztus csak egy bölcs tanító, egy nagy próféta, vagy áldott csodatévő volt, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Ő azonban számtalanszor bebizonyította földi élete folyamán jeleivel és csodáival, hogy valóban Ő az Isten Fia, a várva várt Messiás. Végül pedig maga az Atya erősítette ezt meg, amikor feltámasztotta Őt a harmadik napon, mert a halál nem tarthatta fogva az Isten Fiát.

Van azonban testvéreim ennek a felolvasott történetnek Jézus Krisztuson és az Ő istenfiúságán kívül egy másik főszereplője is, és nem lenne teljes ez az igehirdetés, ha nem beszélnék erről is. Nem más ez, tulajdonképpen, mint a hit. A hit, ami az emberi szívekben támadt Jézus Krisztus iránt. Ez a béna ember és a négy barátja, azért mentek Jézushoz, azért vitték barátjukat Jézushoz minden külső ellentétes körülmény, és feltornyosuló akadály ellenére, és Jézus azért gyógyította meg ezt az embert, és azért hirdette meg számára a bűnbocsánat kegyelmét is, mert látta az Ő hitüket. Mert szívükbe látva, ott találta azt a minden kételyt és bizonytalanságot legyőző szilárd és tiszta bizalmat iránta, amelyet Ő soha nem hagyott megszégyenülni. A hit szerepét Jézus Krisztus tanításában nem lehet túlhangsúlyozni. Nem más a hit, mint az a kinyújtott lelki kéz, amellyel az ember képes átvenni Isten számár elkészített ajándékait. És nyilván minél nagyobb ez a kéz, és minél szélesebbre van nyitva, annál több minden, annál nagyobb ajándékok férnek bele abba a kézbe. Minél kisebb, minél bizalmatlanabb, összezártabb, annál kevésbé képes befogadni Istentől bármit is. Jézus ezt így mondta gyógyításai alkalmával, hogy „legyen néked a te hited szerint”. Jelenti ez azt, hogy olyan mértékben nyilvánuljon meg a te életedben az én segítségem, isteni erőm, áldásom, amilyen mértékben hiszel bennem. Ha elhiszed azt, teljes szívvel, minden kétség nélkül, hogy meg tudlak gyógyítani, akkor gyógyulj meg. Ha elhiszed, hogy képes vagyok megszabadítani a bűneidtől, megkötözöttségeidtől, és új életet ajándékozni neked, akkor legyen úgy. Ha azt mondanátok ennek a hegynek, hogy kelj fel és ugorj a tengerbe, az beleugrana, ha annyi igaz hitetek lenne, min egy mustármag. Mindenki annyit kap meg, és annyit tapasztal meg Jézus Krisztus kegyelméből, szeretetéből, gondviseléséből, csodáiból az életében, és elsősorban bűnbocsánatából, amennyire feltétlen bizalommal rábízza magát Jézus Krisztusra, az Ő beszédeire, tanítására, akaratára. Ha azt kérem Istentől, hogy áldja meg a családi életemet, de én magam nem kezdek el úgy élni, viselkedni a saját családomban, ahogyan azt Isten törvénye szerint, mint férjnek, feleségnek, vagy gyermeknek tennem kell, ha nem bízom rá magam Isten igéjére, akkor az Ő áldását sem fogom megtapasztalni. Nem azért mert Ő nem adná, hanem azért, mert az én oldalamról nincs ott a hit keze, amivel átvehetném az Ő ajándékait. Ha azt kérem Istentől, hogy áldjon meg a munkámban, de közben én nem bízom rá magam annyira, hogy a munkahelyemen Isten igéje és akarata szerint, mindent becsületesen, szorgalmasan és odaadóan végezzek, hanem félvállról, lustán és zúgolódva vagyok ott jelen, akkor persze, hogy nem fog megáldani. Mert nincsen ott az a kinyújtott, kinyitott kéz, amit Isten telepakolhatna áldásaival, ajándékaival. Ha az anyagi életemben, a pénzügyeimben kérem Isten áldását, hiábavaló lesz mindaz mindaddig, amíg én magam nem rendelem alá a pénzkezelésemet Isten igéjének. Nem úgy használom minden jövedelmemet, mint az Ő ajándékát, magam és családom fenntartására, és az Ő dicsőségére való szolgálatra, hanem eltékozlom, elfecsérlem csupán, saját léha és hiú, önző vágyaim megvalósítására. Azok a családok, ahol rendszeresen adakoznak Isten dicsőségére, ahol helye van az Istennek is a családi költségvetésben, és jól megszabott keret van a számára elkülönítve, a tized, ahol Istent és az Ő országának építését szolgálatát tudatosan beépítik a családi kiadások közé, ott sokan elmondják, hogy napról napra, hónapról hónapra tapasztalják Isten gyarapító áldását. Mert mertek hinni Isten igéjében, mert merték ráépíteni hit által az ő életgyakorlatukat az Ő szavára, és Jézus Krisztus ezt a kinyújtott kezet meg tudta és meg tudja tölteni újra és újra bőségesen anyagi és lelki kincsekkel egyaránt. „Legyen néked a te hited szerint”. Ennek a bénának, és ennek a négy barátnak is az Ő hite szerint lett. Azért gyógyította meg Őt Jézus, mert látta a hitüket. Azért hirdetett bűnbocsánatot ennek a bénának, mert látta a hitüket. És miben hittek ezek az emberek? Abban, hogy Jézusnak van hatalma meggyógyítani, megteremteni ennek az embernek a járását, és abban, hogy van hatalma megbocsátani az Ő bűneit. Vagyis abban, hogy Ő Isten Fia. Mi hiszünk-e ebben, testvéreim? Ha hiszünk, ha teljes és tiszta szívvel hiszünk, vajon nem kellene-e az életünkben Isten áldásainak sokkal láthatóbban, nyilvánvalóbban, ragyogóbban feltűnnie? Vajon nem a mi hitetlenségünk és kicsinyhitűségünk árulkodói jelei-e az életünkben a sok-sok kudarc, csalódás, vereség? Tanuljuk meg végre, testvéreim, kinyújtani és szélesre kitárni a mi kezeinket Isten felé. Elengedni belőle mindent, amit görcsösen markol, és ami megakadályozza a megnyílásban. Higgyünk Jézus Krisztusban. Tanuljuk meg ezektől az emberektől, hogy a hit aktív cselekvést jelent, aktív engedelmességet az Ő szavának. Ők nem úgy hittek Jézusban, hogy otthon ültek, és sopánkodtak, hogy jaj, hát hiszünk mi Jézusban, de itt már Ő sem segíthet, hanem úgy, hogy megfogták az ő betegjüket, és odacipelték Őelé minden akadályon keresztül. Nem azokat az okokat sorolták, hogy miért lehetetlenség ennek az embernek a meggyógyítása, hanem megfogták a hordágyat és vitték. A hit cselekedet. A hit aktivitás. A hit az Isten igéje és akarata szerinti élet. Ez a hit élő hit, ez a hit joggal igényelheti Isten áldásait.

Ajándékozzon meg minket az Úr, testvéreim, ilyen hittel, és törekedjünk arra, hogy ilyen élő hitű emberek legyünk mi is, akiknek az életében Isten áldásai, ajándékai realizálódnak. Nem csak szép ígéretek maradnak, hanem van lelki kezük arra, hogy átvegyék azokat Istentől. Ámen.

Záróének: 200. Ó, maradj kegyelmeddel mivelünk, Jézusunk…

2017. február 12-i istentisztelet Iregszemcse, Nagyszokoly

2017 február 12, vasárnap

Fennálló ének: 154. Úr Jézus, mely igen drága…

Nagyének: 397. 1-3. Ó, Sion, ébredj…

Lectio: Mk 1, 9-11.

Igehirdetés előtti ének: 171. Megáll az Istennek igéje…

Textus: Mk 1, 11.

Kedves testvéreim! Jézus megkeresztelkedésének a története azért különös Márk evangéliumában, mert ebben a könyvben itt találkozunk vele először. A másik három evangéliumban hallunk Jézusnak valamilyen származási, születési történetéről, ki volt, honnan jött, kik voltak a szülei, hogyan született meg a világba, Márk mindezekről nem mond egy szót sem, mindezekkel nem foglalkozik, hanem nemes egyszerűséggel ott kezdi Jézus történetének elmesélést, ahol és amikor Ő egyáltalán a színre lépett, megjelent a nyilvánosság előtt, és elkezdte messiási, megváltói munkásságát. Jézus itt már harminc éves, amikor Márknál először hallunk róla, és megtudjuk róla, hogy megkeresztelkedett. Hogy mi volt vele korábban, arról Márk olyan szinten nem beszél, mintha Jézus legalábbis akkor pottyant volna le az égből. Persze azért, hogy nehogy azt higgyük, hogy tényleg így volt, annyit elárul róla ő is, hogy a galileai Názáretből érkezett Jánoshoz a Jordán folyóhoz. Tegyük fel a kérdést, testvérek, mi ennek az oka? És mi ennek az értelme? Ha egy kicsit ilyen dramaturgiai szempontból vizsgáljuk meg Márk evangéliumát, vagyis feltesszük azt a kérdést, hogy egy könyvet, vagy egy bármilyen művét az író miért úgy írt meg, ahogyan megírt, és miért nem másképpen, akkor bizonyára a legvalószínűbb válasz a Márk evangéliumának esetében erre a kérdésre az lesz, hogy azért, mert Márk az ő evangéliumában Jézust számunkra nem úgy akarta bemutatni, mint egy egyszerű embert, hanem amit mindenképpen ki szeretett volna domborítani vele kapcsolatban az az, hogy kicsoda is volt Ő valójában, mi is volt az Ő személyiségének a csodálatos titka, tudniillik az, hogy Ő nem más, mint az Isten Fia. Ennek a rövid keresztelési történetnek magának is, mindannyian érezzük, hogy egyetlen fő célja van, hogy elhangozzon magának Istennek a szájából, hogy „ez az én szeretett Fiam”. Jézus az Isten Fia, és ez a csodálatos mennyei tény, ez a hatalmas titok először itt, az Ő megkeresztelése alkalmával, vagyis messiási munkásságának kezdetén ragyogott fel, vált nyilvánvalóvá, jött a felszínre, ha egyellőre csak mégoly homályosan is, az emberek előtt. Eleve már az szó, amivel Jézus eljövetelét Márk bevezeti nagyon sokatmondó és továbbgondolkozásra késztet minket. Azt mondja az eredeti görög szövegben, hogy „kai egeneto”, azaz "és lett", "és történt", "és megjelent". Ugyanaz a szó ez, amivel a teremtéstörténet folyamán olyan gyakran találkozunk, hogy tudniillik Isten szólt, hogy "legyen", és valami "előállott", "lett". "Létrejött". "Megtörtént". Márk nem foglalkozik az emberi körülményekkel, a földi ok okozati összefüggésekkel, a nacionális, biológiai, társadalmi, vallási kategóriákkal. Ő mindezeken felülemelkedik, és csak annyit mond el nekünk Jézus megjelenéséről, amit feltétlenül tudnunk kell ahhoz, hogy higgyünk benne, hogy tudniillik, ahogy kezdetben a világ teremtésekor Isten akarata volt a mozgatórugó, és az állt a háttérben, úgy a megváltónak, a messiásnak, Isten Fiának eljövetele is teljesen és egészen az Ő munkája. Isten akarata volt, hogy Jézus Krisztus eljöjjön erre a földre, és megszabadítson bennünket a bűn és a halál átkától, és ezért ez meg is történt. Márk számára egyedül ezt fontos elmondani, és nem akarja hagyni, hogy ettől egy akár bármilyen szép és megható születéstörténet, vagy előélet is elvonja a figyelmünket.

Jézus Krisztus Isten Fia. Ez tehát Márk mondanivalója. Ez az, amiért a lehető legegyszerűbbre redukálja le a történetkibontást, meg az egész szöveget, és csak arra koncentrál, és csak azokat a történeteket mondja el, és úgy mondja el őket, hogy azokból számunkra ez világosan kiderüljön. Tulajdonképpen ennek a csodálatos mennyei titoknak a kinyilvánításáról szól az Ő megkeresztelése is. Neki azért kellett megkeresztelkednie is, hogy ez a titok ez által elkezdjen kibontakozni, egyre láthatóbbá válni. Sokan megkérdezik, testvérek, ezzel az igével kapcsolatban, hogy de hát, ha a keresztség azt jelképezi, amit a Biblia alapján jelképez, vagyis a bűneinktől való megtisztulást, a megtérést és az újjászületést, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, akkor miért kellett Jézusnak megkeresztelkednie? Hiszen Ő nem volt bűnös, neki nem volt szüksége megtérésre. Nos, ez valóban így van. De lássuk meg a lényeges különbségeket Jézus Krisztus keresztsége és mindenki más keresztsége között, ami arra a következtetésre kell, hogy vezessen bennünket, hogy az Ő esetében a keresztség valami egészen más jelentéstartalommal, egészen más jelképrendszerrel rendelkezett. Az Ő keresztsége egyedi és különleges volt. Tudniillik Keresztelő János keresztelési gyakorlatáról olvassuk néhány verssel korábban, hogy „akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind, és - amikor megvallották bűneiket - megkeresztelte őket a Jordán vizében”. Jézusnál azonban ez a kitétel, hogy "megvallották bűneiket", teljességgel hiányzik. Neki ilyesmire nem volt szüksége keresztelése előtt. De mit is jelképezett akkor ez a cselekedet? Két dolgot kell itt kiemelnünk. Először is jelképezte az Ő elveszett, bűnös, gyarló, de bűneit felismerő és megbánó, és azokból szabadulni akaró emberrel való közösségvállalását. Azt, hogy tudja, ismeri, látja a mi elveszettségünket és nyomorúságunkat, és Ő tud és akar rajtunk segíteni. És ez a második dolog, amit a keresztség magára vétele szimbolizál Jézus esetében, hogy tudniillik Ő vállalja a küldetést, vállalja a feladatot, amit a mennyei Atyától kapott, amiért erre a világra megszületett, Ő kész szenvedni és meghalni értünk és helyettünk, hogy azután harmadnapon való feltámadásával megszerezze számunkra a győzelmet.

Amikor pedig Jézus ezt a vállalást a keresztség sákramentumának magára vételével önként megteszi, amikor ország-világ, az egész teremtés, angyalok és ördögök előtt kinyilvánítja, hogy hajlandó meghozni értünk ezt a hatalmas áldozatot, hajlandó vállalni értünk a megvetést, csúfolódást, a köpéseket, a töviskoronát, a szegeket, és a kínhalált, akkor egyszerre csak egy csodálatos élményben, egy csodálatos látomásban részesíti Őt a mennyei Atya, amelyben megerősíti az Ő vele való közösségét, és biztosítja Őt arról, hogy vele van, és bírja jótetszését. Valahogy úgy képzelem én el ezt a csodálatos, bensőséges, mennyei jelenetet az Atya és a Fiú között, amit Márk evangéliuma egyébként úgy mutat be, mint olyan dolgot, amit csak ők ketten érzékeltek, ami a külvilág előtt teljesen rejtve maradt, csak Jézus látta ezt a látomást, csak ő halotta mennyei hangot, tehát valahogy úgy képzelem én ezt el, testvéreim, mint amikor akár itt közöttünk is valakinek gyermeke, vagy unokája születik, és látja őt fejlődni, cseperedni, növekedni, erősödni okosodni, és látja olyan dolgokat megtenni, amiért végtelenül büszke lehet rá. Hogy igen ő az én fiam, ő az én kislányom. Amikor megtanul beszélni, kimondja az első szavakat. Amikor megtanul járni, megteszi az első lépéseket. Elindul az iskolába. Hazahozza az első ötöst. Szépen imádkozik, illedelmesen köszön az utcán, segít a barátainak, megosztja a testvérével a csokoládéját. Ezek olyan nagy dolgok, olyan nagy örömök, testvéreim, egy szülő életében, ezt mindannyian tudhatjuk, amikor az ember szinte nem bírja magában tartani a büszkeségét, az örömét, hogy ilyen gyönyörű, okos, erős, ügyes gyermeke van, és odamegy és megölelgeti, megcsókolgatja, megdicsérgeti. Büszke vagyok rád gyermekem. Ügyes vagy. Gyönyörködöm benned. Ezt mondja itt Isten is: „benned gyönyörködöm”. Büszke vagyok rád. Mire büszke egy szülő? Mikor büszke egy szülő a gyermekére? Akkor, ha azt látja, hogy a gyermeke úgy él, vagy legalábbis próbál úgy élni, cselekedni, ahogyan azt az édesapja, édesanyja tanította neki, vagy mutatta neki a saját példájával. Akkor, ha a gyermekben a szülő magára tud ismerni, és azt tudja rá mondani: igen, ő én vagyok, én pedig ő. Ebben vagy abban a tulajdonságában, erényében, pozitív képességében rám hasonlít. Engem próbál utánozni. Miért gyönyörködött a mennyei Atya Jézus Krisztusban? Azért mert Ő az Ő Fia, és az Ő Fiában Isten magára ismerhetett. Ráismerhetett arra az önfeláldozó, mindent odaadó szeretetre, amellyel Ő irántunk viseltetik. Miben ismert rá, Jézusnak milyen cselekedetében? Abban, hogy megkeresztelkedett, vagyis közösséget vállalt velünk, bűnös emberekkel, és vállalta értünk a szenvedést és a halált. Amikor ezt az Atya látta, megtelt az Ő szíve egyszülött Fia iránti örömmel és büszkeséggel, és persze, hogy egy látomásban ezt ki is nyilvánította felé. Igen, Ő az én Fiam, benned gyönyörködöm. Gyönyörű és megható jelenet ez, ami bepillantást enged a számunkra egy kicsit a Szentháromság Isten csodájába, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti emberileg fel nem fogható bensőséges szeretetkapcsolatba és lényegi egységbe. Abba a szeretetközösségbe, amelybe Isten minket, embereket, is be akar fogadni, amelynek minket is részeseivé akar tenni. Amelyben a számunkra is van hely. „Az én Atyám házában sok hajlék van”, mondja Jézus, „és én elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, hogy amikor eljövök, magam mellé vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is”. Ez az Isten akarata, testvéreim. Ő bennünk is úgy akar gyönyörködni, mint gyermekeiben a Jézus Krisztus által, akikben ha nem is olyan tisztán és ragyogóan, de mégiscsak magára ismerhet az Atya, mégiscsak felfedezheti rajtunk is a saját képét és hasonlatosságát a szeretet, az öröm, a békesség, a jóság, a hűség és a szelídség gyümölcseinek megtermése közepette.

Kedves testvéreim! Azt mondtuk az előbb, hogy Jézus megváltói munkássága, Istentől kapott küldetése az Ő megkeresztelkedésével kezdődött el. Ez volt az első lépés. Nem cél volt ez, hanem épp csak a kezdet. A legtöbben mi is meg vagyunk keresztelve. Ne feledjük el, hogy mi ez. Sokan valamiféle hamis elkényelmesedésben, biztonságérzetben ringatják magukat ezzel kapcsolatban, mintha tudniillik ez valamiféle végállomás, valamiféle cél lenne. Meg vagyok keresztelve, meg vagyok konfirmálva. Jézus példája arra tanít minket, hogy ez még csak az első lépés az Istennek tetsző, keresztyén élet útján. Ez önmagában még csak egy vállalás, egy szép ígéret, ami azonban, tudjuk, csak ha megtartják, úgy jó. Ez még nem biztosíték semmire. Jézus Krisztus megtartotta. Hű maradt mindhalálig. Nekünk ma már nem kellene ilyen messzire elmennünk. Keveseknek kell itt Európában napjainkban a Krisztusért meghalniuk. De sokszor bizony, sajnos sokkal kevesebb, sokkal kisebb dolgokban sem vagyunk hűségesek. Nem vagyunk hűségesek az Isten meghallott igéjének való engedelmességben. Pedig megkeresztelkedtünk. Pedig megkonfirmáltunk. Vállaltuk, hogy önmagunkat, hálából Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelméért és szabadításáért, égő áldozatként Istennek szenteljük. Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében vért verejtékezett azért, hogy az Isten előtt tett vállalását, küldetését elvégezze. És győzött. Nem hátrált meg. Minket a legkisebb akadály, gát, nehézség, kétely képes eltántorítani. Szomorú dolgok ezek, testvéreim, és nem kellene ezeknek így lenniük. Imádkozzunk azért, hogy Isten küldje el hozzánk is Szentlelkét, aki készítsen fel minket is minden jócselekedetre, és erősítse meg elköteleződésünket. Ahogy azt, ami Urunkkal is tette. Ámen.

Záróének: 457. Ó, Jézus, árva csendben…

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 16.

2016 december 17, szombat

Textus: Zsolt 18, 7.

Kedves testvéreim! Egy gyönyörű zsoltár van ma előttünk, tele szebbnél szebb aranymondásokkal. Dávidnak valamilyen konkrét élethelyzetben elmondott hálaadó és Istent magasztaló imádsága ez, miután Isten megszabadította őt ellenségeinek és Saul királynak a kezéből. Nagy volt a veszedelem, nagy volt a nyomorúság, emberileg kilátástalan és reménytelen volt a helyzet, Dávid pedig segítségért kiáltott az Úrhoz, és jött a szabadítás. Az Úr minden követ megmozgatott, hogy hívét megmentse. Minden hatalmát bevetette érte. Csodálatos megtapasztalás lehetett ez Dávid számára, testvéreim. Várta az Urat, várta az Ő segítségét, szabadítását, és az hamarosan, a kellő időben meg is érkezett. És bár olvasva mindezt, nyilvánvalóan minden jóérzésű keresztyén ember együtt örül Dáviddal Istennek efelett a kegyelme és szeretete felett, azonban az embernek mégiscsak ott van valahol tüskeként a szívében, nem testvérek, hogy ej, milyen könnyű is volt ennek a Dávidnak. Csak kiáltott, és Isten egyetlen szavára azonnal ott termett és szabadulást adott. Bezzeg én. Bezzeg én, mióta könyörgök már segítségért, mióta kérem Istent, hogy ebben vagy abban a dologban segítsen meg, és sehol semmi. Mióta hordozom már imádságban előtte életemnek egy-egy fájó sebét, nehézségét, és kérem tőle rá a gyógyírt, de sehol semmi. Hát hogy van ez akkor? Hát miért nem hallgatja meg Isten így az én imádságomat is, és miért nem ad nekem is szabadulást? Bizony, az Advent, az Úr eljövetelére való várakozás sok embernek az életében, testvéreim, ma is így van jelen, vagy legalábbi így is jelen van, hogy várjuk az Urat. Várjuk, hogy végre meghallgassa az imádságainkat, várjuk, hogy végre szabadulást hozzon nekünk valamilyen bajból, nyomorúságunkból. Ez is egy Advent, sokaknak sajnos az egyetlen Advent. És hadd legyen akkor ez az első pontja a feltett kérdésre adott válaszunknak, testvéreim, az ige alapján, hogy bizony, aki csak ebben a földi életben reménykedik a Krisztusban, az minden embernél nyomorultabb. Ha a mi Istentől való segítségkérésünk, Istenhez való imádságunk, és iránta való elvárásaink kimerülnek annyiban, hogy gyógyítson meg engem is úgy az Isten, ahogy annak idején a vakokat meg a bénákat. Gondoskodjon rólam is úgy az Isten, ahogy annak idején a sareptai özvegyről, vagy az ötezerről, akiket Jézus megvendégelt. Ha csak ennyi kérésünk és igényünk van felé, akkor bizony ne is várjuk az Ő megjelenését. Az ilyen advent hamis váradalom. Egy nyomorúságos váradalom. Hiszen az ilyen váradalom számára Isten, vagy Jézus Krisztus személye, szeretete semmit nem jelent, és nem is érdekli őt, csak az, hogy hogyan tudja kihasználni, hogyan tudja a maga hasznára fordítani az Ő isteni hatalmát. Ezzel a lelkülettel áll szemben, testvéreim, Dávidnak rögtön a zsoltár elején elmondott megszólítása Isten felé: „szeretlek, Uram, erősségem!” Ez a legfontosabb. Dávid nem akkor kezdte el nagyon szeretni Istent, amikor érezte, hogy hoppá, szüksége lesz az Ő segítségére, hoppá, én itt magamban nem boldogulok, gyenge vagyok, kicsi vagyok, erőtelen vagyok, hanem Dávidról tudjuk az igéből, hogy szerette az Urat, már kora gyermekségétől fogva. És Dávid nem azért szerette az Urat, mert mindig minden rendben volt körülötte, és sosem érte őt veszedelem, hanem mindezek közepette is szerette az Urat. Ezt kell tehát először is meglátnunk, testvéreim, a mi Isten előtti segítségkérő imádságainkban, és azok meghallgatásával kapcsolatban, hogy bizony lehet és kell is Istenhez könyörögnünk, Isten elé vinnünk minden problémánkat, fájdalmunkat, nyomorúságunkat, és kérni tőle a segítséget. De mégsem szabad, hogy ez határozza meg a mi Istenhez való viszonyulásunkat, és hogy csupán ennyi igényünk és elvárásunk legyen felé, mert Ő Jézus Krisztusban ettől sokkal többet, sokkal fontosabbat és nagyobbat akar nekünk adni. Valami olyan nyomorúságból való szabadulást, amihez képest az, hogy szűkölködünk, vagy betegek vagyunk, vagy nincs munkánk eltörpül, és amiből egyébként életünk minden más nyomorúsága is fakad, hogy tudniillik mindannyian a bűn és a halál állapotában éljük az életünket. Mindannyiunkra az Isten igazságos ítélete és az örök szenvedés, a kárhozat vár. Kedves testvérem, értsd meg végre, hogy ezért vagy beteg, ezért vagy szegény, ezért hullt szét a családod, ezért van annyi békétlenség az emberi kapcsolataidban, ezért hallnak meg a szeretteid, ezért kell neked magadnak is folyamatosan a halál rettegésében élned. Az hogy a bűnben és a halálban élünk az nem valami elvont fogalom, amit nem lehet megragadni testvéreim. Nem, az itt van körülöttünk. Körbevesz minket minden szenvedésben, nyomorúságban amit akár a saját, akár mások életében látunk. És a mi kegyelmes, szerető mennyei Atyánk kevésnek tartja azt, hogy csak ezektől a külsődleges tünetektől szabadítson meg és mentsen meg minket, hanem éppen azért küldte el ebbe a világba az Ő egyszülött Fiát, hogy ezeknek a tüneteknek az okozóját, magát a betegség gyökerét, magát a bűnt és halált semmisítse meg a számunkra. Ezekből szabadítson meg minket. Elsősorban erre van szükségünk és elsősorban ezt kell kérnünk tőle. Minden egyéb csak ráadás lehet.

A második dolog, amit észre kell vennünk Dávid életéből, testvéreim, az az, hogy bár ebben a zsoltárban ez nem derül ki, és nagyon szépen hangzik, hogy segítségül hívtam az Úr nevét, és Ő meghallotta hangomat, és megszabadított, de azért Dávid életrajzi adatiból világosan tudjuk azt is, hogy azért ez nem volt ilyen automatikus és egyszerű. Sámuel és a Királyok könyveinek leírásai alapján Dávidot évekig, de valószínű, hogy évtizedekig üldözte Saul király, és kellett illegalitásban, életveszélyben külső és belső ellenségektől körülvéve és fenyegetve élnie. És ez a bizonyos segélykiáltás nem csupán egy egyszeri alkalom volt, hanem egy évekig, évtizedekig tartó folyamatos könyörgés. Mi adott erőt ehhez a hosszú folyamathoz Dávidnak? Egyrészt az, amit már az előbb is említettünk a zsoltár alapján: hogy szerette az Urat. Szerette a nyomorúságban, az üldöztetésben, az életveszélyben is. Nem kötötte feltételekhez a szeretetét. Nem mondta, hogy szeretlek, ha… megszabadítasz engem. Hanem azt mondta: Uram, bármit teszel velem, bármi a terved az életemmel, én akkor is szeretlek. Ha meghallgatod az imádságaimat, ha nem. Én akkor is szeretlek. Ha megszabadítasz, ha nem, és akkor is szeretlek. Másrészt pedig ott volt Dávid szívében a hit. A hit aziránt, hogy amit Isten több évtizeddel korábban Sámuel próféta által megígért Dávidnak, tudniillik, hogy ő lesz Izrael királya, az be fog teljesedni. Miért? Nem azért, mert ő azt megérdemli, nem azért, mert neki az jár, neki ahhoz joga van, hanem Isten kegyelméből. Ebben a fájó és nehéz Adventben tehát, testvéreim, amikor az ember az Úr szabadítására kénytelen várni valamilyen nyomorúságból, Dávid példája Isten iránti szeretetre, az Ő kegyelmébe vetett hitre és nem utolsó sorban türelemre tanít bennünket.

És még valamire. Arra, hogy Isten gyermekeiként el kell tudnunk fogadni azt is, hogy ha Isten másképpen gondolja, vagy nem gondolja megadni nekünk azt a szabadítást, amit kérünk tőle. A legfőbb szabadítás a bűnből és a halálból az a miénk. Afelől nem lehet kétségünk, hiszen Jézus Krisztus kereszthalála annak a biztosítéka. Azt senki és semmi el nem veheti már tőlünk. És van, amikor egyszerűen azt mondja az Úr: ennyi elég is neked. Nincsen többre szükséged. Ahogyan Pál apostolnak mondta, amikor Pál könyörgött, hogy valamilyen fájó tövist, egy testi betegséget, vegyen el tőle az Isten, de Ő így válaszolt: „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz”. És erre mondja válaszképpen Pál: „ezért tehát legszívesebben erőtlenségeimmel dicsekszem, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”. Bizony, testvérek, lehet és kell is könyörögni a szabadulásért, és Isten meg is adhatja azt nekünk, de készen kell állnunk arra is, hogy a mi keresztjeinkre, töviseinkre úgy tekintsünk, mint amivel valamilyen célja és terve van az Úrnak, amivel formálni, nevelni, emlékeztetni akar minket, vagy amivel a szolgálatban, a bizonyságtételben akar minket még hitelesebbé, még hatékonyabbá tenni. „Elég néked az én kegyelmem”. A lényeg, hogy a kegyelem, a Jézus Krisztusban elnyerhető bűnbocsánat a miénk legyen, mert ez a legfőbb jó, és ha ez a miénk, ez elég nekünk mindenre. Elég még a tövisek elhordozására is. A többit pedig bízzuk rá az Úrra, hogy Ő fordíthassa azt a rosszat is a javunkra.

Egy újabb Advent, az Úr szabadítására való várakozás képe állt előttünk ebben a zsoltárban ma, testvérek. És Advent kérdése ma az felénk: te milyen szabadításra vársz Istentől? Adja az Úr, hogy egy másik, a 130. zsoltár szavaival tudjuk elmondani mi is: „várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből”. Ámen.

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 15.

2016 december 16, péntek

Textus: Zsolt 17, 14-15.

Kedves testvéreim! Figyelemreméltó lelki rokonság áll fenn a tegnap olvasott 16. és a mai napra rendelt 17. zsoltár üzenete között. Tegnap este ugyebár arról hallottunk, hogy úgy, ahogy a régi időkben a lévitáknak nem volt osztályrésze az Ígéret földjéből, hanem az Úr volt az ő örökségük, úgy nekünk, hívő keresztyén embereknek, akik Krisztus várásában éljük egész életünket, mennyire fontos nem beleelegyedni ebbe a világba, és e világ kincseinek a hajszolásába, hanem már itt és most a mennyei kincseket keresni, és azokban egyre jobban meggazdagodni Isten kegyelméből. Az Úr az én osztályrészem, és örökségem kies helyre esett. Nem azért mert az Úrral való élés, vagy az Úrnak való szolgálat anyagiakban, földi viszonylatokban olyan jó befektetés volna, hanem azért, mert az ember életének egyetlen igazán szilárd alapzatát nem a földi dolgokban, hanem Jézus Krisztusban kell keresni. Erről volt szó tegnap.

Ma pedig, íme, újra egy ősi hagyományhoz nyúl vissza a Zsoltáros, amikor azt mondja: „én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember”. Az Úr orcájának meglátása az Ószövetségben, mint tudjuk, a kegyes emberek legnagyobb vágyakozása volt, ami azonban az Úr dicsőségének és tisztaságának, bűnt gyűlölő haragjának következtében nem volt lehetséges, hiszen el kellett volna pusztulnia, meg kellett volna halnia annak az embernek, aki a maga bűntől megromlott emberi természetével a szent és dicsőséges Isten orcája elé kerül. Magáról Mózesről olvassuk Mózes második könyvében, hogy szerette volna látni az Úr orcáját, de Isten még tőle is megtagadta ezt a kiváltságot. Így olvassuk: „Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét… Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az Úr: amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg”. Persze itt merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ez a zsoltáros ilyen öntelt, önigazult, hogy önmagát eléggé méltónak és igaznak tartja ahhoz, hogy Isten megmutassa neki orcáját? Hogyan mondhatja ki és állapíthatja meg magáról ezt: „igaz ember vagyok”? Nos, testvérek, a kérdés valójában az, hogy mire alapozza ez az ember a maga igaz voltát? Miben látja a Zsoltáros a maga igazságát? Ha csupán gőgös emberi dicsekvés ez, és a saját érdemeire, kiválóságaira való hivatkozás, akkor valóban vissza kell utasítanunk és el kell ítélnünk ezt a lelkületet. A zsoltár előző verseiből azonban nem ez derül ki. Így olvassuk például a 7. és 8. versekben: „mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet”. „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába”. Mindebből tehát látjuk, hogy a Zsoltáros Isten kegyelmében bízik, Isten oltalmára támaszkodik. Nem önmagában igaz ő, hanem oly módon, hogy Isten kegyelme és jósága az, ami hite szerint elveszi és megbocsátja az ő bűneit, és megtisztítja őt azoktól. Nekünk, akik már Isten újszövetségi népéhez tartozunk, egészen világos kell, legyen, testvéreim, hogy Jézus Krisztus kegyelme és szeretete, az Ő értünk vállalt kereszthalála az, ami nekünk Isten előtt megszerezte a megigazulást. Őbenne, a belé vetett hit által, nem dicsekedve, hanem a legnagyobb alázattal, de mégis örömmel és Isten kegyelmét dicsérve, hirdethetjük mi is mindannyian: én már igaz ember vagyok. Igazságom van az Isten előtt a Krisztus Jézusban. Őérte és Őáltala. És ily módon a Zsoltárossal együtt az enyém is lehet a megtiszteltetés és a kiváltság, ennél a kegyelemből hit által nyert igazságomnál, megigazulásomnál fogva, hogy én magam is megláthassam az Úr orcáját. Hogyan? Ma még csak tükör által homályosan, a hit szemeivel tekintve szét magunk körül. Egy-egy istentiszteleti közösségben, egy-egy igehirdetésben, bizonyságtételben, egy-egy felém kinyújtott segítségkérő, vagy segítséget nyújtó kézben, a szeretetnek egy-egy emberileg megmagyarázhatatlan megnyilvánulásában. Egykor pedig a színről-színre való látás emberi nyelven ki nem fejezhető gyönyörűségében és dicsőségében. Ezt tartja a Zsoltáros legfőbb örökségének, legfőbb kincsének, szíve gyönyörűségének. És ahogy már tegnap este is láttuk, ma újra ellentétbe állítja Isten igéje mindezt azokkal az emberekkel, akiknek az életében azonban nem ez a fontos, nem ez van a középpontban. Az ezt megelőző, 14. versben ugyanis ezt olvassuk: „ments meg kezeddel az emberektől, a világ embereitől, Uram, akik kiveszik részüket az életből! Töltsd meg hasukat azzal, amit nekik tartogatsz, lakjanak jól vele a fiaik is, és ami megmarad, hagyják gyermekeikre!” A világ embereiről beszél itt az ige, akik csak ebből a földi életből igyekeznek kivenni a részüket, és csak arra van igényük, hogy itt töltsék meg a hasukat ők is és fiaik is. A világ nagy része, az emberiség nagy része, testvéreim, csak ennyiben gondolkodik, csak ennyire van szüksége, csak ez számára a fontos és értékes. És mivel nem kérnek többet, nem is kapnak többet Istentől, csak ennyit. A gazdag és Lázár történetében ad a szájába Jézus Ábrahámnak egy megdöbbentő mondatot, testvérek, amikor így utasítja vissza Ábrahám a gazdag segítségkérését: „fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz”. A világ embereinek, akik kiveszik részüket az életből, az ilyen gazdag emberhez hasonlóknak, akik napról napra bíborba és patyolatba öltözködnek, és mindig csak a következő lakomán, a világ örömeinek még teljesebb kiélvezésén jár az eszük, Isten nagyon sokszor megengedi, hogy örülhessenek mindennek. Megkapják javaikat, megtöltik a hasukat mindezzel. És ezeknek eszükbe sem jut, hogy többet kérjenek, többre legyen igényük, több után vágyakozzanak, mint ez a földi élet, és ennek örömei. A Zsoltáros azonban többre vágyik ennél. Többre vágyik a tele hasnál. Több kell a boldogságához a tele erszénynél. Azt mondja: ezt meghagyom a világ embereinek. Nekik sajnos ennyi is elég. Nekem több kell. Nekem az kell, hogy igaz emberként, Krisztusban kegyelmet, bűnbocsánatot, megigazulást nyert emberként láthassam az Isten arcát. Most még csak tükör által homályosan, egykor pedig színről színre.

Kedves testvéreim! Újra csak az Advent üzeneténél vagyunk. Milyen életre vágyunk, milyen életre van igényünk? Milyen életet szeretnénk magunknak? Ott van-e bennünk ez a több utáni vágyakozás, hogy több az élet a tápláléknál, és több az élet a ruházatnál? És én már itt és most is, míg ebben a földi életben járok ezt a többet keresem, ezzel a többel akarok kapcsolatba kerülni, ezzel az isteni többel akarok közösségben élni, hogy az életem és én magam is több legyek puszta testnél, húsnál és vérnél. És vágyunk-e arra, van-e igényünk arra, hogy ezen a földi életen túl pedig valami több várjon ránk, valami többet, szebbet, dicsőségesebbet készítsen el számunkra az Isten, az Ő orcájának színről színre való látását? Adja az Úr, hogy a Zsoltárosnak ez a több utáni vágyakozása töltse meg mindannyiunk szívét. Ámen.

Igehirdetés Adventi esték sorozaton Iregszemcsén 2016. 12. 14.

2016 december 15, csütörtök

Textus: Zsolt 16, 5-11.

Kedves testvéreim! A Bibliaolvasó kalauzunk alapján mai napra rendelt zsoltárban egy ősi, a honfoglalás korából származó hagyomány köszön vissza költői képként felhasználva. Tudniillik amikor Isten ószövetségi népe elfoglalta az Ígéret földjét, akkor Isten parancsa szerint, felosztották egymás között a földet családonként. Mindenkinek jutott belőle. Szép szóval ezt nevezték az Úrtól kapott örökségnek. Ez lett később az egyes családok megélhetésének, önfenntartásának az alapja, biztosítéka. Azonban az Úr parancsa az volt, hogy ne jusson mindenkinek osztályrész. Tudniillik Lévi törzsének fiait Isten már korábban kiválasztotta, hogy ők a szentélyben, az istentiszteleti kultuszban tevékenykedjenek, a nép lelki, vallási életének legyenek az irányítói. Ők tehát nem kaptak földet, Isten az ő esetükben nem akarta, hogy a földműves munka gondja-baja, időigénye elfordítsa a figyelmüket a Neki való szolgálattól. Az ő és családjuk megélhetését tehát az Úr a másik tizenegy törzs tagjaira bízta. Azt mondta nekik, hozzátok be az Úr házába a tizedet, és minden egyéb felajánlásotokat, adományaitokat, és az legyen Lévi fiainak osztályrésze az országból. Őrájuk értette mindenki Izraelben ezt a kifejezést, hogy az Úr az ő osztályrészük. Az Úr, és az Úrnak való szolgálat. Persze könnyen elképzelhetjük, ugye, testvérek, hogy ez akkor sem volt egyszerű dolog. Mert mi történik például azokkal a lévitákkal, akiknek már nem jut hely, nem jut munka a szentély körül? Vagy mi történik akkor, ha, mint ahogy nagyon sokszor megtörtént, a nép Isten iránti vallásos buzgalma meglanyhult, idegen isteneket kezdtek el imádni, és nem volt többé igény a szolgálatukra? Modern szóval élve munkanélkülivé vált sok pap és lévita. Isten szolgálatában állni, bizony látjuk, hogy kezdettől fogva a létbizonytalanságnak a teljes anyagi kiszolgáltatottságnak a szinonimája volt. És mégis, testvéreim, íme, ezt a képet ragadja meg most a Zsoltáros, és azt mondja: igen, lehet, hogy nekem nincs olyan anyagi biztosítékom mint másnak, igen, lehet, hogy nem állok olyan stabilan, mint mások, sok az anyagi bizonytalanság az életemben, de az én osztályrészem az Isten, és ez a legnagyobb gyönyörűség és öröm az én számomra. Mert a legfőbb jó, a legnagyobb gazdagság, a legbiztosabb alap az Úr, és én nem arra a néhány hektárnyi földre építem az életemet, nem azt a párszázezer, vagy pármillió forintot tartom életem alapjának és biztosítékának, ami a bankszámlámon van, hanem egyedül az Istenre támaszkodom. „Uram, te vagy osztályrészem és poharam”. Nem mindig volt könnyű a lévita-részből megélni, ha nem is a nélkülözést, de mindenképpen a szerény és takarékos életmódot jelentette ez, hiszen sohasem tudhatták, mit hoz a holnap. Az anyagi hátrányt, azonban, mondja a Zsoltáros, számára kielégítette az a boldogság és megtiszteltetés, hogy ő az Urat szolgálhatja. Erre mondja: „osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem”. Az anyagi hiányokat, vagy legalábbis szűkösséget, kipótolja a számára lelki életének elmélyülése. Az Istennel átélt személyes szeretetközösség, az Ő jelenléte gazdagon kárpótolja őt a szerényebb külső körülményekért. Nincs nála boldogabb és nincs nála gazdagabb ember Izraelben.

Nos, kedves testvéreim, a lévitáknak ez a különleges helyzete, és a Zsoltárosnak ez a szép hitvallása meg kell, hogy szólítson ezen a mai estén mindannyiunkat, és fel kell, hogy hívja a figyelmünket egy nagyon fontos és érzékeny kérdésre az életünkben. Arra, hogy vajon mi mit tartunk életünk igazi gazdagságának és valódi szilárd alapjának, amibe a bizalmunkat vetjük, amire az életünket építjük? A kézzelfogható anyagi javakat, vagy a kevésbé látható, és látványos, de annál valóságosabb lelki kincseket, az Istennel való közösségünket? Mi melyiket látjuk vajon stabilabbnak, megbízhatóbbnak? Bizony, nagyon sok ember van, testvéreim, akiknek az életében kimondva vagy kimondatlanul, tudva, vagy tudatlanul az anyagiak jelentik a biztonságot, a szilárd hátteret, az élet alapját. Ők nem tudnak mit kezdeni ilyen homályos, semmitmondó, és kegyes szólamoknak tűnő kifejezésekkel, hogy Istenben kell bízni, meg Őrá kell támaszkodni, mert ahhoz, hogy megértsék ezeket a szavakat, hiányzik a legfontosabb érzékszervük: a hit. Az életük alapjai e világban vannak megvetve, és eszükbe sem jut, hogy e világgal együtt fognak összedőlni is, mint Jézusnak a bolond és a bölcs emberről elmondott példázatában. A bolond ember homokra, evilági dolgokra, pénzre, egészségre, erőre, tehetségre építette a házát, és amikor jött az özönvíz nagy lett annak a pusztulása. Az okos ember viszont a kősziklára építette a házát, Jézus Krisztusra és az Ő igéjére, és a legnagyobb vihar sem volt képes megingatni, mert biztos talajon állt. Erre mondja hasonlóképpen Jézus egy másik helyen, hogy „ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is”. Ha valakinek a kincsei csak erre a földi, látható világra korlátozódnak, ha valakinek a szíve csak ezekkel a kincsekkel van tele, akkor az utolsó nagy megmérettetésben ez is elég, elpusztul az anyagiakkal együtt, mert az evilági dolgok csak ideigvalók. De akinek a szíve Isten szeretetével, Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmével, békességével, a belé vetett élő hittel és reménységgel van tele, azt az embert ezek a mennyei kincsek megtartják az örök életre, mert a mennyei dolgok örökkévalók. Ezért parancsolja Jézus az Ő követőinek: „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el”. Az Adventben élő, azaz Jézus Krisztus eljövetelére váró embernek és gyülekezetnek, bizony, fontos tanítás és figyelmeztetés ez, testvéreim. Ha egyszer valóban Krisztust várod, akkor ne légy annyira belemélyedve, beletemetkezve e világ dolgaiba. Ha egyszer valóban várakozásban telik az életed a mennyei dolgok után, akkor nem foroghatsz mindig csak a világ meg az anyagiak körül. Akkor nem lehet fontosabb az evilági kincs a mennyei kincsnél, az evilági jólét a lelkem jóléténél. Hogyan tanítja Pál az ifjú Timótheust? „Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta”. Az Adventben élő ember egy feszült várakozásban, készenlétben, harckészültségben élő ember, aki várja az Ő Urát, és igyekszik mindig készen állni az Ő fogadására. Ahogy szintén Pál írja a Korinthusiaknak: „ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik”.

Van-e ilyen Adventünk, kedves testvéreim? Vagy az Advent számunkra is csak az a romantikus, idilli hangulatú ünnepvárás, mint a világ számára? Amikor látszólag talán egy rövid időre kizökkenünk ugyan a hétköznapok rohanásából, mókuskerekéből, valójában azonban jól elvagyunk mi itt ebben a világban, megelégszünk e világ kincseivel, csillogásával, ajándékaival, a mi kis kényelmes életünkkel, ami jó esetben kitart még 30-40 évig, kinek tovább, kinek kevesebbig, és közben nem vesszük észre, hogy valójában lelkileg szegények, a bűntől és az ördögtől kiraboltak, tönkrementek, nyomorultak vagyunk. És nincs semmink, ami igazán értékes, igazán maradandó, örökkévaló kincs lenne. Adja az Úr, testvérek, hogy ebben az Adventi időszakban mindannyian megértsük, hogy kire érdemes igazán várni, ki gazdagíthatja igazán meg az életünket, kinél találunk igazi kincseket. Ámen.

Igehirdetés 2016. 11. 06-i istentiszteleten

2016 november 7, hétfő

Fennálló ének: 155. Ó, Úr Isten, légy közöttünk…

Nagyének: 236. Mindenek meghallják és jól megtanulják…

Lectio: Eszt 4.

Igehirdetés előtti ének: 156. Úr Isten, mi sok szükséget…

Textus: Eszt 4, 14.

Kedves testvéreim! Az Énekek énekének könyve után a napokban megint csak egy olyan könyvet olvasunk a Bibliából a kalauzunk alapján, aminek a tartalma, a vallásos, kijelentésbeli értéke igen vitatott. Láttuk, hogy az Énekek énekével kapcsolatban a túlzott testiesség, a szerelem túlhangsúlyozása volt a kifogások hátterében. Eszter könyve esetében pedig azt szokták felemlegetni, hogy amellett, hogy történeti alapja a tudomány jelenlegi állása szerint kétséges, vagyis csak egy irodalmi műalkotással, egy kalandregénnyel van dolgunk, amellett igencsak világias lelkületű és gondolkodású, hiszen bár Izrael népéről szól, de Isten neve például egyetlen egyszer sincs megemlítve a könyvben, sőt még csak közvetett módon sem látjuk Őt megjelenni az események hátterében. Egy emberi, világi történet, egy kalandregény Izrael népének megmeneküléséről, mondják sokan. Nem világos mi keresnivalója van a kanonikus könyvek, az Isten írott kijelentésének elfogadott könyvek sorában. Magának a könyvnek az eseményeit, történetét talán senkinek sem kell bemutatni. Ahasvérus perzsa király feleségül veszi a gyönyörű Esztert, akinek azonban senki nem ismeri a származását, nem tudják róla, hogy zsidó lány, Ahasvérus egyik főembere pedig, Hámán összekülönbözik Mordokajjal, Eszter nagybátyjával, és gyűlölete olyan hatalmasra nő, hogy ráveszi a királyt egy rendelet kiadására, mely szerint egy kijelölt napon a birodalom minden lakója szabadon és büntetés nélkül rátámadhat és megölheti zsidó származású ismerőseit, kifoszthatja őket. Itt kapcsolódunk be mi a történetbe a negyedik résszel, amikor Mordokaj elmegy Eszterhez, és megpróbálja rábeszélni arra, hogy ő maga is élete kockáztatásával, mint királynő, járjon közben a királynál népéért. Ez az a rész, testvérek, amelyet az Eszter könyvét védelmezők a legtöbbször emlegetnek, mint annak bizonyítékát, hogy a háttérben mégiscsak Isten mozgatja a szálakat, és hogy a főhősök, bár keveset tudunk meg róluk, de mégiscsak vallásos, istenfélő és Istenbe vetett hitű emberek voltak, akiknek helytállása, népükkel szembeni hűségük és szeretetük éppen Istennel való kapcsolatukban gyökerezett. Több körülmény, részlet is mutatja ezt a felolvasott igerészben. Csak kettőt hadd említsek. Először is ott van a három napos böjt és imádság, amire Eszter Mordokajt és baráti körét kéri önmagáért, valamint, amit ő maga is elvégez. Eszter úgy vág neki veszedelmes feladatának, hogy tudja Isten segítségére és vezetésére feltétlenül szüksége lesz, és csak Ő adhat neki ebben a küldetésben sikert és eredményt. A második részlet, pedig, ami szintén nagyon beszédes Mordokaj szavaiban az az érvelés, ahogyan Esztert bátorítja, hogy nézzen szembe az életveszéllyel. Így olvastuk: „ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” Egy olyan érvelés hangzik itt el, testvéreim, ami megállásra és elgondolkozásra kell, hogy indítson minket. Mordokaj egy olyan megközelítést, a valóságnak egy olyan olvasatát tárja Eszter elé és elénk is, amire csak ritkán gondolunk, pedig valójában nagyon fontos. Tudniillik azt, hogy valójában mindannyiunkkal és mindenünkkel amink van, célja van az Úrnak. Semmi sem csak úgy adatik nekünk, semmi sem csak úgy véletlenségből történik velük, semmi sem csak úgy magától értetődő, hogy nekünk az van, hogy nekünk az jár, nem utolsósorban semmi sem a mi akaratunkból, erőnkből, bölcsességünkből, rátermettségünkből a miénk, hanem mindenünk és mi magunk is, az életünk, a körülményeink, a lehetőségeink Isten tervének és bölcsességének a részei. Mindannyiunk előtt ott áll a csodálatos lehetőség, hogy úgy ahogy vagyunk, ha szegények, akkor szegényen, ha gazdagok, akkor gazdagon, ha öregek, akkor öregen, ha fiatalok, akkor fiatalon, ha befolyásosak, akkor befolyásosan, ha lenézettek, akkor lenézetten, de Isten akaratát cselekedjük, Isten munkájához járuljunk hozzá a magunk akármilyen kicsiny és jelentéktelen lehetőségei között. Isten mindenkinek kiosztotta a maga bölcsessége szerint a maga tálentumait. Az egyiknek adott ötöt, a másodiknak hármat, a harmadiknak csak egyet. Mindenki kapott valamit. Mindenki beleállhat az Ő szolgálatába, használhatja azt, amije van neki tetsző módon, az Ő dicsőségére. Vagy elkótyavetyélheti, eltékozolhatja, eláshatja a maga kis önző és kicsinyes életének boldogulására. Erre figyelmezteti Mordokaj Esztert, és erre emlékeztet Isten Szentlelke ma bennünket is, testvéreim, ezzel az igével. „Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” Tanulj meg így tekinteni a lehetőségeidre, anyagi javaidra, baráti kapcsolataidra, tehetségedre, idődre, egészségedre, családodra, testi- és lelki erődre. Vajon mindezeknek csak annyi célja volt, hogy te boldog lehess? Vajon mindezek az ajándékok csupán a tieid? Vagy céljuk van, és terve van veled az Istennek általuk, hogy te is részese lehess az Ő kegyelméből az Ő világot újjáteremtő munkájának? Kevésszer gondol erre az önző, önmagával betelt, csak önmagát szerető mai ember. Sokkal inkább úgy gondolja, hogy mindene, amije van, az csak az övé, és csak magának köszönheti, és mindig több után vágyódik saját magának. Ma már igen ritka az áldozatvállalás, a felelősségérzet, hogy a magaméból adjak, adakozzak, terhet hordozzak, időt szánjak rá, otthagyjam a magamét is, ha kell, és az Úr szántóföldjébe álljak be, az Úr szolgálatában forgolódjak. Nem. Enyém az első. Én vagyok az első. Minden és mindenki más pedig csak ha jut a maradékból. Csak ha jut a szabadidőmből, csak ha jut a feleslegemből, csak ha jut a testi- lelki kapacitásomból. Isten pedig azt mondja: kedves barátom: hát én téged erre teremtettelek, hát én neked ezért adtam a tálentumokat. Nem azért, hogy magadat hizlald vele, hanem arra, hogy amikor eljön az ideje, akkor tessék, vesd be magad. Teljesítsd azt a célt, azt a tervet, azt az értelmet, amit én felőled elgondoltam. Amiért én téged megteremtettelek, és amiért én téged ennyi minden lehetőséggel és körülménnyel megáldottalak. Erre ébreszti rá Mordokaj Esztert, testvéreim. És amikor ezt Eszter megérti, nem habozik cselekedni. Miért? Mert ráébred arra, hogy valójában milyen csodálatos kiváltság és méltóság, micsoda nagy tisztesség és dicsőség az ember számára, ha az élő Isten tervének, akaratának részese lehet, ha valamit ő is hozzátehet az Úr munkájához, ha eszköze, munkatársa lehet az Úrnak. Nem ő tesz itt szívességet Istennek azzal, hogy amit tőle kapott annak egy részét most az Ő szolgálatára használja fel, hanem ő érezheti magát kiváltságosnak, amiért Isten őt arra méltatta, hogy küldetéssel, feladattal bízza meg. „ha pedig te néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz”, mondja Mordokaj Eszternek. Vagyis nem Isten van ránk szorulva, nem azért kér és vár Ő el tőlünk dolgokat, mert Ő ne tudná véghezvinni tervét és akaratát nélkülünk is, hanem egyszerűen azért, hogy részesítsen minket a vele való közös munka, az érte való szolgálat örömében és méltóságában. Ha pedig mi ezzel a lehetőséggel a magunk féltéséből, önzéséből kifolyólag nem élnénk, azzal nem Ő veszít, hanem mi maradunk ki valami nagyon jóból, mi szalasztjuk el a lehetőséget arra, hogy betöltsük küldetésünket, célt és értelmet nyerjen az életünk, és eleget tegyünk Isten rólunk eltervezett szent és jó akaratának. Az életünk ilyen módon céltévesztett, önző, magányos, üres és felszínes élet marad. Nem lesz benne semmi igazi érték, semmi maradandó, semmi, amiért gyermekeink, unokáink, a következő nemzedékek majd hálát adhatnak, amire azt mondhatnánk, ezt az életet megérte leélni.

Eszter tehát megértette mindezt Mordokaj szavaiból, és ezért egy csodálatos, a legnagyobb áldozatot is meghozni képes hitvallásban válaszol neki: „Böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!” A teljes odaadás bizonyságtétele ez. Wilhem Löhe, egy 19. századi német lelkipásztor „A diakonisszák lelki tüköre” című könyvében Eszternek ezekről a szavairól a következőket írja: „az Istenben bízó élet: bátorságot nyert élet. Nem vakon rohan vesztébe, hanem Istenre bízza magát, Aki hordozza őt. Nem azért menekül Istenhez, hogy önmagát biztonságba helyezze, – hanem azért, hogy szolgálatát betölthesse. Úgy teszi életét Isten kezébe, hogy közben önmaga lemond róla”. Miért is szoktunk mi Istenhez menekülni, testvéreim, Istent keresni? Valljuk meg, szinte csak és kizáróan akkor, amikor nekünk kell valami. Úgy vagyunk Istennel, mint a viccbéli cigány, aki háromszor is jelentkezett egymás után, amikor a gazdája azt a feladatot adta ki, hogy valakinek meg kellene ennie a finomabbnál finomabb ételeket. Amikor egyszer aztán a gazda azzal állt elő, hogy el kellene végezni valamilyen munkát, akkor már az volt a válasza: hát, jelentkezzen most már valaki más is, ne csak midig én. Eszter nem csak akkor volt Isten számára elérhető, amikor az áldásokat kellett elfogadni. Amikor a királynői tisztségre való versengésben kellett segítséget kérni. Hanem most, amikor kockáztatni kell, amikor saját jól felfogott érdekemmel ellentétesen kell cselekedni, amikor ki kell lépni az önzésből és Isten népének kell szolgálatot végezni, most is elérhető. Most is lehet rá számítani. Most, amikor szembe kell szállni a bűnnel, a gonosszal, Isten népe ellenségével. Amikor ki kell nyitnia a száját, fel kell emelni a szavát vele szemben. Mennyivel könnyebb lett volna Eszter számára, testvérek, a palota biztonságából csendben maradni. Ugyan, hát Mordokaj is megmondta, hogy ha nem én, akkor nélkülem is megmenti az Úr az Ő népét. Ha nem én, majd lesz más. Vigye el a balhét más, vigye vásárra a bőrét más, ne én. Milyen gyakori a felelősség áthárításának, az Istenért való szolgálatnak, áldozatvállalásnak ez a visszautasítása. Szolgálom én az Urat, amíg az nekem is megéri. Amíg nem származik belőle hátrányom. Amíg kényelmesen és büntetlenül megtehetem. Amíg az embereknek is tetszik a munkám. De hogy szembeszálljak velük, és veszélyeztessem a jóhírem, hívjam ki magam ellen a gonoszság haragját? Azt már nem. Szenvedni, nyomorúságot, kockázatot vállalni már nem vagyok hajlandó a Krisztusért. Milyen jó, testvérek, hogy Eszter nem így gondolkodott. „Ha elveszek, hát vesszek el”. Eszünkbe juthatnak Pál apostol szavai az efézusi vénekhez: „És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról”. Bizony, testvérek, túlságosan hozzászoktunk ahhoz a téves elképzeléshez, hogy a mi Istennel való kapcsolatunk az olyan egyoldalú. Isten mindig csak ad, Isten mindig csak segít, Isten mindig csak szeret, Istentől mindig csak mi várunk valamit, ha mást nem is, legalább egy kis vasárnapi lelkifröccsöt, egy kis szíverősítőt a nehéz és csüggesztő hétköznapok közepette, mi pedig csak ülünk szép csendesen a babérjainkon. Nos, Isten igéje most kiábrándít és ébresztget bennünket Eszter történetén keresztül: a keresztyén élet nem abban áll, hogy ülünk és várjuk, hogy Isten mindent megoldjon és rendbetegyen, hanem éppen abban, hogy én szentelem oda magam teljes egészében az Ő szolgálatára, hogy az életem és mindenem, amim van betöltse azt a célt és tervet, amire tőle kaptam. Hogy Isten rajtam keresztül cselekedjen ebben a világban. Én legyek az Ő keze, az Ő lába, az Ő szája, eszköze, munkatársa. „Az életem sem drága”, „ha elveszek, hát vesszek el”. Inkább vesszem el az Úr küldetésében feláldozva, felégetve magam, semmint éljek egy haszontalan, értelmetlen és üres életet.

Kedves testvérem, tarts ma te is önvizsgálatot. Tarts ma te is leltárt az életedben. Mid van, és mivel tudnál szolgálni Istennek? Csak azt ne mond, hogy nincs mivel, mert ez hazugság. Isten mindannyiunknak adott tálentumot. Mindenkinek megvannak a maga lehetőségei és körülményei, eszközei. Csak ki kell lépni az egocentrikus gondolkozásból és világképből, és nem azt a kérdést feltenni többé, hogy mi hasznom származhat valamiből nekem? Ezt valahogy mindig olyan könnyen meglátjuk, ugye, testvérek, erre van szemünk. Ezzel szemben tanuljuk meg azt kérdezni: vajon miért kaptam ezt vagy azt Istentől, vajon milyen haszna célja, terve lehet ezzel neki rajtam keresztül?  Ezt már sokkal nehezebben vesszük észre. De higgyük el, hogy ez is csak gyakorlat kérdése. Ha egyszer rááll a szemünk, Isten Szentlelke sorra fogja nekünk megmutatni az alkalmakat, lehetőségeket és eszközöket a neki való szolgálatra. A szívünk pedig egyre jobban meg fog telni azzal a semmihez sem hasonlítható örömmel és megtiszteltetéssel, hogy az életem többé nem céltalan és értelmetlen, hanem az egy, igaz élő Isten eszköze és munkatársa lehetek. Ámen.

Záróének: 426. Már keresztem vállra vettem…

2016. 10. 30-ai igehirdetés

2016 november 1, kedd

Fennálló ének: 65. 1. A Sionnak hegyén Úr Isten…

Nagyének: 168. Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr…

Lectio: Énekek 7.

Igehirdetés előtti ének: 166. 1. Urunk Jézus fordulj hozzánk…

Textus: Énekek 7, 11.

Kedves testvéreim! Az ember arca szinte elpirul, amikor olvassa az Énekek énekének ezeket a sorait. Olyan nyíltsággal és szókimondással beszél a szentíró a szerelemről, mégpedig konkrétan a testi szerelemről, hogy sokan meg is döbbennek, sőt, meg is botránkoznak, hogy micsoda? Hát ilyet a Bibliában? Ilyet az Isten igéjében? Nem túlságosan testies, anyagias, nem túlságosan érzéki ez? Hát nem ezt szoktuk meg a Bibliától, hogy a testi szépséget, a testi örömöket, a múló földi szépséget dicsőíti. Sokkal inkább a lelki szépségre és a lelki örömökre szokta felhívni a figyelmünket a testiekkel szemben, sőt a testiekkel ellentétben. Nos, igen, testvérek, ez valóban így van. Ugyanakkor néhány alapvető szempontra figyeljünk fel az Énekek énekének magyarázatában, amelyek árnyalják a képet, és segítenek a látszólagos ellentétek feloldásában. Először is a férfi és a nő közötti szerelmi kapcsolatot a Szentírás bizonyságtétele szerint egyértelműen maga Isten rendelte el, és programozta bele az ember életébe ajándékként, életünk kiteljesedéseként, örömforrásaként, hogy megtanítson és neveljen minket arra, hogy ne csak magunk körül forogjunk, ne önmagunknak élő, önző lények legyünk, hanem Teremtőnk képére és hasonlatosságára képesek legyünk magunkon kívül másokat is szeretni, másokra is odafigyelni, másokról is gondoskodni. Aki tehát úgy gondolja, hogy a szerelem, és annak testi formája, férfi és nő egymáshoz való vonzódása bűnös dolog, aminek nincs helye a Bibliában, amit csak tiltani lehet és nem dicsőíteni, és nem hálát adni érte Istennek, az komoly tévedésben van, és emberi életünknek ezt a nagyon fontos Istentől alkotott részét odadobja az ördög kezei közé. Ő pedig ezt nagyon okosan ki is használja ezt az ő Isten elleni munkájában, hiszen emberek millióival hiteti el, még keresztyénekkel is, hogy lám, az Isten tiltja a szerelmet, tilt valamit, ami ilyen csodálatos örömforrása az életünknek, és az Ő szemében a testi szerelem az bűn, az valamilyen ördögtől való, tisztátalan, gonosz dolog. És te, ha ebből a csodálatos örömforrásból ki akarod venni a részed, akkor szembe kell szállnod az Istennel. Kedves testvéreim, ne dőljünk be ennek az ördögi csapdának, és ne legyünk mi magunk sem a forrásai, a továbbadói. Tegyük a szerelmet a helyére az életünkben, mint Istennek egyik legcsodálatosabb ajándékát ezen a földön a mi számunkra.

Ez tehát az egyik szempont, amit fontos volt tisztáznunk. A másik, hogy figyeljük meg, testvéreim, az ebben a könyvben szereplő személyeknek, vagyis a vőlegénynek és a menyasszonynak az egymást dicsérő szavait. Telve vannak azok az egymás iránti csodálatnak, szerelemnek, vágyódásnak, odaadásnak, rajongásnak a kifejezéseivel. Tele vannak azzal a bizonyossággal, hogy egymás számára ők az igaziak, ők egymásnak vannak teremtve, és nincs, nem létezik számukra más nő vagy más férfi a másikon kívül. Olyan mély, olyan elkötelezett, olyan egymásba forrott az ő egymás iránti szerelmük, hogy a közelébe sem férhet annak semmi hűtlenség, semmi ármány. Ez süt ki minden egymáshoz való szavukból. Egymás számára ők a legszebbek, és ezt tudomására is adják egymásnak. Nincs félrekacsingatás, nincs flörtölés, nincs múló szeszély, egyéjszakás kaland, mert be vannak telve egymással és egymásnak tökéletesen elégségesek. „Én szerelmesemé vagyok, és ő is utánam vágyódik”. Mindezek alapján pedig az Énekek énekének könyve éppen, hogy ne valami bűnös, és Isten törvényével ellentétes emberi kapcsolatot, szerelmi viszonyt ír le, és mutat be nekünk, hanem valójában a szerelemnek Isten szerint helyes és egészséges megélését, beleértve a testi szerelmet is. Így szabad szeretni, sőt, így kellene szeretni egymást minden házastársnak, hiszen ez az igazi szerelem. Ez az a szerelem, amit egyedül Istentől kérhetünk el és kaphatunk meg, és amit azonban nem szabad eljátszani, eltékozolni, elkótyavetyélni, amire nagyon kell vigyázni, hogy csak annak adjuk, aki igazán a számunkra van rendelve. Így mondja igénk: „menjünk korán a szőlőkbe, nézzük meg, fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága, virágoznak-e a gránátalmafák? Ott ajándékozlak meg szerelmemmel. A mandragórák illatoznak, ajtónk előtt ott a sok édes gyümölcs, van friss, van aszalt is: szerelmesem, neked tartogattam!”. Milyen szép és boldogító, és az öröm igazi és tiszta forrása tud lenni egy pár életében, amikor ezt tudják elmondani egymásnak: gyere és részesüljünk együtt a szerelem édes gyümölcseiben, mert ezt „neked tartogattam”, nem adtam oda, nem osztottam meg senki mással. Ez a tiéd és az enyém. „Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, ne keltsétek, ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja!” Milyen fájón ritka ma már és sajnos teljességgel idegen a mai kor emberétől ez az öröm. Nem is ismeri, eszébe sem jut, hogy mit jelent így szeretni. Aztán a sokadik keserű szerelmi csalódás után kiégve, kihasználva, megkeseredve jut arra a következtetésre, hogy nem érdemes házasodni, családot alapítani, gyermeket vállalni. Nos, úgy nem is. De valójában csak magát hibáztathatja, amiért úgy döntött, hogy beéri kevesebbel is az Isten szerint való, igaz szerelemnél. Ha azonban valaki Isten kegyelméből eljut erre a bűnfelismerésre, megbánja és elhagyja addigi életmódját, és kéri Isten bocsánatát, segítségét és vezetését, úgy természetesen Jézus Krisztusban az ő számára is kész a kegyelem, a megbocsátás és az újrakezdés lehetősége Istennél.

Látnunk kell azonban, testvéreim azt is, hogy az Énekek énekének könyvét már a keresztyén egyház kezdeteitől fogva, nem csak, mint egy szép szerelmi költeményt magyarázták és ismerték fel a hívők. Hiszen ez alapján még nem kerülhetett volna bele Isten írott kijelentésébe. Ez alapján még nem válna Isten szavává a számunkra. Azért tekinthetjük mégis ezt a könyvet Isten igéjének, mert az elsődleges jelentésén túl egy szimbólumrendszert hordoz magában, ami valójában az egész Biblián keresztülvonul. Tudniillik érzékletesen és nagyon reálisan szemlélteti előttünk a vőlegény és a menyasszony egymáshoz való kapcsolata, egymás iránti érzelmein keresztül, amiket megfogalmaznak ebben a könyvben Jézus Krisztusnak, a mennyei vőlegénynek, és az Ő menyasszonyának, az Ő megváltottjainak azt a mély, szoros és lángoló szeretetkapcsolatát, amelynek megvilágítására csak az erosznak, a szerelmesek egymás iránti testi-lelki vágyódásának a bemutatása alkalmas. Sokféle szeretethez próbálja hasonlítani a Szentírás, testvéreim, Istennek az Ő gyermekei iránti szeretetét, amely képek mind-mind ennek a szeretetnek egyfajta aspektusát mutatják be nekünk. Amikor Istent például Atyánknak nevezzük, akkor az Ő szeretetének gondiviselő, védelmező aspektusát domborítjuk ki. Amikor a Szentírás Isten szeretetét az anyai szeretethez hasonlítja, akkor nyilván annak mindenekfelettiségét, feltételnélküliségét, önfeláldozását, változhatatlanságát akarja kiemelni. Nos, vajon mit akar kifejezni a vőlegény és a menyasszony szerelmi viszonyának bemutatásával? Bizonyára nem mást, testvéreim, mint az Isten Jézus Krisztusban irántunk megnyilvánult szeretetének erejét, intenzitását, hőfokát. Bizonyára mindannyian voltunk már szerelmesek. Az ember olyankor úgy érzi, hogy olyan erők, érzelmek, indulatok feszítik belülről, amik majd szétrobbantják, és a másikért a tűzbe is belemenne, a világgal is szembeszállna, és nincs az az akadály, amelyet le ne győzne, csak hogy a másikkal lehessen. A szerelem magas hőfokon izzik, ez a természete, perzsel, különben nem szerelem. „Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni”, mondja kicsit később, a 8. részben a könyv. Íme, testvéreim, ilyen lángoló szeretettel szereti Isten az Ő népét, megváltottjait, az Ő egyházát. Téged és engem. Ettől kisebb, ettől gyengébb lángon égő szeretet nem is lett volna képes véghezvinni értünk és a mi megváltásunkért azt a csodát, amit Jézus Krisztus véghezvitt. Ez a perzselő, emésztő szeretet indította, kényszerítette belülről Őt arra, hogy értünk áldozza oda az életét. És ez a lángoló, a másikért önmagát is feláldozni képes szeretet az, ami aztán át kell, hogy csapjon a másik oldalra, a megmentett emberi szívre is és bennünk is fel kell, hogy gyújtsa ugyanazt a perzselő, önfeláldozó, a Krisztusért elégő szerelmet, amiről az Énekek éneke beszél nekünk. Így válik a vőlegény és a menyasszony egymás iránti szerelme Krisztus és az Ő megváltottjai közötti kapcsolatnak a kiábrázolójává. És íme, ez, kedves testvéreim, a reformáció elindulásának 499. évfordulóján Isten Szentlelkének örömüzenete, bíztatása a mi számunkra. Így, ennyire, ilyen lobogással szereti Isten ma is az Ő egyházát, ahogy a vőlegény a menyasszonyt. Ezért ajándékozta meg majd 500 évvel ezelőtt egy lelki megújulással, reformációval, olyan úttörőkkel, akiknek a szívében válaszra talált és fellobbant a szeretetnek az a bizonyos perzselő tüze, és nem tudtak neki ők sem ellenállni. Az életük sem volt drága, csak hogy felragyogtassák az emberek előtt a Jézus Krisztusról szóló tiszta evangéliumot, és megszabadítsák az egyházat a babonaságtól. Ma is ebben van és ebben lehet egyedül, testvéreim, az egyház, gyülekezetünk megújulásának titka: tüzet fog-e a szívünk a Krisztus szeretetétől, és lángra lobbantja-e az életünket? Ettől kevesebb szeretet kevés. Az a langyos, takarékon égő, már-már a közönyösség határait súroló szeretet, amit sok magát keresztyénnek mondó ember életéből láthatunk, nem lesz elegendő a változáshoz, a megújuláshoz, megtisztuláshoz. Vagy tényleg azt gondoljuk testvéreim, hogy az az ember ezzel a lángoló és minden akadályt legyőző szeretettel szereti a Krisztust, akinek mindössze annyi lelki igénye van, hogy heti egy órára, vasárnaponként találkozzon vele? Akkor is persze csak abban az esetben, ha valami közbe nem jön. Belegondolunk abba, testvérek, hogy mi lenne egy szerelmes ifjú szí reakciója, ha azt mondanák neki, hogy barátom, hetente csak egy órára találkozhatsz a szerelmeddel, de még az sem biztos? Az a szerelem, ami ott ég abban a szívben bizonyára felforgatná a világot és leküzdene minden akadályt. Nálunk pedig vannak egyháztagok, akiknek bőven elég évente 1-2 alkalom, néhány óra a Krisztusból. És még azt is sokallják. Testvérek, ez nem szerelem. Az ilyen embereket nem fűti, nem hevíti a Krisztus iránti buzgóság. A Krisztus szerelmese, választottja, menyasszonya élete minden egyes napján vágyódik kedves után és nem bír betelni vele. Még többet és többet akar belőle. Vágyódik egyre teljesebben az Övé lenni, vele egyesülni. Még többet akar vele találkozni, beszélgetni, és semmiképpen nem elegendő neki heti egy óra. Egy szerelmes szív számára nem jöhet közbe olyan akadály, munka, körülmény, ami őt meggátolhatná abban, hogy szerelmeséhez menjen, vele minél több időt töltsön. Jézus Krisztus teljes önátadást, teljes buzgóságot teljes önfeláldozást vár tőlünk, mint amilyet Ő bemutatott értünk. Nem éri be kevesebbel. És a kevesebb nem is ér semmit. Napjainkban bizonyára szomorúan állapíthatjuk meg, testvéreim, hogy egyházi állapotaink nyomorúságának okát éppen ebben, a közönyösségnek, az elkényelmesedésnek a mocsarában kereshetjük, amelyben sok keresztyén ember éli az életét. Amikor nem érzik, hogy az a vasárnapi keresztyénség, az a hagyományőrző keresztyénség, amiben ők olyan kényelmesen érzik magukat, az halott, az nem vezet sehová, annak nincs igazi értéke. Csak ha teljes lángon fűt minket a szerelem a Krisztusért, azt nevezhetjük igazán keresztyénségnek, akkor lehetünk valóban az Ő megváltottjai, az Ő menyasszonyának, az egyháznak az igazi tagjai, és akkor indulhat el egy új reformáció, megújulás közöttünk is.

Halljuk meg testvéreim Jézus Krisztus üzenetét, amelyet az efézusi gyülekezetnek mond a Jelenések könyvében: „az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”. Adja az Úr, testvéreim, hogy az a szeretet, az a Krisztus iránti buzgóság, ami ott volt reformátor elődeinkben, hitvalló őseinkben, bennünk is fellobbanjon, hogy gyülekezetünk, egyházunk gyertyatartóját Krisztusnak ne kimozdítania kelljen, hanem megerősítenie azt. Ámen.

Záróének: 395. Isten szívén megpihenve…

2016. október 23-i istentisztelet

2016 október 23, vasárnap

Fennálló ének: 84. 1. Ó, Seregeknek Istene…

Nagyének: 512. 1-3. Szólj, szólj hozzám, Uram…

Lectio: Neh 13.

Igehirdetés előtti ének: 165. 1. Itt van Isten köztünk…

Textus: Neh 13, 11.

Kedves testvéreim! Azzal kezdtem 2-3 héttel ezelőtt Nehémiás könyvének magyarázatát, hogy bizony egy olyan könyv ez, ami rámutat arra Isten népének életében, hogy mindig van miben reformálódni, mindig van miben javulni, visszaigazodni Isten akaratához. Igaz ez egyéni életünkben és közösségi, gyülekezeti életünkben egyaránt. Az ember szíve romlottsága, bűntől való fertőzöttsége miatt alapvetően olyan természetű, hogy ha képes is néha Isten Szentlelkének segítségével megújulni, helyreállni, elhagyni a rosszat, és követni a jót, a következő pillanatban már újra elindul, valamilyen más területen, valamilyen más irányban a romlás és a gonoszság felé. Heidelbergi káténkban így találjuk ezt megfogalmazva: „…még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra”. Még mindig, azaz annak ellenére, hogy már egyszer megtértem, hogy már egyszer elfordultam a bűntől és a világtól, de az én szívem azért alapvetően még mindig bűnös és romlott, ezért szüntelenül ébernek kell lennem, és soha egy percre nem bízhatom saját magamban, csak egyedül Jézus Krisztusban, az Ő kegyelmében és vezetésében. „Még mindig…”. Erről a „még mindig”-ről szól nekünk ma Isten igéje. Íme, Nehémiást visszahívatja a király maga mellé néhány évre. Ő rábízza az ügyek rendezését, a szép rend fenntartását különböző elöljárókra, hogy Isten tetszése és törvényei szerint vezessék a népet, úgy ahogy eddig ő igyekezett tenni. És csak néhány év, nem tudjuk mennyi, telik el, amikor Nehémiás visszatérve, azt látja, hogy minden a feje tetején áll, és minden a romlás, az istentelenség, a pusztulás felé halad. Teljes a zűrzavar Jeruzsálemben, és eltértek az Isten törvényétől és akaratától. Megdöbbentő, ugye, testvérek? Valójában csak annak az embernek megdöbbentő ez, aki nem ismeri az emberi szívnek ezt az előbb felvázolt romlottságát, minden rosszra való hajlandóságát, és minden jóra való képtelenségét. Mit tesz Nehémiás ebben a helyzetben, testvéreim? Belekezd a munkába. Elkezd cselekedni, mert tudja, hogy ez így nem maradhat. A semmittevés, az elhallgatás, a szemethúnyás az elromlott dolgok felett nem lehet jó válasz a problémákra. Nem lehet válasz az sem, hogy majd az idő mindent megold. Tudja, hogy neki felelőssége van Isten előtt ezért a népért, és ezért cselekednie kell. Még arról se olvasunk, hogy tanácsot kérne, vagy megbeszélést tartana az egyes ügyekben bárkitől is, mert tudja, hogy itt nem emberi bölcsességre van szükség, és emberi bölcsesség nem is segíthet akkor, amikor egyértelműen Isten igazságát, Isten akaratát kell megvédeni és annak kell érvényt szerezni Isten népének közösségében. Ma sokszor ez történik egyfajta pótcselekvésként a gyülekezetekben testvéreim, hogy ha látunk valamilyen problémát, Isten igéjével ellentétes dolgot, akkor, mivel nem merünk ellene nyíltan kiállni, és helyreigazítani, megreformálni az ige mércéje szerint, ezért megbeszéléseket tartunk róla. Kinek mi a véleménye, mit kellene tenni. Mintha mi emberek eldönthetnénk, hogy mit kellene tenni azzal, ami Isten akaratával ellentétes. Nem, testvéreim, Isten népének közösségében ez természetes kéne, hogy legyen, hogy erről megbeszélést sem kell tartani, nem kell presbitergyűlés, meg közgyűlés, meg bizottságot összehívni, vagy ha igen, annak határozott és egyöntetű döntése az kell, hogy legyen, hogy akkor megszűntetjük azt, ami ellenkezik Isten akaratával, és helyreállítjuk a jó rendet a gyülekezetben. Mert Isten egyházában, sem a presbitérium, sem a közgyűlés, az úgy nevezett „nép”, a demokrácia, sem semmi és senki más nem mehet szembe az Isten akaratával. Nehémiás tehát nem kesereg, nem adja fel, nem töpreng azon, hogy tegye, vagy ne tegye, amit tennie kell, nem is tanácskozik testtel és vérrel, hanem azonnal elkezd cselekedni. De mik is voltak azok a konkrét ügyek, amelyekben Nehémiásnak reformációt kellett végrehajtani Isten népének életében? Fel vannak ezek sorolva itt szépen az igében, és talán nem lesz felesleges, ha megvizsgáljuk, hogy a mi életünk is, a gyülekezetünk élete is nem szorul-e reformációra ezeken a területeken.

Hallunk először is arról, testvéreim, hogy míg Nehémiás távol volt Jeruzsálemtől, addig azok az idegen népek, akik néhány éve, vagy évtizede még megölő ellenségei voltak, vagy szerettek volna lenni, Isten népének, és minden lehetséges eszközzel igyekezték őket megakadályozni abban, hogy újra elfoglalják és felépítsék Jeruzsálemet, ezek a népek most szinte jóbarátai a zsidóknak. Beszivárognak a zsidó családokba, beszivárognak a társadalmi életbe, a kereskedelembe, a politikába, sőt még az istentiszteleti kultuszba is. Kéz kezet mos alapon, segítsük egymást alapon olyan dolgokra vették rá a zsidókat, amelyek ellentétesek voltak Isten törvényeivel, és tisztátalanná tették őket Őelőtte. Tipikus és jól ismert módszere ez, testvéreim, a hadviselésnek, hogy tudniillik, ha nincs lehetőséged arra, hogy az ellenséget puszta fizikai erőfölényeddel semmisítsd meg, akkor másféle taktikával, belső bomlasztással, keveredéssel, vagy az oszd meg és uralkodj elvével kell meggyengítened. Ezt teszi az ördög Isten népével ma is nagyon sokszor. Nem szemből támad, nem erőszakkal próbálja Isten népét megsemmisíteni, ma nincs keresztyénüldözés, legalábbis itt nálunk, hanem azzal, hogy az egyes keresztyéneket, gyülekezeti tagokat, Isten népének tagjait környékezi meg, hogy kössenek barátságot a világgal, a világ értékrendjével, lelkiségével. Engedjék be a világ gondolkozásmódját az életükbe, és aszerint éljenek ők is. Az anyagiasság, a lelki dolgok háttérbe szorulása minden mással szemben. Az elkényelmesedés, az egoizmus eluralkodása. Nem én vagyok az egyházért, hanem az egyház van értem. Tartozik az egyház mindent úgy csinálni, ahogy én elvárom. Tartozik a lelkész úgy prédikálni, úgy keresztelni, úgy szolgálni, ahogy az nekem tetszik. Nem én vagyok az Isten ügyéért, hanem Isten van énértem, és ajánlom, hogy lesse minden kívánságomat, mert ma már ugye piacgazdaságban élünk, a kereslet-kínálat szabályai határozzák meg az életet, és ha valami nem tetszik, egy pillanat alatt lecserélem az Istent meg a gyülekezetet Krisnára vagy Buddhára. Vagy egyszerűen csak otthagyok csapot-papot, aztán nem érdekel többé semmi. És hogy Isten éntőlem mit vár el? És hogy a lelkész már megint kér tőlem valamit, hogy segítsek ebben vagy abban a szolgálatban? És hogy megint adakozzam erre vagy arra a célra? Ugyan, hát túl sokat kér ez az egyház. Túl sokat kér az Isten. Így élünk, testvéreim! Még az egyháztagok is így élnek nagyon sokszor. Ez a világ lelkülete, az Istentől idegen lelkület, ami észre sem vesszük, és egyszer csak elszakít minket az élő Istentől, és tisztátalanná tesz bennünket előtte. Észre sem vesszük és ellenségeivé válunk az Istennek általa. Erre mondja Jakab: „parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek”. Nehémiás, testvéreim, mindezeket eltávolítja, kitakarítja Izrael népének közösségéből. Nem nézi még azt sem, hogy az egyik ilyen személy, akivel e miatt a világgal való barátság miatt szembe kell kerülnie, az egy nagytekintélyű pap: Eljásib. Nem riad vissza, mert tudja, hogy Isten igéjének elsődleges és mindenek felett álló tekintélye van a gyülekezetben. Az a kép jutott az eszembe, olvasva, hogyan tisztította meg Nehémiás az Eljásib által tisztátalanná tett templomot, amikor Jézus korbácsot ragadva űzte ki a templomból az árúsokat. Ez a szent harag, ami mindkét történetben világosan kiérződik nyilvánvalóan teljesen jogos és legitim, hiszen mindkét esetben valamit, ami az Istené volt, ami neki volt elkülönítve, azaz szent volt, kisajátítottak, kivettek ebből az elkülönítésből és profán célokra, önző anyagi haszonszerzésre használták fel. Megrövidítették, megrabolták az élő Istent. Ezt teszi ma is mindenki, aki az Isten népének közösségén belül élve, a világgal barátkozik. Ezeket nevezi Jakab paráznáknak, mert lelki paráznaságot követnek el. Ezekről írja Pál a korinthusiaknak: „most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek... Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” „Akit bár testvérnek neveznek, de…” valójában a világ életformája és lelkülete szerint él, ők azok a titkos, de annál hatékonyabb eszközei az ellenségnek, a sátánnak, akik által a legtöbb kárt tudja okozni a gyülekezet életében. Komoly önvizsgálatra kell, hogy indítson bennünket, testvéreim, ez az ige. Nincs-e ott az én életemben is valamilyen területen a világgal való barátság, a világ szerinti gondolkozás? A pénzügyeimben? A házasságomban? A hivatásomban? Az emberi kapcsolataimban? A kikapcsolódásomban? Takarítsuk ki, és tisztítsuk meg ezektől az életünket Isten segítségével, és hívjuk Őt be oda arra a területre is, hogy Ő tegyen ott rendet, Ő hozzon ott igazi megújulást, reformációt. A gyülekezet, az egyház Isten választott, Isten számára elkülönített, azaz szent nép. Mindenki, aki megpróbálja Istent megrabolni, megrövidíteni azzal, ami az Övé, az vele kerül szembe. Szembekerül azzal a szent és igazságos haraggal, ami Nehémiásnak és magának Jézus Krisztusnak is a viselkedéséből kisugárzik a templom megtisztításakor. Pál így inti a gyülekezet tagjait ettől: „nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok”.

A második nyomorúság, ami nagyon elromlott, testvéreim, Izrael népének életében, és amiben Nehémiás megint csak nem késlekedik, tanakodik, tanácskozik, hanem azonnal cselekszik Isten akarata szerint, így hangzik: „megtudtam azt is, hogy a lévitáknak járó részt nem adták meg, és ezért a szolgálatra kötelezett léviták és énekesek elszökdöstek a maguk mezejére. Ezért megszidtam az elöljárókat, és ezt mondtam: Miért ilyen elhagyatott az Isten háza?! Azután összegyűjtöttem és helyükre állítottam őket. Az egész Júda pedig beszolgáltatta a raktárakba a gabonának, a mustnak és az olajnak a tizedét”. Mi történt tehát? Valamilyen okból, amire csak utalásokat találunk, de nem is fontos, hogy miért, valamilyen oknál fogva tehát Nehémiás eltávozása után megcsappant az adakozási kedv Isten népének közösségében, és a templomi szolgálattevők, a léviták már ott tartottak, hogy mivel nem volt miből eltartsák magukat, meg a családjukat, el kellett hagyniuk szolgálati helyüket, és ma úgy mondanánk, hogy polgári állást, polgári pénzkereseti lehetőséget kellett keresniük maguknak. Mivel pedig nem volt, aki szolgáljon, igencsak akadozóvá vált a templomi kultikus istentiszteletek végzése, az áldozatok bemutatása is. Ezzel kapcsolatban kérdezi Nehémiás az elöljárókat: „miért ilyen elhagyatott az Isten háza?!” Nincs, aki egy darab széket arrébb tegyen, nincs, aki egy szeget beüssön a falba, nincs, aki lenyírja a füvet, nincs, aki letakarítsa a port, nincs, megrakja a tüzet. Nincs, aki süssön egy tálca süteményt a szeretetvendégségre. Nincs, aki két szalmaszálat keresztbetegyen az Isten házának érdekében. Ugye, testvérek, mennyire élő és ható ma is az Isten igéje? Nincs, aki adakozzon, hogy a gyülekezeti, templomi szükségletek legalább minimális mértékben fedezetet találjanak. Ugye, testvérek, milyen nagy szükség lenne ezen a területen is napjainkban a reformációra? Kérdezhetné valaki, ugyan tiszteletes Úr, de hát hogyan? Ez a 8-10 ember, aki hetente eljön az istentiszteletre, és dob a perselybe, adakozik, hogyan tudná megreformálni a gyülekezet anyagi helyzetét? Gyengék vagyunk mi ehhez. Nos, testvérek, igenis van megoldás, van lehetőség a változásra, a megújulásra, de ezt nagyon sokan nem szeretik hallani. Mégis elmondom, mert Isten igéje mondja ezt, és nem hallgathatom el. A megoldás az, testvéreim, hogy többet kell adakozni. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy többször, hanem abban, hogy igenis nagyobb összegeket. Reálisan gondolkodó, és a gyülekezet fenntartásáért felelősséget érző egyháztag ma már nem gondolhatja komolyan, hogy heti 500 vagy 1000 forint a perselybe elegendő lehet a gyülekezet fenntartásához. Vagy, hogy évi 5000 forint elegendő lehet egyházfenntartói járuléknak. Hadd mondjam testvérek, hogy a nagyon szegény, nagyon lesajnált, és valóban nagyon nagy nyomorúságok között élő kárpátaljai reformátusoknál, ha forintra átszámoljuk szintén kb. 5000 forint az egyházfenntartói járulék per fő per év. De ott az átlagfizetés havi 20000 forint körül van, az átlagnyugdíj pedig még ennél is kevesebb. Mégis szeretik annyira az egyházukat, hogy befizessék, és a perselybe se 1-2 grivenyeket tesznek, és nagyon sokan adják oda a tizedüket, havi jövedelmük 10%-t Isten dicsőségére. És nem a gazdagabbak közül, nehogy azt higgyük. A gazdagabbak, mint mindenütt a világon, ott is sokkal fukarabbak, mint akiknek kevesebbjük van. Kedves testvéreim, szükséges a reformáció bizony ezen a területen is az életünkben. És ez nem kényszer. Nehogy valaki úgy menjen el az istentiszteletről, hogy a lelkész, vagy az ige kényszeríteni akart engem, hogy még többet fizessek. Nem. A reformáció, mint ötszáz évvel ezelőtt, úgy ma is egyedül a szívekben születhet meg Isten Szentlelkének munkája által. Az én dolgom az, hogy Isten igéje alapján erre felhívjam a testvérek figyelmét, hirdessem a helyes és jó utat, az Isten akaratát. És hogy mégis micsoda az Isten akarata? Mi az Isten mértéke szerinti adakozás, amire az Ő igéjében sok-sok helyen folyamatosan bíztat bennünket? Olvastuk itt is: „az egész Júda pedig beszolgáltatta a raktárakba a gabonának, a mustnak és az olajnak a tizedét”. A tized. Nagyszerűek és csodálatra méltóak, testvéreim, a nagy adományok. Amikor valaki meglátva a gyülekezet életének egy-egy fájó hiányosságát, sebét, úgy dönt, hogy eloltja az égő tüzet és adományoz erre vagy arra a célra. De ez még csak tűzoltás. Egyszeri adomány, amitől a gyülekezet anyagi helyzete, stabilitása nem fog javulni. Javulást az hozhatna, ha mindenünkből, amit Istentől kapunk ajándékba, úgy mutatnánk meg a mi iránta való hálánkat, tőle való függésünket, iránta való bizalmunkat, hogy amint azt Ő kéri is tőlünk, a tizedünket az Ő dicsőségére a gyülekezetbe adnánk be minden hónapban. Erre hív és erre szólít fel minket az Isten. Ez a neki tetsző adakozás mértéke. És ez lenne a gyülekezet anyagi stabilitásának biztos fundamentoma, ha élnénk vele. Ezt nyilván csak az fogja megérteni, és csak az fogja tudni elkezdeni, aki számára valóban fontos az Isten egyháza, aki valóban szeretné, hogy ez a gyülekezet éljen és növekedjen, aki igazán érez felelősséget és elkötelezettséget Isten ügye, Isten országa iránt.

Végül, a harmadik reformáció, testvérek, amit Nehémiás véghezvitt az a nyugalom napjának megszentelésével volt kapcsolatos. Megint csak egy érzékeny téma ez, testvérek, és sokakat sért, ha az hangzik el a szószékről, hogy vasárnap ne dolgozzunk, hanem szenteljük az Úrnak. Ilyenkor jönnek elő az emberi elvárások az egyházzal meg a lelkésszel, meg az igehirdetéssel kapcsolatban, amiről az elején beszéltem, hogy ellene ne merjen szólni az én gyakorlatomnak, mert akkor megsértődöm, vagy akár még ott is hagyok csapot-papot. Kedves testvérek, én a magam részéről, mint Istennek méltatlan bár, de elhívott szolgája, Isten igéje alapján továbbra sem tudok mást mondani erről, és nem is mondhatok mást, mint amit az igében Isten tanít nekünk, hogy tudniillik a nyugalom napját Isten arra adta, arra különítette el az ember életében, hogy az ne a testi dolgoké, ne a fizikai életünkké és szükségleteink előteremtéséé legyen, arra ott van a másik hat, hanem ezt az egyet hagyjuk meg a lelki szükségleteink és életünk megelégítésére, és ha kell mindenféle munkát tudjunk félretenni ekkor. Bizonyára nem nehéz elképzelnünk egyikünknek sem, hogy ha Jézus, vagy itt az igében Nehémiás szent haragra gerjedt, amikor az Isten számára elkülönített szent helyet, a templomnak egy részét, valami másra, világi foglalatosságra használták, ugyanúgy nem kedves, sőt, haragra indító Isten számára az is, ha az Ő számára elkülönített szent időt, napot, világi foglalatosságra használjuk, és kirekesztjük, megrövidítjük az Istent abban, ami az Övé. Az az ember, aki valóban érteni akarja Isten akaratát és engedelmeskedni akar annak, az erre azt mondja: igen, Atyám, úgy lesz. Aki pedig nem akarja megérteni, és nem akar annak engedelmeskedni, az pedig meg fogja találni a kifogást mindig, hogy de most miért nem lehet úgy, ahogy az Isten mondja. És okosabb lesz mindig az Istennél.

Kedves testvéreim! Ez a mai ige is megmutatta nekünk, hogy van miben reformálódnunk, helyreállnunk. Ne vegyük ezeket ítéletmondásoknak, vagy dorgálásoknak, feddéseknek. Csak a hitetlenek vehetik ezt annak. A hívő ember számára ezek az üzenetek mind Istennek, a mi mennyei Atyánknak csodálatos és szeretetteljes tanácsai, vezetései, amelyekkel a jóra akar buzdítani bennünket, hogy a vele való hívő életünk ne egy reménytelen, csalódott, megkeseredett, mindig újabb bukásokat megélő élet legyen, hanem folyamatosan újabb és újabb győzelmeket arassunk az Ő oldalán. De meg kell értenünk, hogy ehhez az kell, hogy valóban az Ő oldalán álljunk, és valóban mindenben rá hallgassunk, és azt tegyük, amit Ő mond. Nem lehet úgy győzni, hogy a csata közben önként átállok a vesztes oldalra. Akkor én is vesztes leszek. Van győzelmes, sikereket, eredményeket átélő keresztyén élet is, testvéreim. De azok az emberek, akik ilyen életet élnek, mind elmondják, hogy az egész akkor és úgy kezdődött, hogy elkezdték komolyan venni és megvalósítani az életükben Isten igéjét. Odaálltak Isten oldalára. És jöttek az áldások, és jöttek a sikerek, és jöttek a győzelmek. Ámen.

Záróének: 445. Szólsz hozzám, Istenem….

Igehirdetés 2016. október 16-án

2016 október 17, hétfő

Fennálló ének: 166. 1. Urunk, Jézus, fordulj hozzánk…

Nagyének: 229. Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat…

Lectio: Neh 7, 4-38.

Igehirdetés előtti ének: 397. 1. Ó, Sion, ébredj…

Textus: Neh 7, 5-7.

Nehémiás könyvének hetedik részében arról értesülhetünk, hogy Nehémiás a falak és kapuk megépítése után gondoskodott a város védelméről és biztonságáról. Kijelölte a városparancsnokokat, és a rendkívüli körülmények, a külső és belső ellenség fenyegetettsége miatt pontosan megszabta a városkapuk őrzésének rendjét, valamint elrendelte a polgári őrségek szervezését is. Ezután pedig azt olvassuk, hogy Jeruzsálem benépesítésére tett intézkedéseket, mert gyéren lakott volt a város. A fogságból hazatértek főként az ellenséges támadásoktól kevésbé veszélyeztetett vidéki területeken telepedtek le inkább, mint a konfliktusok állandó középpontjának számító fővárosban. Nehémiás ezért összegyűjtötte a népet Jeruzsálembe, hogy felvegye származási adataikat, és meggyőzze őket, hogy legalábbis a tehetősebbek, akiknek van lehetőségük az építkezésre Jeruzsálemben építsenek házat maguknak. Ebben a munkában jelentett nagy segítséget számára a Zorobábel és Jésua vezetésével hazatértek névsora, amelyet Ezsdrás könyvének 2. fejezetében is megtalálunk. Ez a névsor Nehémiás idején már ott lehetett a templomi levéltárban. Nehémiás így találhatta meg és csatolhatta hozzá a munkálkodásáról szóló feljegyzésekhez.

Felmerül azonban a kérdés, hogyan válhat ez a nagyobbrészt teljességgel ismeretlen és több ezer évvel ezelőtt élt személyeket felsoroló névsor ma a számunkra Isten igéjévé, üzenetté és fontos mondanivalóvá? Nos, úgy, testvérek, ha megvizsgáljuk azt a történelmi hátteret és kontextust, amiben ez a névsor létrejött, és levonjuk belőle a következtetéseket. Így, bár ezek az itt felsorolt nevek valóban semmilyen különösebb jelentéstartalommal nem bírnak a számunkra, nem tudunk hozzájuk kapcsolni semmit, ezeknek a felsorolása mégis Istennek az Ő népe iránti csodálatos hűségét, megtartó szeretetét, ígéreteinek megbízhatóságát és beteljesedését hirdetik nekünk. Hiszen egy olyan nemzedék, egy olyan népcsoport van itt felsorolva előttünk, amelyik végig élte az Isten ítéletét, megtapasztalhatták Istennek bűnért való jogos haragját. A babiloni fogság hetven esztendejében részesei lehettek annak, hogy Isten elvetette az Ő népét, és kiszolgáltatta a pogányoknak, mert hűtlenek lettek hozzá, és a vele kötött szövetséghez, és elhagyták Őt. Isten hűséges a maga ígéreteihez. Nem csak a számunkra kedvesekhez és szimpatikusakhoz, hanem bizony azokhoz is, amelyek előttünk talán nem annyira kedvesek. Így Ő megígérte, hogy ha az Ő népe elfeledkezik róla, és hűtlenné lesznek hozzá, ha elhagyják törvényeit, és megszegik a vele kötött szövetséget, akkor Ő is ellenük fordul, és megbünteti őket, idegen népek kezébe adja őket, és csapásokkal sújtja őket. De megígérte azt is, hogy mindvégig hűséges marad az Ábrahámmal és Dáviddal kötött szövetséghez, és beteljesíti a nekik adott ígéreteket. Ezért minden csapás, minden büntetés, minden harag közepette is megmarad egy szent mag a népből, egy választott maradék, akik megtérnek, visszafordulnak az élő Istenhez, és őket az Úr megmenti, és kivezeti a veszedelemből, kiemeli a megpróbáltatások kohójából, és még a föld széléről is hazaviszi őket. Miről másról szólna, testvéreim, a fogságból hazatértek neveinek felsorolása, mi mást hirdetnének nekünk ezek a nevek, mint ezt? Isten mindenek felett álló hűségét, és változhatatlanságát, amellyel nem tűri meg ugyan az Ő szent népének közösségében sohasem a bűnt, a gonoszt, a tisztátalanságot, hanem igazságos haragjával kiégeti, kipusztítja azt onnan, de ugyanakkor, amellyel mindvégig megtartja, megőrzi, és hazavezeti az eltévelyedett, elpártolt maradékot vissza Önmagához, vissza az atyai házba, a maga szeretetébe és kegyelmébe. Ézsiás próféta könyvéből tudjuk, hogy az Úr már a babiloni fogság bekövetkezése előtt kijelentette az Ő népének, hogy: „ha annyi volna is néped, Izráel, mint tengerparton a homok, csak a maradék tér meg”. És íme, több száz évvel Ézsaiás jövendölése után itt ebben a névsorban találhatjuk a megígért maradék felsorolását, akik mint Isten gyülekezete, visszatértek az Ígéret Földjére. A Nabukodonozor, babiloni király által végrehajtott ítélet felemlegetése is egyedül azt a célt szolgálja az igében, hogy a felsorolt nevek és számok élő, kézzelfogható, letagadhatatlan bizonyítékai legyenek Isten hűségének és kegyelmének. Íme, ők azok, akiket Isten megtartott a nagy nyomorúság közepette is, ők a maradék, ők a szent mag. Isten hűséges az Ő ígéretéhez és szövetségéhez, Ő nem hagy cserben bennünket sohasem. Zerubbábel és Jésua személyének a felemlítése szintén jelzésértékű. Zerubbábel a fogságra vitt utolsó dávidi királynak, Jójákinnak az unokája volt, Jésúa pedig a fogság előtti templom utolsó főpapjának az unokája. A történelem idősíkján elhelyezve pedig őket azt láthatjuk, hogy egy olyan új nemzedék első vezetői ők, akik időben pontosan Dávid és Krisztus között éltek, és ez által személyük összeköti a múltat és a jövőt. Szintén jelek és bizonyítékok ők az Isten által Dávidnak adott ígéret érvényéről. Arról, hogy Isten még most, több száz évvel Dávid dinasztiájának trónvesztése után sem feledkezett meg szaváról, amikor megígérte, hogy Dávid utódja örökkévaló és hatalmas király lesz. Mindez ma is érvényes, mindez ma is igaz, minderre Isten ma is garanciát vállal, mint ahogy tudjuk, hogy be is teljesedett ez az ígéret Jézus Krisztusban, aki egyszerre volt Dávidnak fia és Ura. Igen, testvérek, mindazok a nevek, számok és események, amikről beszámol nekünk mai igénk, Isten csodálatos hűségét és kegyelmét hirdetik a számunkra.

Ami azonban a zsidóknak még Nehémiás idején is csak ígéret és csak várakozás maradt, az a számunkra, testvéreim, Isten mai gyermekei számára már Jézus Krisztusban maga a megvalósulás, maga a beteljesedés. Istennek minden ígérete Őbenne lett igenné és Őbenne lett ámenné. Őbenne kötött velünk az Isten, testvéreim, olyan szövetséget, amely éppen abból áll, hogy ha mi hűtlenek leszünk is Őhozzá, ha mi sokszor és sokféleképpen meg is bántjuk és el is hagyjuk Őt, Neki akkor se kelljen minket végképp elhagynia és elvetnie magától, hanem legyen mindig a számunkra elkészítve egy visszaút Őhozzá. Sőt, nem csak személyre szólóan csodálatos öröm és vigasztalás ez, testvéreim, hanem úgy is, mint egy nép, mint egy közösség, mint Isten mai népe, gyülekezete is fontos meghallanunk ezt. Ő ma sem veszít el minket végképpen. Ha meg is próbál, ha beleenged is minket a nyomorúságba, mert sokszor vagyunk mi is hűtlenek hozzá, Ő ma is azt várja, és alig várja, hogy megkönyörülhessen, hogy szabadulást, gyógyulást, megújulást adhasson nekünk. Alig várja, hogy ahogy egykor Izrael népe, úgy mi is felismerjük bűneinket, megvalljuk, hogy vétkeztünk ellene, és megtérjünk Őhozzá. Csak így lehet ma is esélyünk a megmaradásra. Ez az egyetlen lehetőségünk. Minden más út a pusztulásba visz. Istennek nincs szüksége olyan közösségre, olyan gyülekezetre, amelyben nem az Ő dicsősége, szentsége és igazsága van a középpontban, amely nem az Ő akaratát és igéjét hirdeti és képviseli ebben a világban, hanem csak valamilyen eltorzított, a világgal és a bűnnel megalkudott üzenetet. Amely nem teljes egészében csak neki szolgál és senki és semmi másnak még Őmellette. Ne csodálkozzunk, ha az ilyen gyülekezeteket Ő hagyja elveszni. Istennek olyan gyülekezetre van szüksége, amely egyedül az Ő dicsőségét hirdeti és szolgálja, az Ő akaratát cselekszi, az Ő munkájában szorgoskodik. És ha mi ilyenek leszünk, testvéreim, vagy ilyenek vagyunk, akkor nem kell sohasem félnünk a megszűnéstől, az elfogyástól, legyünk akármilyen kicsinyek, és legyünk akármilyen kevesen. Mert az a kevés, az lesz a szent mag, az lesz a maradék, azt fogja Isten megőrizni, és megtartani, és az Ő választott nemzetségeként megáldani. És ebből azonnal következik egy másik fontos igei igazság is, testvéreim, tudniillik az, hogy bár nyilván szeretnünk kell a saját gyülekezetünket, és szívünkön kell viselnünk a sorsát, és a jövőjét, mégsem kell és nem is szabad aggodalmaskodnunk miatta, mintha ennek a gyülekezetnek a megmaradása, jövője, épülése vagy pusztulása csupán rajtunk múlna. Csupán emberi tényezők játszanának ebben közre. Sokszor beleesünk ebbe a hibába, hogy sajnálkozunk, sopánkodunk, látva a jelenlegi folyamatokat és körülményeket, és csak azokra tekintve mondjuk, hogy jaj, tiszteletes úr, mi lesz ezzel a gyülekezettel? Mi lesz mi utánunk, ki lesz miutánunk? Egyesekben talán, ha kimondatlanul is, de ott van a szomorú válasz is, ahogy ők gondolnak a válaszra: semmi és senki. Ha mi kidőlünk a sorból, ha én kidőlök, itt vége lesz mindennek. Itt megszűnik még maga a gyülekezet is. Talán érezzük, hogy kicsit kicsinyhitű, és igencsak egoista gondolkozás ez az Isten népéről. Hogy tudniillik nélkülem, vagy nélkülünk itt leáll minden, tönkremegy minden. Újra hadd ismételjem meg: egy gyülekezet jövője és sorsa Isten kezében van. Ha az Ő céljait, akaratát, dicsőségét szolgálja és hirdeti, megmarad, lesz maradéka, de ha Ő úgy látja, hogy egy gyülekezet ezt feladta, elfelejtette, eltért attól, az előbb vagy utóbb elvész. Ez ilyen egyszerű. Jézus példázatával élve: amelyik fa jó gyümölcsöt terem, azt megmetszegetik, gondozzák és ápolják, amelyik pedig rossz gyümölcsöt terem, azt kivágják, és a tűzre vetik. Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Egyébként pedig szokjunk le arról a rossz szokásunkról, hogy csupán emberi szempontok szerint, csupán a mi saját ítélőképességünkkel, fogalomrendszerünkkel és értékrendünk, mértékegységünk alapján próbáljuk megítélni akár a saját magunk, akár bármely más gyülekezetet. Erre int és figyelmeztet minket a II. Helvét Hitvallásunk, amikor az egyházról szóló tanításában egy helyen így fogalmaz: „Az egyház némelykor kihaltnak látszik. Sőt néha az is megesik, hogy Isten igaz ítéletével megengedi, hogy Igéjének igazsága, a közös hit és az igaz istentisztelet úgy elhomályosuljon és megrendüljön, hogy úgy látszik, mintha az egyház kihalt volna és nem állna fenn többé, amint az Illés próféta és mások idejében történt”. Ismerjük talán az Illés prófétával kapcsolatos esetet, amikor Illés a pusztában Aháb és Jézabel katonái elől bujdosva könyörög Istenhez, hogy vegye el az ő életét, mert már mindenki a Baálhoz fordult Izraelben és őt imádják istenként, és csak ő maradt egyedül, aki még az Úr szolgájaként, követőjeként éli az életét. És Illésnek erre a végtelenül szomorú, és reménytelen, kilátástalan felkiáltására Isten nemsokára bebizonyítja Illésnek, hogy íme, bár ő azt hitte, de nincs egyedül. Maradt még Izraelben hétezer lélek, akik nem hajoltak meg a Baál előtt, és nem imádták azt. Bizony, milyen kevés. Az egész Izraelben, mindössze hétezer ember. Kevés, de mégis jóval több, mint amennyit Illés szemei láthattak, és amiről ő tudhatott. Hogy milyen nagy az Isten egyháza, testvéreim, egy bizonyos helyen, azt emberi szemmértékkel soha nem mérhetjük meg. Lehet több ezres gyülekezet is halott, és lehet egy kicsiny közösség is élő gyülekezet. Ne a nagy számokban bízzunk tehát, mert azokkal mi nem büszkélkedhetünk, de bízzunk a mi Istenünk hűségében, kegyelmében és ígéretében, hogy Ő akeveset is meg tudja szaporítani, hogy Ő a kicsiny mustármagot is hatalmas fává tudja növelni, hogy aki a kevésen hű, az sokra bízatik azután. Ne feledkezzünk meg azonban a feltételről: a bűnbánat, a megtérés, az Isten igéjéhez való feltétlen ragaszkodás és igazodás fontosságáról. Csak így lehetünk mi is tagjai és részesei a szent magnak, a maradéknak, amely részese lehet Isten dicsőségének. Ámen.

Záróének: 393. Ne csüggedj el kicsiny sereg…