Iregszemcsei és Nagyszokolyi igehirdetések

Az Iregszemcsei és Nagyszokolyi Református Gyülekezetben elhangzó igehirdetéseket lehet itt elolvasni.

Feedek
Megosztás

2018. március 11-i istentisztelet

2018 március 12, hétfő

Fennálló ének: 138. 1. Dicsér téged teljes szívem…

Nagyének: 255. 1-3. Mely igen jó az Úr Istent dicsérni…

Lectio: Mt 21, 23-46.

Igehirdetés előtti ének: 173. Nem vagyunk mi magunkéi…

Textus: Mt 21, 37.

Kedves testvéreim! Jézust nem lehet sarokba szorítani, kellemetlen helyzetbe hozni, emberi bölcselkedéssel, okoskodással, ravaszsággal megejteni. Isten Fiáról ezek a próbálkozások lepattannak. Sőt, aki megpróbálkozik ezzel, maga szégyenül meg, és saját magára száll vissza rosszindulata. „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti Önmagát”. Néhány nappal vagyunk csupán Jézus keresztrefeszítése előtt. Jézus már Jeruzsálemben van, és a farizeusok, és írástudók, a nép vénei, vallási vezetői féltve hatalmukat, minden eszközt bevetnek arra, hogy valami módon fogást találjanak Jézuson. Egyetlen céljuk van: Jézust megvádolni valamilyen főbenjáró bűnnel és halálra ítélni. Ezzel az indulattal, ezzel az elhatározással közelednek már itt is hozzá és teszik fel neki kérdéseiket: „milyen hatalommal teszed ezeket”, tudniillik a csodáira gondolnak, „és ki adta neked ezt a hatalmat?” Nyilván azt a szóbeszédet, rosszindulatú és gonosz pletykát akarják feléleszteni ezzel a kérdéssel a hallgatóságban, amit ők maguk terjesztettek el Jézusról már korábban, hogy tudniillik Ő az ördög, Belzebub hatalmával teszi a csodáit, és Belzebub szolgálatában áll. Úgy gondolják, ha Jézus ezt elismeri, akkor már nyert ügyük van, ha pedig tagadja, akkor is, hiszen a másik lehetőség csak az lehet, hogy Istentől van a hatalma, vagyis Isten Fiának kell mondania magát, ami által az ő értelmezésük szerint, szintén káromlást követ el, azaz szintén méltóvá válik a halálbüntetésre. Vagyis mondhat Jézus bármit, nincs számára menekvés. Nos, testvérek, ezzel kapcsolatban először is nem mehetünk el szó nélkül e mellett a farizeusi lelkület és gondolkodásmód mellett, hogy sokan ma is csak így keresik Jézust, és így közelednek hozzá, hogy ők közben már eldöntötték szívükben, hogy mit akarnak vele és mit gondolnak róla. Megvannak a válaszaik a feltett kérdéseikre, és valójában nem érdekli őket, mit mond Jézus. A vitatkozások, a bölcselkedések emberei ők, akikkel kapcsolatban a tapasztalt Pál apostol így inti fiatal tanítványát Tituszt: „kerüld az ostoba vitatkozásokat, a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatos kérdéseket, a viszálykodásokat és a törvényeskedő harcokat, mert ezek haszontalanok és hiábavalók”. Ezeknek az embereknek csupán egyetlen szándéka van: intellektuálisan felülkerekedni Jézus tanításán, az Isten igéjén, megtalálni benne a vélt gyenge pontokat, kiskapukat, és saját, Istentől távol lévő bölcsességükkel bizonyítani a tévedéseket és hibákat. Céljuk ezzel természetesen az, hogy okosságuk, bölcsességük fitogtatása mellett saját lelkiismeretüket is megnyugtassák arra vonatkozóan, hogy miért nem követik Jézus Krisztust, miért szegülnek szembe tudatosan és nyíltan Isten igéjének tanításaival. Ez azonban nyilvánvalóan csak egy álarc, egy kifogás arra, hogy eltakarják a világ meg önmaguk előtt is az igazi okot. Tudniillik azt, hogy egyszerűen jobban szeretik a bűneikben való életet, az Isten akaratának cselekvésénél.

Jézus természetesen azonnal átlátja szívüknek tartalmát, és azt, hogy milyen indulattal teszik fel neki ezeket a kérdéseket. Ezt a fontos dolgot nem szabad ma sem senkinek elfelejtenie, aki Jézushoz közeledik. Az embereket becsaphatjuk, de Jézus Krisztust nem. Ő mindig tisztán látja, mi van a szívünkben. Tisztán látja, hogy csak szépen mutató púder az, amit mondunk róla, csak képmutatás és álarc az, ahogyan látszólag hozzá viszonyulunk, vagy valóban van valamilyen tartalom a külsőségek mögött. És mindig aszerint válaszol, aszerint nyílik meg előttünk, aszerint jelenti ki magát nekünk, amilyen viszonyulást, nyitottságot, hitet, vagy éppen hitetlenséget talál a mi szívünkben. „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti Önmagát”. Ezeket az embereket látszólag válaszra sem méltatja. Azért mondom, hogy látszólag, mert majd mindjárt látni fogjuk, hogy nagyon is válaszol nekik, de nem úgy, ahogy ők szeretnék, hanem úgy, hogy leleplezi előttük meg az egész hallagatóság előtt saját gonosz szándékaikat, és Istennel szembeni hűtlenségüket, vagyis úgy, hogy megszégyeníti őket, akik Őt akarták megszégyeníteni és sarokba szorítani. Itt azonban azonnal még nem válaszol nekik, és különösen nem válaszol nekik tisztán és egyenesen, mert az a gonosz rosszindulat, amivel ők Jézushoz közeledtek, bizony nem érdemelte meg és nem engedte meg a tiszta és egyenes választ. Mi is feltehetjük magunknak a kérdést, testvéreim, vajon amikor Jézus nem válaszol a kérdéseinkre, vagy úgy érezzük, hogy elhallgatott, és eltávolodott tőlünk, vajon valójában nem inkább az e a helyzet, hogy mi távolodtunk el Őtőle? Vajon nem azért érezzük úgy nagyon sokszor, hogy hallgat az Úr, mert éppen a mi hitünk nincs ráhangolódva eléggé az Ő lelkületére, az Ő szavára, tanácsára, üzenetére? Ha odahaza bekapcsoljuk a rádiót, és nem halljuk az adást, csak valamiféle recsegést, lehet a rádióállomást hibáztatni, lehet azt mondani, hogy, ej, ez a rádióadó már megint nem sugároz műsort, vagy lehet talán kicsit megmozgatni, megigazítani az antennát, vagy módosítani a frekvencián, és rácsodálkozni arra, hogy íme, nem a rádióadó volt a rossz, hanem a hiba a mi készülékünkben volt. Bizony azért nem kapunk mi is gyakran választ a kérdéseinkre, problémáinkra, vágyainkra, kérésekre, amiket már olyan régen kérünk Istentől, mert Jézus látja a szívünket, és látja nagyon jól azt is, hogy valami nincs rendben a hozzá való viszonyulásunkkal, a belé vetett hitünkkel, az iránta való szeretetünkkel. Valami félrecsúszott, valami bezavar, ami interferenciát okoz az adó és a vevő között. És olyankor ki kell javítani a hibát. Talán az a kérés vagy kívánság volt olyan, ami nem volt kedves az Ő szemében, és ilyenor érdemes átértékelnünk és az ige mérlegére tennünk a kéréseinket. Talán a hálaadás és az alázat lelkülete az, ami hiányzott belőle. Talán emberi mércével mértünk a fontossági sorrendet illetően, és valami sokkal fontosabb lelki, mennyei dologról megfeledkeztünk. Talán túlságosan engedtük, hogy magával ragadjon bennünket az önzés és a világias lelkület. És ilyenkor Jézus hallgat. Zavar van az adásban. Nem fogja jól az antenna a jelet. Jézus hallgat. Vagy legalábbis nem úgy válaszol, ahogyan mi szeretnénk, ezért nem halljuk, vagy  ha halljuk is, nem értjük meg az Ő szavát.

Jézus tehát látva ezeknek az embereknek a lelki világát, hozzá való viszonyulásukat, hátsó szándékait, nem úgy válaszol, ahogyan ők azt várnák, hanem egy másik kérdést tesz fel nekik: „honnan való volt a János keresztsége: mennyből vagy emberektől?” Hasonló kérdés ez ahhoz, mint amit ők tettek fel Jézusnak. „Honnan való”, azaz milyen hatalommal tette Keresztelő János azokat a dolgokat, amiket tett? Az írástudók itt hasonló helyzetbe kerülnek, mint amilyenbe ők szerették volna Jézust hozni. Akármit válaszolnak, bajba jutnak. Ha azt mondják, mennyből való volt, méltón hányhatják a szemükre, hogy mégsem hittek neki. Ha azt mondják emberektől való volt a nép, a közvélemény nemtetszését váltják ki magukkal szemben. Ezért Izrael nagy tanítói bölcsen azt válaszolják: nem tudjuk. Ezzel nyilvánvalóan kikerülik a választ. Nem merik, vagy nem hajlandóak felvállalni meggyőződésüket, véleményüket. Az embernek igazából szinte az a benyomása ez alapján az igeszakasz alapján, hogy ezeknek az embereknek valójában nincs is véleményük, hanem mindig az határozza meg a beszédjüket, a mondanivalójukat, hogy ki előtt állnak éppen, ki mit akar hallani tőlük, és miből lesz nekik a legtöbb hasznuk. Igazi gumigerincű emberek voltak ők, akik mindig a nagyobb nyomás felé hajlanak, és akiknek nincsenek elveik, csak érdekeik, és akik mindig afelé húznak, ahol a nagyobb erőt, vagy a nagyobb hasznot sejtik. Érthető tehát, hogy az ilyen emberekkel Jézus Krisztusnak nagyon nehéz volt kommunikálnia, nagyon nehéz volt valamiféle közös nevezőre jutnia, vagy egyáltalán megértetni magát velük. Szomorú látni, hogy milyen erkölcsi mélységekbe süllyedhetnek vallásos emberek, írástudók, Isten igéjének legfőbb ismerői is, ha a vallásosság csupán külső máz marad az életükön, és nem telítődik meg Isten Szentlelke által igazi tartalommal: élő hittel és cselekvő szeretettel.

Azt gondolhatnánk, testvérek, hogy itt vége van a történetnek, lezárul a beszélgetés Jézus és a főpapok között. Jézus visszaverte a támadásukat, és az ellenség megszégyenülten távozik. Azonban, ha figyelmesen olvassuk az igét, rá kell, hogy jöjjünk, hogy a Jézus által elmondott következő két példázat valójában folytatása a Jézus és az írástudók közötti beszélgetésnek, és Jézus ezekben nagyon is választ ad a feltett kérdésekre, illetve válaszra kényszeríti saját magukkal szemben a főpapokat. Az első példázatban két fiút látunk, akiket az apjuk a szőlőbe küldött munkálkodni. Az első azt mondta, hogy nem megy, de azután megbánta engedetlenségét és makacsságát és mégis elment. A második fiú azt mondta elmegy, kiderült azonban róla, hogy mindez csak puszta hízelgés és csalás volt a részéről, csak jófiúnak akarta magát mutatni apja előtt, de esze ágában sem volt úgy tenni, ahogy megígérte. Jézus ezen a ponton felteszi az írástudóknak a kérdést: „ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?” És amikor azok kimondják, hogy „az első”, azonnal leleplezi őket, és megmutatja nekik, hogy íme, saját magukat marasztalták el Keresztelő János megítélését illetően. Miről szól ugyanis ez a példázat? Világos választ ad erre Jézus a magyarázatban, amikor azt mondja, hogy az első fiú a megtérő bűnösöket szimbolizálja. Ők azok, akik bár valaha hűtlenek és engedetlenek voltak mennyei Atyjuk szeretete és jósága iránt, tiszteletlenül és megszégyenítően bántak vele, később azonban Keresztelő János szolgálatának hatására megbánták bűneiket, megtértek és visszatértek az Atyához. Míg a második fiú személyében azok ismerhetnek magukra, akik bár szavaikkal, és minden külsőleges eszközzel igyekeznek azt mutatni, hogy ők mennyire jó és engedelmes gyermekei Istennek, valójában azonban ugyanúgy hűtlenek és engedetlenek vele szemben, mint korábban a megtérő bűnösök. Közöttük a különbség csupán annyi, hogy az egyik csoport eljutott a bűnbánatra, és hálás szívvel elfogadta Isten Jézus Krisztusban felkínált kegyelmét és szeretetét, míg a másik csoport körömszakadtáig továbbra is csak azzal van elfoglalva, hogy fenntartsa a látszatot, miszerint ő jó, istenfélő és vallásos ember, és neki nincsen szüksége holmi bűnbánatra és megtérésre. Nagy kérdés, kedves testvéreim, ma is, a mi számunkra is, hogy Jézus példázatának melyik szereplőjében ismerünk magunkra? Érthető, emberi okoknál fogva a mi bűnös, önző, és önmaga körül forgó emberi természetünk úgy szereti magát látni és láttatni, mint aki nagyon jó ember. Vannak talán kisebb-nagyobb hibái, hiányosságai, gyenge pontjai, de alapvetően nincsen vele semmi baj. Az meg hogy a halálra és a kárhozatra lenne méltó, hogy neki Isten könyörületéért és irgalmasságáért kellene fohászkodnia, azt kikéri magának. Ez az az állapot a példázat szerint amikor az ember külsőleg jóban van ugyan Istennel, és úgy tűnik, mintha az illető nagyon kegyes ember volna, valójában azonban Istennel szembeni engedetlenségben, keményszívűségben, önigazultságban, bálványimádásban éli az életét, mert önző módon csak önmagával van betelve. Persze a jóhír az az, hogy a bűnbánat és a megtérés lehetősége előtte is készen áll. Azt mondja Jézus az írástudóknak: „ti azonban ezt látva, azaz látva a bűnösök megtérését, még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki”. Vagyis nem törvényszerű, hogy a bűnbánó bűnösök megmenekülnek, a vallásos írástudók pedig elkárhoznak. Előttük is ott a lehetőség arra, hogy bűnbánatra jussanak, felismerjék valódi elveszett állapotukat, és Istenhez kiáltsanak segítségért. A másik út, a másik fiú állapota kevésbé vonzó az emberi természetnek: beismerni, hogy vétkeztünk, hibáztunk, elrontottuk az életünket, megbántottuk az élő Istent. Bocsánatot kérni, irgalomért könyörögni, és nem utolsósorban beállni az Atya szőlőskertjébe és alázatosan, de annál szorgalmasabban munkálkodni. Erre az óember nem képes. Ehhez, testvérek, újjászületésre van szükségünk. Arra, hogy megszülessen a szívünkben Jézus Krisztus, hogy új életre támadjunk mi is vele együtt a halálból, és az Ő természete, az Ő indulata hasson át minket. Ez az ami nélkül bármilyen jó is bármelyikünk, nem lehetünk kedvesek Isten előtt. Meg kell értenünk és meg kell tanulnunk, hogy előtte egyedül csak az egyszülött Fiú a kedves. Az az egyszülött Fiú, aki annyira telve volt irántunk való szeretettel, hogy önmagát, a saját életét adta oda értünk a kereszten. Mi mindannyian, minden ember, csak úgy és annyiban lehetünk kedvesek Isten előtt minden bűnünk, tisztátalanságunk és hűtlenségünk ellenére, ahogyan és amennyiben ennek az egyedül kedves és szeretett Fiúnak az ábrázata, a vonásai, a természete megnyilvánul az életünkben. Benned és bennem nincs semmi vonzó, nincs semmi kedves Isten számára. De ha újjászületés által a mennyei Atya felismerni vél rajtunk az életünkön valamit a számára egyedül kedves egyszőlött Fiú ábrázatából, a krisztusi természetből, egyszerre kedvességet találunk Istennél. Ez ennyire egyszerű.

Az első példázatban tehát választ ad Jézus, illetve kimondatja a választ az írástudókkal az általa feltett kérdésre: honnan való János keresztsége? A második példázatban pedig az ő kérdésükre adja meg a feleletet. A szolgák, akiket a gazda a szőlőbe küld a termésért, a próféták, akiket kivégeztek, megöltek az Isten igéjéért. A Fiú, az Örökös pedig maga Jézus Krisztus. Vagyis egészen világos miféle hatalommal cselekszi Jézus azt, amit tesz, és honnan való az Ő hatalma. Nem más ez, mint isteni hatalom. Nem más ez, mint isteni felhatalmazás. Nem más Ő, mint Isten Fia, a megígért Messiás, akit elküldött az Atya az Ő szőlőskertjébe, hogy ott higgyenek benne, hogy ott megadják neki a neki kijáró tiszteletet, dicsőséget és magasztalást. Akit azonban a szőlőmunkások szintén megöltek. Mivel pedig az írástudók és a vének éppen arra készülnek, hogy hogyan végezzék ki Őt, ebből egészen világos, hogy ők a gonosz szőlőművesek. Rájuk volt bízva Izrael népének lelki, szellemi vezetése, ők azonban eltévelyítették őket, vakoknak, világtalan vezetőivé lettek, és csak saját magukat hizlalták. Tekintélyükkel, méltóságukkal, nem a nép Istennel való közösségével foglalkoztak, hanem a maguk hatalmának és érdekeinek érvényesítésével. És itt kanyarodunk vissza tulajdonképpen a mai igehirdetés elejére, hogy tudniillik ezek az okoskodó, bölcselkedő, vallásos külsőségek mögé bújó emberek valójában egyetlen dolog miatt tettek mindent, amit tettek: hogy ne Istennek kelljen adniuk a dicsőséget, hogy ne Istennek kelljen engedelmeskedniük, hogy ne Isten akarata és hatalma érvényesüljön, hanem csakis a saját maguké. Élhessenek tovább a bűneiknek, a kívánságaiknak, kedvteléseiknek, bálványaiknak. Csakhogy ez az út, mondja Jézus, a biztos pusztulásba vezet. Arra a kérdésre, hogy mit tesz majd a gazda a gonosz szőlőmunkásokkal, szinte automatikusan érkezik a válasz: „mivel gonoszak, ő is gonoszul veszti el őket”. Ahogy mondtuk az elején, testvéreim: Istent nem lehet becsapni, kijátszani, sarokba szorítani, bolondnak nézni. Az emberi bölcselkedés Őelőtte csupán bolondság. Aki nem tér meg Őhozzá bűnbánattal, és nem születik újjá a Krisztusban való új életre, az elvész. Hiába mentegeti magát azzal, hogy de hát én jó vallásos ember voltam. Vagy hiába sorolja majd a saját maga szerinti bölcsességeit, ellenérveit, mentségeit. Egyedül a megtérés és az újjászületés, a Fiú megbecsülése, a Fiúban való hit és engedelmesség, az Ő képére való formálódás menthet meg bennünket. Ahogyan János apostol írja első levelének 5. részében: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban”. Ámen.

Záróének: 460. Amint vagyok…

2018. február 11-i istentisztelet

2018 február 11, vasárnap

Fennálló ének: 152. Szent Isten, noha néked…

Nagyének: 290. Dicsérlek téged, Idvezítőmet…

Lectio: Mt 14, 13-21.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: Mt 14, 16c.

Kedves testvéreim! Ezekben a versekben Jézus Krisztusnak talán az egyik legnagyobb és legnyilvánvalóbb, legletagadhatatlanabb csodájáról van szó. Jelentőségét és elterjedését az a körülmény is bizonyítja, hogy azoknak a ritka igeszakaszoknak az egyike ez, amely mind a négy evangéliumban megtalálható. Valóban, nem nehéz elképzelni, hogy milyen hatalmas hatást kelthetett a sokaság megvendégelése, micsoda híre támadt egész Izraelben ennek a csodának, hogy tudniillik csak férfiak voltak ott ötezren, és ezenkívül még bizonyára több ezer gyermek és nő, és Jézus ezeket az embereket öt kenyérrel és két hallal jóllakatja, megvendégeli, sőt bőségesen gyűjt még maradékot is. Vizsgáljuk meg röviden, testvéreim, milyen lelki üzenetek, lelki táplálékok származnak ebből a történetből ránk, mai keresztyénekre nézve.

Azzal kezdődik ez az igeszakasz, hogy Jézus pihenni akar. Hosszú nap állt éppen előtte, és keresi a csendet, a magányt, az egyedüllétet. Még a tanítványokat is előre küldi magától a Genezáreti tavon keresztül. Majd később ugye a vízen járva, utánuk megy, de mire kikötnek a túlsó parton, már újra ott a sokaság, akik időközben valahogyan megtudták, hogy hol találják Őt meg, és Jézusnak újra nincs nyugalma, újra nincs pihenése. Jézus tehát elkezd újra gyógyítani, és vigasztalni, és elkezdi utána hangos szóval tanítani a sokaságot Isten országának dolgairól. De hogyan teszi ezt, kedves, testvéreim? Mert úgy gondolom, ebben van ennek a történetnek az első fontos elgondolkoztató üzenete, hogy hogyan lát neki Jézus újra a munkának? Kelletlenül, tessék-lássék módon, morcosan és zúgolódva, hogy Ő pihenni szeretne, de ezt a sokaságot nem tudja levakarni magáról? Hagyjanak már egy kicsit békén engem is? Így, ilyen lelkület nyilvánul meg Jézus magatartásából és viselkedéséből vagy valami egészen más? Azt olvassuk, testvéreim, hogy bizony szó sincs itt Jézusnál ezekről a gondolatokról, hanem valóban valami egészen más az Ő hozzáállása. Ez az egészen más pedig így van előttünk az igében: „amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket”. Sokminden eszünkbe juthat, hogy mi következhetne ez után a félmondat után az evangéliumban, hogy „…amikor meglátta a sokaságot…”. Amikor meglátta a sokaságot, visszaszállt a hajóba, és továbbment egy nyugodtabb helyre. Amikor meglátta a sokaságot azt gondolta magában, hát ilyen nincs, azt hittem már végre megszabadulok tőlük. Amikor meglátta a sokaságot hazaküldte őket. Ehelyett azonban ez áll az igében: „…megszánta őket”. Könyörülő és irgalmas szíve nem tudott szó nélkül elmenni az emberi nyomorúság, elesettség, összetörtség mellett, amelyeket mind-mind a bűn, az embernek az Isten ellen való lázadása, és a tőle való eltávolodása okozott az életében. Könyörülő szíve, bármennyire is fáradt volt már fizikailag, nem hagyta Őt nyugodni. Segítségükre sietett és meggyógyította őket. Jézus Krisztus feláldozza a nyugalmát, a pihenését, hogy nyomorult, tönkrement, roncs emberi életekkel foglalkozzon, és azokat újra egésszé, egészségessé tegye. Nem csak fizikailag, nem csak testileg, hanem az egész embert a maga teljességében, azaz a testet és a lelket is. Hiszen azt olvassuk tovább, hogy nem csak meggyógyította őket, aztán pedig hazaküldte, hogy jól van, most már megkaptátok, amiért jöttetek, hagyjatok most már pihenni, hanem Ő nagyon jól tudja, és nagyon jól látja, hogy ezeknek az embereknek az élete bizony még messze nincs rendbe hozva, meggyógyítva a testi gyógyulással. Bizony, még messze nincsenek kint a vízből, hanem a lelküket is meg kell menteni, meg kell gyógyítani, helyre kell állítani az Istennel való személyes közösségüket. Ezért tehát ott marasztalja ezeket az embereket, leülteti őket, és gyakorlatilag reggeltől egészen estelig tanítja őket Isten országáról. Odaszánja rájuk az egész napot. Jézusnak ez a viselkedése és példája, bizony, testvéreim, számunkra, az Ő mai követői, tanítványai számára is azt tanítja, hogy ahogyan Pál apostol írja a Galata levélben: „a jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el”. Soha nem lehet olyan helyzet, állapot, nem hozhatunk fel soha olyan kifogást, amely minket, Krisztus tanítványait, felmentene az alól, hogy tőlünk telhetőleg mindenben a lehető legjobbra igyekezzünk. A szeretet, és az irgalmasság cselekedeteiben magunkat gyakoroljuk.

És itt jön akkor testvérek ennek a történetnek a második üzenete, és elgondolkoztató tanítása, hogy tudniillik azt látjuk, hogy a sokaságból reggeltől estig, egy egész napon keresztül senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy na most már itt voltunk egy órát, és mit gondol ez a Jézus, hogy nekünk mennyi időnk van, sietnünk kell hazafelé, megyünk az utunkra. Nem. Egy egész napon keresztül étlen-szomjan, szünet nélkül, elfeledve az idő múlását hallgatják Jézust. Áhítattal csüggenek Jézus szavain. Micsoda lelki igények tárulnak fel ennek a sokaságnak a képében, testvéreim. Micsoda lelki éhség nyilvánul meg ezekben az emberekben az ige után. Napjainkban sajnos ez sokszor ismeretlen. Amikor az egy órás istentisztelet is hosszúnak számít sokak számára, és 50 percél, vagy 55 percél már tüntetően emelgetik a kezüket a hívek, hogy a lelkész észre vegye magát, és ne húzza túl hosszúra a tanítást, amikor a fél órás temetési istentisztelet időtartama általános felháborodás tárgyát képezi szerte a faluban, erről beszél boldog-boldogtalan, ott bizony jól le lehet mérni, hogy hogyan áll a lelki éhség kérdése egy közösség vagy egy személy életében. Mennyire érdekel valakit Isten igéjének tanítása. Íme, Ez a sokaság, amely itt Jézust hallgatta még az este közeledtére sem kezd el mozgolódni, oszlásnak indulni, hanem a tanítványok azok, akik figyelmeztetik Jézust, hogy, Mester, közeledik az este, bocsátsd el az embereket az otthonaikba. Ezek az emberek itt tudva vagy tudattalanul, akarva vagy akaratlanul egy csodálatos és hatalmas igei igazságról tesznek bizonyságot ezzel a magatartásukkal. Tudniillik arról, hogy számukra legalábbis, több az élet a tápláléknál, és hogy ők tudják és érzik nagyon jól saját személyes életükben azt, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, ami Isten szájából származik. És tudják és érzik azt is, hogy igenis az Istentől rendelt helyes sorrend és értékrend szerint mindig ez az első, a lélek tápláléka, és nem a testté. A testté az csak ez után jön, és az csak ráadás Isten gondviselő kegyelméből. Igen, testvérek, ezek az emberek tudva vagy tudattalanul arról is bizonyságot tettek itt, hogy ők igenis hiszik és tudják, hogy úgy, ahogy Jézus egész nap folyamán a lelküket táplálta és gyógyította, a lelküket ruházta fel, és a lelkükről gondoskodott, Ő éppen úgy meg fogja ugyanezt tenni a testükkel is. Ezért nem sietnek haza. Ezért nem kezdenek aggodalmaskodni a gondos családanyák, hogy jaj, de hát mi lesz a vacsorával, meg az ebéddel. És nem jövök istentiszteletre sem, mert akkor nem érkezem megfőzni a családnak az ebédet. Nem. Előbb a lelki táplálék nekem is, meg a gyermekeimnek is, az legyen meg Jézus Krisztustól, úgy hogy közben pedig semmit sem aggodalmaskodom a testiek felől, mert tudom azt, hogy Jézus Krisztus gondviselő kegyelme és szeretete az Övéi számára ráadásként azt is mindig bőségesen kirendeli. Erre a csodálatos hitre érkezett Jézus válasza: a csoda. A kenyérszaporítás csodája. Jézus ma is csak abban a házban, csak abban a családban fog jelen lenni a maga kenyérszaporító hatalmával, és gondoskodni az ott lakók testi szükségleteiről, amelyben ilyen hitet talál, amelyben ezt a helyes mennyei sorrendet és értékrendet megtalálja.

Jézus tehát nem bocsátja el a sokaságot, hanem azt mondja tanítványainak: „ti adjatok nekik enni!” A tanítványok kénytelenek elővenni a magukkal hozott kis ennivalót, ami még nekik is kevés lenne, nemhogy a hatalmas sokaságnak, az öt kenyeret és a két halat. Jézus ezzel rá akarja nevelni a tanítványait, akkor is és minden időben, arra megértsük azt, hogy a sajátunkból másoknak juttatott étel, , ruha, anyagi javak, bármilyen segítség az mindig olyan valami, olyan befektetés, amit Isten kegyelme mindig megáld és megszentel, sőt megsokasít, hogy többszörösét kapjuk vissza. Amit meg akarunk tartani magunknak, és nem vagyunk átadni a Krisztus kezébe, az sohasem fogja igazán boldogságunkat, és javunkat szolgálni. Csak amit először neki adunk át, hogy Uram, legyen a tied, áld meg, és használd, ahogy te szeretnéd, az fog megszaporodni, és abból fog jutni még nekünk is visszajáróként tizenkét tele kosárnyi, ahogyan a történet végén látjuk. Vagyis sokkal több, mint amennyit elveszíteni hittünk az által, hogy Krisztusnak adtuk oda. Ez az alapja a keresztyén adakozásnak, testvéreim, ma is. „Aki bőven vet, bőven fog aratni is, aki viszont szűken vet, az szűken fog aratni is”. „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut”. Figyelemre méltó itt a tanítványok engedelmessége, testvéreim. Egy szóval nem hangzik el, hogy ugyan, ne adjuk oda, hát ez nekünk is kevés. Tartsuk meg magunknak, így legalább mi jóllakunk valamennyire. Hányszor halljuk ma is: én azért nem adakozom, vagy azért adakozom olyan keveset, mert amim van, az még nekem is kevés. A kevésből nem lehet sokat adni. Nos, testvéreim, valóban nem. De az özvegyasszony két fillérjének és most a tanítványok öt kenyerének és két halának a példája éppen arra tanít minket, hogy ha sokat nem is, de mindent lehet adni a kevésből is. Lehet pont annyit, mindent, ami elég Jézus Krisztusnak arra, hogy azt megáldja, megsokasítsa, és hatalmas dolgokat vigyen véghez általa. A két fillér, az öt kenyér és a két hal valóban nem a nagy adományok kategóriájába tartoznak. De mivel, akik adták, azzal együtt önmagukat is az Úrnak adták, és mindent az Úrnak adtak, ezért kedvességet nyert az az Úr előtt, és méltóvá vált arra, hogy az Úr megszaporítsa. Bárcsak, testvéreim, mi is tanúi lehetnénk ennek a csodának. Hogy Isten a mi adományainkat is megszaporítja, mert látja, hogy szívünk teljességéből adtuk azokat.

Tanuljuk meg tehát, testvéreim, ebből a mai igeszakaszból a hit, az engedelmesség, az áldozathozatal, a hálaadás és a könyörület fontosságát. Végül, de nem utolsósorban pedig ne felejtsük el azt sem soha, hogy ma is ezrek és százezrek élnek és halnak meg körülöttünk ebben a világban anélkül, hogy valaha találkoznának a testi kenyérnél is fontosabbal, az Élet Kenyerével, Jézussal. Van tehát feladatunk, küldetésünk bőven mindannyiunknak. Jézus szavai ma talán aktuálisabbak, mint valaha: „ti adjatok nekik enni!”. Van-e legalább oly kicsinyke, öt kenyérni és két halnyi hitünk, egy mustármagnyi hitünk, amit aztán Jézus kezébe tud venni, meg tud áldani és meg tud sokasítani, és be tudja tölteni vele sokak lelki éhségét? Imádkozzunk azért, hogy legyen. Ámen.

Záróének: 472. Mennyit zengi a lelki békét…

Igehirdetés 2018. január 28.

2018 január 28, vasárnap

Fennálló ének: 151. Uram Isten, siess…

Nagyének: 470. Úr Jézus, nézz le rám…

Lectio: Mt 11, 20-30.

Igehirdetés előtti ének: 162. 7. Prédikáltasd szent igédet…

Textus: Mt 11, 28-30.

Kedves testvéreim! A mai napra rendelt igehely Jézusnak egy nagyon szomorú ítéletmondásával kezdődik Korazin, Betsaida és Kapernaum városai felett, amelyekben Jézus, mint saját városaiban, mint saját szűkebb szülőföldjén, a legtöbb csodát tette, a legtöbb jelét és bizonyságát adta annak, hogy kicsoda is Ő, és miért jött a világra, de amelyekben azonban mégsem hittek benne. Ezért azt mondja róluk Jézus, hogy az ítéletben rosszabb lesz a sorsuk Sodománál és Gomoránál, rosszabb lesz a sorsuk saját korának nagy bálványimádó világvárosainál Szidónnál és Tírusznál is, mert nem hittek benne. Már ez önmagában is elgondolkodtató üzenetet rejt a számunkra, testvéreim. Hiszen felmerül önkéntelenül is a kérdés ezzel kapcsolatban, hogy hogyan lehetséges ez? Hát ilyen kegyetlen és irgalom nélküli lenne Jézus, hogy a saját városát, a saját népét még szigorúbban és még nagyobb csapásokkal bünteti majd, mint ezeket a legendásan bűnös és tisztátalan életű városokat? Miért? Nos, testvérek, itt azért fontos tisztáznunk valamit. Jézus nem kegyetlen és nem irgalmatlan. Ő nagyon is szánakozik Korazin, Betsaida és Kapernaum sorsa felett. Nagyon is kiérződik az evangéliumból, mennyire sajnálja ezeket az embereket. Egy másik helyen, ahol Jeruzsálem pusztulásáról beszél, és ennek a városnak az ítéletét hirdeti meg, még azt is feljegyzi az ige, hogy Jézus egyenesen könnyek között mondta el ezeket a szavakat. Tehát neki nem telik öröme egyáltalán abban, hogy ilyesmit kell mondania. Sokkal jobban szeretne kegyelmet, bűnbocsánatot, üdvösséget hirdetni mindenkinek, hiszen Ő ezért is jött el ebbe a világba, hogy mindezt megszerezze és meghirdesse a számunkra. Ám azok, akik az Ő megváltó munkáját és csodálatos isteni személyét nem fogadják el, elutasítják maguktól Őt, nem hisznek benne, azok saját maguk választják önmaguk számára az ítéletet és a pusztulást. Saját maguk választják a halált és a kárhozatot. Különösen pedig igaz ez erre a három városra, amelyeket Jézus abban a hatalmas kegyben és megtiszteltetésben részesített, hogy náluk, közöttük tette a legtöbb csodát, náluk, közöttük hirdette a legtöbbet az Isten országát. Így mondja, így jellemzi ezeket a városokat Jézus: „az égig felmagasztaltattál”, azaz már mindent megtett Jézus, amit csak megtehetett értük, hogy megértsék, hogy felfogják, hogy eljusson a szívükig meg az értelmükig az igazság, ma így mondanánk ezt, hogy már a csillagokat is lehozta nekik az égről, mégsem. Mégsem hittek benne. Mégsem tértek meg. Mégsem fogadták be Őt. Az ilyen embereknek pedig természetes, hogy nagyobb a bűne, nagyobb a felelőssége Isten előtt, mint azoké, akik kevésbé részesültek a Jézus Krisztusról szóló evangéliumban. Sodoma és Gomora, Tírusz és Szidón a maguk istentelenségében, és bűneiben is tisztábban és ártatlanabbul állhatnak meg az ítéletben, hiszek közöttük nem történt annyi bizonyság, nem hirdettetett úgy az evangélium, mint Kapernaumban vagy Korazinban. Ezért az ő ítéletük kisebb lesz. Mert akinek sok adatik, attól sokat kérnek számon. Akinek megadatott, testvéreim, hogy hétről-hétre hallhassuk az evangéliumot, Jézus Krisztus tanításait, Isten igéjének mennyei igazságait, azokat azok az igék, azok az üzenetek, azok a tanítások, amelyeket hallottak, nagyobb felelősséggel ruházzák fel, és tőlük igenis többet vár az Úr. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy istentiszteletre eljönni, igehirdetést hallgatni az nem csupán olyan könnyed vasárnap délelőtti program, kis kiruccanás, gondtalan, kockázat nélküli időtöltés, mint ahogy azt sokan gondolják, hanem nagyon is komoly felelősség, mert az ige, amit egyszer meghallottunk ítélőbírónkká válik Isten előtt, hogy teljesítettük-e, megcselekedtük-e, aszerint éltük-e azután az életünket, vagy sem.

De nem csak a felelősségük volt nagyobb Betsaida, Korazin és Kapernaum lakóinak, testvéreim, mint Sodomának és Gomorrának, hanem igenis, bátran és nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyobb volt a bűnük is. Hogyan? A mindenféle bálványimádásban, erőszakosságban, szexuális elhajlásban élő sodomaiak kevésbé lettek volna bűnösök Isten előtt, mint a vallásos, és a mózesi törvényeket szigorúan betartani igyekvő zsidó kapernaumiak? Nos, igen, ezt mondja itt ki Jézus. Az ő bűnük sokkal nagyobb volt, mert míg azok csak a törvényt vették semmibe tudva vagy tudatlanul, addig emezek magát a Törvényadót, magát a közéjük földre szállt Istent, magát az Ő irántunk való nagy szeretetét és kegyelmét számunkra kijelentő Jézus Krisztust, az egyszülött Fiút vetették meg és nézték le. A Zsidókhoz írt levél így foglalja ezt össze: „ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja?” Sodoma és Gomora, Tírusz és Szidón csak Mózes törvényei ellen vétettek istentelen életmódjukkal. De mennyivel súlyosabb bűn az, amikor valaki magát az Isten Fiát veti meg, az Ő értünk vállalt szenvedését, és kontott vérét veszi semmibe? Legyint rá egyet, és azt mondja: nekem ez nem kell, nekem erre nincs szükségem, én ezt nem fogadom el. És most megint csak gondolkozzunk el kicsit, testvérek: ki a nagyobb bűnös ezek szerint, ki méltóbb az ítéletre a Szentírás mértékével mérve? A világ fiai, akik Istennel és az Ő igéjével mit sem törődve élik hitetlen és bálványimádó, istentelen életmódjukat, nem ismerve Jézus Krisztust és Isten benne megnyilvánuló kegyelmét, vagy az a névleges keresztyénség, amely látszatra, a külsőségeket tekintve, Krisztus követőjének mondja ugyan magát, és magas lóról mond ítéletet a templomba nem járó, nem imádkozó, Isten nélkül élő tömegek fölött, de közben valójában ő maga sem adta át soha az életét teljesen Jézus Krisztusnak, nem hisz benne, nem történt meg a megtérés és az újjászületé sz életében, csak merő látszat, szokás, hagyomány, családi örökség nála a keresztyén élet? Jézus szomorú megállapítása világos: a világ fiainak „elviselhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint ezeknek”.

A kapernaumiak, betsaidaiak és korazinbeliek hitetlensége mellett azonban szól még ez az igeszakasz valami másról is, ami szintén nagyon fontos. Tudniillik jól megmutatja ez az ige is azt, hogy bizony mennyire még magának Jézus Krisztusnak sem volt könnyű dolga az emberi hitetlenséggel, keményszívűséggel szemben, és íme, még Ő is milyen gyakran kellett, hogy megtapasztalja az elutasítást, a közönyösséget. Emberi fejjel azt gondolnánk, hogy a keresztyénség megalapítójának, legnagyobb hirdetőjének, bizonyosan sikertörténet volt az élete. Biztosan amerre csak járt, mindenfelé emberek tömegei adták át az életüket neki, és fordultak el bűnös életüktől. Ha valakinek, akkor Jézusnak biztos sikerült az, ami napjainkban nekünk mai keresztyéneknek, mai igehirdetőknek annyira nem megy, vagy csak nagyon nehezen megy, hogy embereket vezessünk hitre a szolgálatunk által. Íme, testvérek ennek a három városnak a példája jól szemlélteti, hogy mennyire téves elképzelés ez a részünkről. Bizony, Jézus nagyon is jól ismerte és ismeri a mi érzéseinket, amikor hiába szólunk, hiába teszünk meg mindent, hiábavalónak látszik a mi fáradozásunk. Nagyon is egy cipőben jár velünk ezen a téren is. Velünk van a csalódásainkban, a sérelmeinkben, amikor kinevetnek minket az evangéliumért, vagy amikor kigúnyolnak, lenéznek, vagy csak közömbösen legyintenek a szavainkra, a hívogatásunkra. Ő ismeri mindezt. Ismeri az elutasítást, a hideg közönyösséget sokkal jobban, mint bármelyikünk. Volt része belőle bőven. Sőt, nem szabad elfelejtenünk sohasem, hogy ma is, valahányszor süket fülekre talál egy-egy szolgálat, valahányszor keményszívűen fogadnak egy-egy bizonyságtételt, valahányszor visszautasítanak egy-egy igei alkalomra való meghívást az emberek, valójában sohasem minket, sohasem engem utasítanak el, hanem ma is egyedül Jézus Krisztust. Az Ő hívását, az Ő szavát, az Ő szolgálatát. Ő tehát nagyon is együtt érez velünk szomorúságunkban, csüggedésönkben, csalódottságunkban. De ez a felolvasott igeszakasz éppen abba enged nekünk bepillantást, hogy egy ilyen helyzetben, amikor Jézus éppen munkásságának sikertelensége fölött bánkódik, akkor mi volt az, ami mégis erőt adott neki a folytatásra, és miben találta meg a vigasztalást a reménytelenségben? Fontos ez, testvéreim, a számunkra is, mert mi is megtalálhatjuk ebben az erősítést. Azt mondja: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak". Mit látunk itt, testvéreim? Először is azt, hogy Jézus az Atyéval való közösségében, a vele való bensőséges beszélgetésben, az imádságban keresi a helyzet feloldását. Tudja, hogy mindeig ez marad a legfontosabb az életében, mert ebből meríthet erőt minden nehézség és akadály legyőzésére. Istenhez imádkozik tehát,  azt látjuk, hogy az Atya kezében látja, és oda teszi is le a maga szolgálatát. Nem saját magában, a maga teljesítményében, hozáállásában bízik, hanem alázatosan kijelenti, hogy az Úr volt az, aki elrejtette az evangéliumot a kapernaumiak, és bétsaidaiak elől. Az Úr volt az, aki a maguk igazságában, jóságában, teljesítményében, vallásosságában eltelt zsidókat azzal alázta meg, hogy nem értették meg és nem fogadták be az Ő igéjét. Mert ahogy a Korinthusi első levél 1. részében mondja az ige: „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt”. Ahhoz, hogy valaki befogadhassa Isten igéjét, és hitre juthasson, ahhoz előbb semmivé kell lennie, le kell mondania teljesen mindenről, amiben eddig bízott, kárnak és szemétnek kell ítélnie mindent, amiben eddig hitt, gyermekké, tanítvánnyá, kell válnia, akit Isten a kezébe vehet és formálhat. Mindez azonban már nincs a mi hatalmunkban. A mi feladatunk, Istentől nyert kötelességünk csupán a magvetés: az ige hirdetése. Természetesen minél többször, minél hatékonyabban, nem csak szavainkkal, de egész életünkkel is. Ennyit tehetünk. A gyümölcstermést azonban, a mag további sorsát, hogy kikel-e vagy elhal Istenre kell bíznunk. A mi dolgunk tehát a vetés, a hívogatás, a bizonyságtétel, mondja Jézus. Kiről? "Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni”. Nem másról tehát, mint a Fiúról, magáról Jézus Krisztusról, mert csak rajta keresztül lehet megismerni az Istent úgy, mint kegyelmes mennyei Atyát, és vele élő, személyes közösségbe kerülni.

És hogy példát adjon nekünk arra, hogy mi se adjuk fel soha a hívogatást a bizonyságtételt, mi se csüggedjünk el a sikertelenségek, az ellenállás, a hitetlenség ellenére sem, Jézus még egyszer felkiált, és még egyszer hívó szózatot intéz Kapernaum, Betsaida és Korazin minden lakosához, hátha mégis meghallja valaki, hátha mégis szüksége van Isten kegyelmére valakinek közülük: „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű”. „Jöjjetek”, mondja a megfáradtaknak és a megterhelteknek. Megint csak: nem azoknak szól az ige, akiknek az életében úgymond minden rendben van. Nem azoknak szól Jézus hívása ma sem, akik magukkal teljesen meg vannak elégedve. Akik annyira be vannak telve a maguk jóságával és vallásos teljesítményeivel, bűn nélküliségével. Nekik Jézusnak az előbbi mondása szól: „Tírusznak és Szidónnak elviselhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek”. Azoknak szól ez a hívás, hogy „jöjjetek”, akik megfáradtak. Megfáradtak a jócselekedetek hajszolásában, megfáradtak a törvény szigorú követeléseinek való megfelelés kényszerében, megfáradtak a látszat folytonos fenntartásában, hogy ők milyen jó emberek, és jaj csak ki ne derüljön róluk, hogy valójában ott belül mennyi szenny, mennyi bűn, tisztátalan vágy, kívánság és gondolat terheli az Ő életüket. Azoknak szól Jézus hívása, akik megfáradtak már az álarcok viselésében, a képmutatásban, és nyugalmat, megnyugvást, igazi békességet szeretnének. És azoknak, akik meg vannak terhelve. Akik érzik már bűneiknek terhét, és rájöttek arra, hogy azok sokkal nehezebbek és gyilkosabbak annál, semmint, hogy takargatni, leplezni tudnák hosszú ideig őket, hanem fontos megszabadulniuk tőlük. De hol és hogyan is tudnák ezt megtenni? Nekik mondja tehát Jézus: „jöjjetek énhozzám”. „Én megnyugvást adok nektek”. Megnyugvást a rossz lelkiismerettől, megnyugvást az ördög támadásaitól, megnyugvást az aggodalmaskodásainktól, félelmeinktől, és végül örök nyugodalmat, azaz békességet, örömöt és dicsőséget az Ő országában.

Kedves testvéreim! Hirdessük az igét! Álljunk elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan időben! Erre tanít minket a mi megváltónknak, Jézus Krisztusnak a példája. És arra is, hogy ugyanakkor ne felejtsük el sohasem, hogy az Ő hívását mindig csak a megfáradtak és a megterheltek fogják meghallani és komolyan venni. A világ büszke, gőgös, magukat bölcsnek, erősnek és jónak tartó emberei sohasem. Csak azok, akiket Isten elhívott és kiválasztott, és akiknek a szívét már jó előre elkészítette arra, hogy képesek legyenek meghallani az Ő hívását. Adja az Úr, hogy mi mindig ilyenek legyünk, és ne jussunk Kapernaum, Korazin, és Betsaida sorsára, akik az égig felmagasztaltattak, akiknek minden lehetőség megadatott a Krisztus befogadására, de mégsem tudtak élni Isten kegyelmével, mert annyira el voltak telve saját magukkal, hogy nem volt már hely a szívükben Jézus Krisztusnak. Az Úr óvjon meg minket ettől a lelkülettől. Ámen.

Záróének: 469. Jézus, nyájas és szelíd…

Beszámoló az Iregszemcsei Református Missziói Egyházközség életéről az Úrnak 2017. esztendejében

2018 január 1, hétfő

Beszámoló az Iregszemcsei Református Missziói Egyházközség életéről az Úrnak 2017. esztendejében

A 2017-es esztendő lezárásával, és a 2018-as év elkezdésével fontos számot vetnünk gyülekezeti életünkkel. Az alábbiakban néhány konkrét pontban foglaljuk össze visszatekintésünket.

Először is gyülekezeti életünk külső jellemzőit vegyük számba. A népmozgalmi adatok a következők voltak: az elmúlt évben 2 nőtestvérünk ravatalánál kellett megállnunk. Ez hárommal kevesebb, mint az elmúlt évben. 1 férfi és 2 nőtestvérünk tett konfirmációi fogadalmat ebben az évben. Esküvő és keresztelő nem volt. Az egyházfenntartók száma 2017-ban 101 fő volt, ez 1 fővel kevesebb, mint 2016-ban. A választói névjegyzékben 2017-ben 40 személy szerepelt. 2-vel több, mint 2016-ban. A vasárnapi istentisztelet átlagos látogatottsága 8-10 fő volt. Kötelezően választható református hitoktatásban részesül a 2017/2018-as tanévben 3 másodikos és 1 hetedikes gyerek, összesen négyen. Óvodai szabadon választható hitoktatásban részesül 8 gyermek. A gyülekezeti élet külső jellemzőihez tartozik még, hogy 2017 márciusától gyülekezetünk a Magyar Református Szeretetszolgálat közreműködésével négy személyt alkalmazott a közmunka keretében: két takarítót és két parkkarbantartót. Isten segítségével ez a program jövőre is folytatódni fog. A közmunkaprogram keretein belül kezdtünk neki a tavalyi évben egy reményteli projektnek: egy játszótér kialakításának a gyülekezeti ház udvarának hátsó részén, melyet a tervek szerint magánszemélyek, szervezetek, vállalkozások felajánlásaiból hoznánk létre, és amelyet megnyitnánk a község családjai, gyermekei előtt is használatra, természetesen szigorúan csak saját felelősségre. Ezt a projektet Isten segítségével az idei év tavaszáig szeretnénk befejezni. Várjuk erre a célra is a gyülekezeti tagok jókedvű adományait. Gyülekezetünk anyagi helyzetéről szólva el kell mondanunk, hogy az elmúlt évek állapotaihoz képest 2017-ben enyhe javulást mutat anyagi mozgásterünk, megszűnt az egyik napról másikra élés bizonytalansága. Ez önmagában jó hír, mégis üröm az örömben, hogy ennek elsődleges oka továbbra sem a gyülekezeti tagok jókedvű és bőkezű adományaiban keresendő, mivel ezek a perselypénzeken kívül az idei évben is igen csekélyek voltak, hanem elsősorban a temetőüzemeltetés jogcímén beszedett összegekből, részben pedig egy-két áldozatkész adakozó teherhordozásából. Konkrétan egy család fizeti havonta a gyülekezetben a tizedet, és egy másik keresztyén nőtestvérünk járult hozzá még jelentékeny összeggel a gyülekezet terheinek hordozásához. Megállapítható, hogy ezen aránytalan anyagi teherhordozások nélkül, gyülekezetünk pénzügyi helyzete továbbra is komoly válságban lenne. Ezért kívánatos és szükséges a többi egyháztag anyagi erejéhez mért aktivizálása is. Illesse köszönet mindazokat, akik egész évben áldozatos teherhordozásukkal, önkéntes adakozásukkal, perselypénzekkel, céladományokkal, az egyes szolgálati területek és missziói alkalmak szervezésében való segítséggel, tárgyi, természetbeni adományokkal, munkájukkal és bármi mással támogatták gyülekezetünk életét és szolgálatát. Ugyanakkor hála és dicsőség illeti Istenünket is, aki ebben az esztendőben is napról napra gondoskodott az Övéiről. Gyülekezetünknek az idei évben is több nehéz, anyagi erőnket már-már meghaladó kiadással kellett szembenéznie. A lelkipásztori állás és a parókia fenntartásának költségeivel, a különböző missziói alkalmakkal együtt járó kiadásokkal, a gyülekezet ingatlanjainak, a temetőnek, a parókiaudvarnak és gyülekezeti háznak a karbantartásával együtt járó költségekkel. Buzgó imádságban kell hordoznunk a jövőben gyülekezetünk templomának felújítását. Az év folyamán többször is kárt okozott a tetőszerkezetben és a toronyszerkezetben a viharos szél. A torony jelenleg is kritikus állapotban van. Az egyházmegye segítségével a legszükségesebb tűzoltó munkákat sikerült elvégeznünk, a probléma azonban közel sem oldódott meg. Bár az emberi, aggodalmaskodó, kételkedő szem számára gyakran tűnik kilátástalannak és lehetetlennek a helyzet, hisszük és reméljük, hogy Isten gondviselő irgalma és a gyülekezeti tagok áldozatkészsége végül mindent javunkra intéz. Legyen Istené mindenért a dicsőség, a testvéreket pedig kérjük, hogy Isten iránti hittel és buzgósággal hordozzák szívükön gyülekezetünk anyagi fenntartását. Szeretném a testvérek figyelmébe ajánlani gyülekezetünk alapítványát is, az Iregszemcsei Református Alapítványt, amelynek számlájára az adó 1% felajánlásokból 2017-ben 43000 forint érkezett. Ezúton is köszönjük a támogatást, és kérjük, buzdítjuk a testvéreket ennek az alapítványnak a támogatására a jövőben is, hogy alapítványunk be tudja tölteni feladatát: gyülekezetünk életének és szolgálatának támogatását.

A gyülekezeti élet belső bemutatását az év néhány jelentősebb eseményével hadd kíséreljem meg. Először is megemlíthetjük az április 8-i idősek csendesnapját, melynek témája a szenvedés volt, a május 13-i utcai evangelizációt Szeverényi János szolgálatával, Matus Boglárka, és Széták Istvánné bizonyságtételével, a balatongyöröki ifjúsági táborunkat, és az augusztusi családi nappal összekötött napközi gyerekhetünket. Október 7-én egyházmegyei tanévnyitón vettünk részt a hittanos gyerekekkel Simontornyán, október 28-án pedig Dinnyés József lépett fel közöttünk reformáció ünnepének alkalmából. Decemberben adventi evangelizációs estékre hívtuk és vártuk a gyülekezet tagjait. Mindezeken kívül volt még több kisebb-nagyobb jelentőségű esemény, amelyeknek felsorolása azonban meghaladná jelen beszámoló idői kereteit. Hadd tegyek még említést két gyülekezeti alkalmunkról: a vasárnapi gyermek-istentiszteletről, amely hála Istennek továbbra is sikeres, és az Alpha sorozatról, amely a közelmúltban indult el, és amely amennyiben megfelelő támogatottságot kapna a gyülekezeti tagok részéről, igen alkalmas eszköz lenne gyülekezetünk építésére. Összességében is elmondhatjuk alkalmainkról, hogy amíg gyülekezetünk tagjai, és elsősorban elöljárói, a presbiterek, meg nem értik, hogy a heti egyszeri, vasárnapi istentiszteleten néha-néha való részvétel rossz gyakorlata meg nem szűnik gyülekezetünkben, és fel nem váltja egy rendszeresebb, és egyéb alkalmakra is nyitott hozzáállás, addig nem lehet semmilyen eredményt, előrehaladást várni a gyülekezet lelki és számbeli fejlődésében sem.

Köszönjük a presbiterek munkáját, akik a gyülekezet mindennapi terheit hordozzák. Különösen köszönöm Dobos Józsefné testvérünk eddigi szolgálatait, akinek 2017 végével lejárt a presbiteri mandátuma. Az Úr áldja meg további életét. Új presbiterek foglalták el szolgálati helyüket hat éves mandátummal: Bakonyi Erzsébet Eszter, Bene Róbert, Eke Dezső, Erdélyi Marianna, Fenyőné Tóth Magdolna, Simonné Sebők Ágnes, Schmidt Ibolya. Gondnok: Bene Róbert.

Istennek adunk hálát az elmúlt év minden ajándékáért és Neki köszönjük meg a próbákat, nehézségeket is, tudva, hogy tudta és akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről, sőt minden dolog üdvösségünket szolgálja. Imádkozunk hozzá, hogy az előttünk álló esztendőben is adjon gyülekezetünk minden tagjának, és közösségünknek is áldást, épülést, gyarapodást.

2017. november 26-i istentisztelet

2017 november 26, vasárnap

Fennálló ének: 180. A töredelmes szívet, te, Uram, szereted…

Nagyének: 464. Jöjj, Királyom, Jézusom…

Lectio: Ez 27.

Igehirdetés előtti ének: 396. 1. Ébredj, bizonyságtévő Lélek…

Textus: Jak 4, 6.

Kedves testvéreim! Szeretjük, ha dicsérnek minket, és nem szeretünk magunkról rosszat hallani. Sokan az igehirdetéstől, Isten igéjétől is elvárják, hogy dicsérje őket, és ne a bűneiket hányja a szemükre. Összekeverik az istentiszteletet az embertisztelettel. Mi itt vasárnaponként istentiszteletre gyűlünk össze és nem embertiszteletre. Vagyis nem azért, hogy embereket dicsérjünk, simogassuk az egójukat, hanem azért, hogy Istent dicsérjük, az Ő kegyelméért, megmentő szeretetéért, hogy még minket bűnös, nyomorult embereket is megmentett, és értünk is elküldte az Ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Az ige szerint a tírusziakról is elmondható volt, testvérek, hogy szerették magukat. „Tírusz, te azt mondtad: Tökéletes szépségű vagyok!” Nagyon meg voltak elégedve magukkal, nagyon szépnek, jónak kiválónak tartották magukat, és nyilván nem szerették hallani ennek az ellenkezőjét. Az Úr azonban Ezékiel prófétán keresztül meghirdeti ítéletüket. Tudnunk kell, testvéreim, Tírusz és Szidón városáról, hogy valahányszor megjelennek a Bibliában, mindig szimbolikus jelentéstartalmat hordoznak magukon ezek a helységek. Az emberi gőgnek, kevélységnek, az emberi erőnek, teljesítménynek, a magabízásnak a megtestesülései. Egy olyan lelkületnek és gondolkozásmódnak a képviselői ezek a városok, amely soha nem áll távol a mi emberi természetünktől sem, hogy tudniillik: megtart minket a mi erőnk. Megtart minket a mi ügyességünk, megtart minket a mi rátermettségünk, tehetségünk, teljesítményünk. Elég vagyok én önmagamnak, és nincsen szükségem Isten segítségére. Ő ne szóljon bele az életembe, én sem szólok bele az Ő dolgaiba. Boldogulok én egyedül is. Ne segítsen nekem az Isten, ne is gátoljon, akadályozzon a céljaim elérésében, amit én elérek, azt én ezzel a két kezemmel, meg a tudásommal, erőmmel, tehetségemmel, kitartásommal elérem magamnak, és az az enyém. Az az én kis világom. Abban nincsen helye Istennek sem. Ezt a gondolkozást és érvelést nevezhetnénk első hallásra akár korrekt magatartásnak is az emberek részéről, hiszen valóban, nem árul zsákbamacskát Istennel való kapcsolatában. Ugyanakkor, ha az embereket és önmagát be is tudja csapni ezzel a hamis érvrendszerrel, Istent nem tudja becsapni. Tudniillik ezen a világon minden az Istené, és Isten mindent azért teremtett, hogy az Ő dicsőségét szolgálja. Márpedig, ha jön valaki, aki amúgy maga is Isten teremtménye, és azt mondja, hogy én nem bántom Istent, de cserébe Isten se bántson engem, és ne zavarjuk egymás köreit, én kialakítom a magam erejéből, teljesítményéből a magam kis világát, amihez azonban semmi köze Istennek, nem más ez, testvéreim, mint Isten dicsőségének megrablása. Nem más ez, mint az a lázadás, amelybe annak idején maga a sátán is beleesett, amellyel Ádámot és Évát is megkísértette, hogy tudniillik olyanok lehetünk, mint az Isten, élhetjük az életünket Istentől függetlenül, a saját magunk uraiként. Tírusz városa, testvéreim, ennek a lelkületnek és gondolkodásnak vált a Bibliában állandó jelképévé. Az önmagával megelégedett, önmagára büszke, önmagában bízó ember kiábrázolásává: „Tírusz, te azt mondtad: tökéletes szépségű vagyok!” Isten azonban erre a magatartásra, erre a gondolkodásmódra és lelkületre nem válaszolhat másképpen csak úgy, ahogy az felolvasott igeszakaszunkban található. Tírusznak el kell pusztulnia, össze kell törettetnie, meg kell aláztatnia. Nyilvánvalóvá kell lennie az egész teremtett világ előtt, hogy nem emelheti magát senki sem Isten fölé, vagy Isten mellé, vele egyenrangúvá. Nem veheti magának senki sem a jogot és bátorságot arra, nem léphet fel senki azzal az igénnyel, hogy ő a mindenható és dicsőséges Isten befolyási köréből kivonja magát és az életét, hiszen ezzel nyilvánvalóan Istent sértené és gyalázná meg. Isten ezzel szemben azt akarja, testvéreim, hogy mint az Ő teremtményei és megváltottjai megtaláljuk a magunk általa kirendelt helyét és életcélját ebben a világban. Nem titkolt célja és akarata az felénk, hogy az Övéi legyünk, és neki szenteljük oda önmagunkat, az egész életünket. Hogy ne nélküle, hanem vele szeretetközösségben akarjunk élni, mert Ő ezért, ezzel a céllal teremtette meg az egész világot és benne az embert. Nem túlzás azt álltani tehát, hogy sátáni gondolat, sátáni gőg és fennhéjázás ma is az, amikor nagyon sok ember úgy gondolja, hogy ő Istentől függetlenedve élheti a maga életét, vagy ami még a keresztyének között is nagyon divatos, hogy életének valamely darabját, részterületét Istentől elzárhatja, Isten akarata befolyási területe alól kivonhatja. A pénzügyeket, a munkát, a szórakozást, a családi életet vagy a szerelmi kapcsolatait. Az nem tartozik az Istenre. Az csak az én dolgom. Mindezzel az emberi gőggel, fennhéjázással, önelégültséggel szemben, testvéreim, amelynek a vége mindig csak a bukás és a pusztulás lehet, Isten igéjéből azt tanulhatjuk meg, hogy naggyá, igazán értékes életű és áldásokban gazdag emberré csak az Isten előtt való alázat tehet minket. Csak ha képesek vagyunk Isten előtt megalázni magunkat, és megvallani előtte kicsinységünket, gyengeségünket, bűneinket és elrontott életünket, akkor várhatjuk, és tapasztalhatjuk meg azt a csodát, azt a kegyelmet, hogy a hatalmas és mindenható Isten lehajol értünk és felemel minket. És csak ha Ő emel fel, akkor lehetünk igazán magasan. „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja”, mondja Jakab levelében Isten igéje. Vagy ahogy államalapító István királyunk írja atyai jótanácsként fiának Intelmeiben: „semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. A mi megváltónk és legfőbb tanítómesterünk, Jézus Krisztus olyan fontosnak tartotta ezt az igei igazságot folyamatosan hangsúlyozni, hogy nagyon sokszor tér vissza erre a témára, és nagyon sokszor tanítja alázatra a tanítványait, mert tudja nagyon jól, hogy nagy szükségünk van erre. Egyik példázatában a főhelyekről beszél. Hogy az egyik vendég, akit meghívtak a menyegzőre nem a megfelelő helyre ült, hanem sokkal feljebb, mint ahogy az a vendégtársaságban betöltött szerepe szerint neki járt volna. Egy másik vendég pedig, aki igen közeli és kedves személy volt a család számára, szépen szerényen meghúzódott a sor végén, egy távoli asztalnál. Bizony, bizony mondja Jézus, míg az előbbit felállították és hátrébb küldték ott a vendégsereg szeme láttára, és ezzel nagy megaláztatásban kellett részesülnie a saját fennhéjázása miatt, addig az utóbbit még nagyobb megbecsülés és tisztesség érte, mint ami egyébként is járt neki, hiszen nagy nyilvánosság előtt kísérték őt a tiszteletreméltóbb helyre. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik, mondja Jézus. Máskor, mikor a tanítványok összevesztek azon, hogy ki a nagyobb közülük a mennyek országában, Jézus így tanította őket: „aki nagy akar lenni köztetek, az legyen mindenkinek a rabszolgája”. Megint más alkalommal megmosta a tanítványai lábát, a legalantasabb rabszolgai munkát végezte, és azt mondta: „ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr, a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is úgy tegyetek”. És tudjuk azt, is, hogy Ő nem csak beszélt erről. Nem csak szépen hangzó tanítás volt ez a részéről, hanem saját életében megmutatott valóság. Ő elhagyta a menny dicsőségét, szolgai formát vett föl, magát megüresítette, hagyta, hogy csúfolják, gúnyolják, ostorozzák, keresztre feszítsék ellenségei azért, hogy minket megváltson. Mindeközben pedig szelíd és alázatos maradt, száját sem nyitotta ki, mint a bárány nyírői előtt. Ő mondta: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek”. Kedves testvéreim! Mit jelent a szelídség és az alázat? Sokan és sokszor értik félre ezeket a kifejezéseket, és asszociálnak velük kapcsolatban valamiféle alantas, megalázott állapotra. De az Isten előtt való alázat egészen más. Aki kész magát Isten előtt megalázni, az csodálatosan meg fogja tapasztalni, hogy nem hogy kevesebbé lett volna ez által az élete, nem hogy gyöngült volna ez által az önbecsülése, vagy mások előtt való emberi méltósága, hanem éppen akkor került az életében minden a helyére. Ekkor kezdi el önmagát az ember helyesen látni és értékelni. Úgy, hogy sem túl nem becsüli magát, gőgjében feljebb emelkedve embertársainál és Isten helyére törve, sem túlságosan le nem becsüli, le nem értékeli magát, hanem annak látja magát, aki Ő valójában: egy gyarló, esendő, bűnös ember, aki azonban annyira drága és értékes volt az élő Istennek, hogy a legdrágábbat, egyszülött Fiát sem kímélte érte, hogy őt megmentse. Higgyük el, testvéreim, hogy papoljon bármennyit, és bármilyen magasröptű gondolatokban a mai liberális, humanista és felvilágosult világ az emberi méltóságról, az emberi élet értékéről, soha nem lesz képes fele ennyire sem felértékelni az embert, téged és engem, mint ahogyan az Istennel való közösségünkben, az előtte való megalázkodásunkban felértékelődünk. Olyan drágák, olyan értékesek vagyunk, testvéreim, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia az életét adta oda értünk. A vérével fizetett, hogy a maga tulajdonaivá tegyen minket és megmentsen a haláltól és a kárhozattól. Ez az emberi méltóság igazi mértéke, non plus ultrája. Ebbe a magasságba azonban csak megalázkodás, csak szelídség által lehet eljutni. Olyan gyönyörű számomra mindig Jakab levelében az ige: „ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól”. „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja”.

Adjon az Úr, testvéreim, mindannyiunknak ilyen alázatos szívet, hogy felmagasztaltassunk Isten előtt az Ő országában. Ámen.

Záróének: 465. Szelíd szemed, Úr Jézus…

2017. november 19-i istentisztelet

2017 november 19, vasárnap

Fennálló ének: 155. Ó, Úr Isten, légy közöttünk…

Nagyének: 461. Bár bűn és kín gyötör…

Lectio: Ez 23, 1-35.

Igehirdetés előtti ének: 512. 1. Szólj, szólj hozzám, Uram…

Textus: Jn 8, 34-36.

Kedves testvéreim! Ezékiel újra csak ítéletes képekkel, hasonlatokkal, nem fukarkodva a megdöbbentő kifejezésekkel sem, melyek hallatán talán még meg is botránkozunk, ecseteli előttünk Izrael és Júda népének bűneit és Isten irántuk való jogos haragját. Egy meglehetősen gyakori képet használ a helyzet szemléltetésére, amikor Isten és az Ő népe, a zsidók, Izrael fiai közötti kapcsolatot a házassághoz hasonlítja. Olyan házassághoz azonban, amelyben az egyik fél, a feleség, erkölcsi romlásban és hűtlenségben élve paráználkodik idegenekkel, olyanokkal, akiket éppen megkíván, akik éppen a szeme elé kerülnek és megtetszik neki. Nem tud, mondja Ezékiel, nem tud ez az Oholáb és Oholiáb ellenállni a paráznaság vágyának és kísértésének, amely ott él a szívében, és amely belülről emészti, hajtja, égeti őt újabb és újabb hűtlenségre Istennel, a férjjel szemben. Kedves testvéreim, bárhogyan is szemléljük, bármennyire szeretnénk is elhallgatni, vagy letagadni, vagy legalább kicsit finomítani, kiretusálni, megszépíteni ezt a dolgot, mégsem hallgathatjuk el az ige értékítéletét, tudniillik azt a bibliai igazságot, hogy ez az Oholá és Oholibá, ezek mi vagyunk. Mi mindannyian, testvéreim, minden ember. Mi vagyunk azok, akik valamennyien bűnben és romlottságban születünk erre a világra, és akik földi életünkben betegesen, önsorsrontó módon, Isten minden szeretete, jósága, gondviselése, jótéteménye ellenére újra és újra csak a bűnbe, a romlottságba, a tisztátalanságba, és az iránta való hűtlenségbe vágyódunk. Mi vagyunk ez a két parázna nő, akik nem tudják értékelni és megbecsülni férjüknek, az élő Istennek irántuk való nagy szeretetét és ragaszkodását. Nem fizikai, testi paráznaságról beszél itt Ezékiel, bár látjuk, hogy ehhez hasonlítja Istennel szembeni viselkedésünket és hozzáállásunkat, hanem lelki paráznaságról, ami azonban, ha kevésbé látványos is a mi emberi szemeink előtt, legalább olyan utálatos. Miben áll ez a paráznaság? Abból, mint ahogyan kiderül az igéből, hogy az újabb és újabb vágyak, kívánságok, érzéki és testi örömök és élvezetek, anyagi javak rabja az életünk. Hajt és űz bennünket valami belső lelki kényszer ezek után, és várjuk, reméljük ezektől a megelégedésünket, az életünk beteljesedését, de csalódnunk kell bennük újra és újra. Nem, testvérek, nem valami ismeretlen lelkiállapot ez, hanem a Szentírás, Isten igéje által nagyon pontosan diagnosztizált esete az elveszettség, a romlottság, a bűn és a kárhozat állapotának. Az ez az állapot, amiről a mi Megváltónk, Jézus Krisztus így nyilatkozik: „bizony, bizony, mondom néktek, hogy aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája”. Vagy ez az a lelki állapot, amiről Pál apostol a Római levél hetedik részében még pontosabb leírást ad nekünk: „tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök… Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat… Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Íme, testvéreim, az áldott orvos precíz és pontos diagnózisa mindannyiunk lelki állapotáról. A betegség súlyos, a végkimenetele a biztos halál és a kárhozat. Egy olyan törvény uralkodik az érzéseim, gondolataim, kívánságaim, akaratom felett, amely szemben áll az Isten szent és jó törvényével, és ami miatt éppen ezért ez a szent és jó törvény engem halálra ítél. És bár tudom ezt, mondja Pál, bár teljesen tisztában vagyok ezzel és tisztában vagyok ennek következményeivel is, változtatni mégsem tudok rajta. A törvény diktál én pedig engedelmeskedem. Nem vagyok szabad, nem vagyok a magam ura, a bűn törvényének rabszolgája vagyok. „Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája”. Kedves testvéreim, egy betegség kezeléséhez és gyógyításához az első lépés mindig a felismerés, a diagnózis elfogadása, a szembenézés. Elfogadom-e az orvos szakvéleményét, hajlandó vagyok-e elismerni, hogy igaza van, hajlandó vagyok-e úgy tekinteni magamra, ahogyan ő tekint rám, úgy látni a helyzetemet, ahogyan ő látja: reálisan, valóságosan? Ez a betegség, ez az állapot, mint ahogy már az előbb is megállapítottuk, halálos. Nincs rá tehát más megoldás, csak a halál. Milyen csodálatos azonban, hogy míg Ezékiel próféta a maga ószövetségi keretei között még valóban nem látott más kiutat és végkimenetelt, mint azt, hogy Isten a maga igazságos ítéletével elpusztítja ezt a parázna testvérpárt, addig számunkra az Újszövetségben Pál apostol Isten kegyelméből már fel tud ragyogtatni egy olyan megoldást, egy olyan szabadulást, ami bár a halálon keresztül vezet, mégis egy új, boldog és örvendező örök életben nyer kiteljesedést. Így olvassuk a Római levél már előbb idézett részében: „vagy nem veszitek tudomásul, testvéreim…, hogy a törvény addig uralkodik az emberen, amíg él? Például a férjes asszony is, amíg él a férje, hozzá van kötve a törvény szerint; de ha meghal a férfi, akkor fel van mentve a törvény hatálya alól, amely a férjéhez kötötte. Amíg tehát él a férje, házasságtörőnek számít, ha más férfié lesz, de ha meghalt a férje, megszabadul a törvényes kötöttségtől, és már nem házasságtörő, ha más férfié lesz. Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, s ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek. Mert amíg test szerint éltünk, a bűnök törvény által szított szenvedélyei hatottak tagjainkban, amelyek a halálnak termettek gyümölcsöt. Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben”. A megoldás tehát ez: meghalni a bűnnek. Meghalni a test szerinti életnek, és új életre kelni a Krisztussal. Halálba adni magunkat, saját énünket, annak minden hamis és romlott vágyával és kívánságával, érzésével és akaratával. Kárnak és szemétnek ítélni mindent önmagamban, sőt, önmagamat is, és Krisztus javaival, jótéteményeivel, drága kincseivel megtöltekezni Lélek által. Hogyan lehetséges mindez, testvéreim? Az ige szerint Jézus Krisztus kereszthalála által. Az Ő megtöretett testének és kiontott vérének érdemei azok, amelyekbe ha hit által belekapaszkodunk, ha bűnbánó szívvel megvalljuk, hogy mindez értem, miattam és helyettem történt, akkor szó szerint megtörténik az a csoda, hogy Krisztussal együtt én is meghalok ott a kereszten, Krisztussal együtt én is megfeszíttetem a bűn és a halál számára, megszűnök a rabszolgájuk lenni, mert meghaltam nekik, a Krisztus áldozata az enyémmé lesz, én pedig felszabadulok a bűn törvénye alól, és szabaddá leszek egy új, Istennek szolgáló életre. Jézus Krisztus ugyanezt a már előbb idézett helyen így mondja: „ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek”.

Igen, testvéreim, fontos megértenünk azt, hogy nincs más út. Vagy ez, önmagunk halálba adása a bűn számára és a Krisztus által elnyerhető szabadság, vagy a megmaradás a bűnben, a lelki paráznaságban, a tisztátalanságban, a rabszolgaságban. És ezzel együtt a halálban és a kárhozatban is. Oholábnak és Oholiábnak, ennek a parázna testvérpárnak a költői bemutatása, az ő sorsuk, álljon előttünk elrettentő példaként és juttassa eszünkbe, milyen szörnyű, elveszett és reménytelen, kiszolgáltatott állapot a bűn törvényének rabszolgasága, és milyen rettenetes Isten haragja rajta. De juttassa eszünkbe azt is, hogy nem kell nekünk ebben az állapotban megmaradnunk. Ha vágyakozunk a szabadságra, ha valóban szeretnénk Istennek tetsző új életben járni, és neki szolgálni, akkor kiáltsunk hozzá segítségért, kegyelemért, bűnbocsánatért. „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk”. Ámen.

Záróének: 459. Az Isten Bárányára letészem bűnöm én...

2017. november 12-i igehirdetés

2017 november 13, hétfő

Fennálló ének: 161. 1. Siess, keresztyén, lelki jót hallani…

Nagyének: 220. 1-5. Bocsásd meg Úr Isten…

Lectio: Ez 20, 1-31.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: Ez 20, 30.

Kedves testvéreim! Bünteti-e Isten az atyák vétkét a fiakban? Von-e felelősségre valakit ősei bűneiért? Nyilván nem. Csak nem régen olvashattuk a Kalauz szerint a 18. részben: „hogy mondhattok ilyen közmondást Izráel földjéről: az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?! Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem fogjátok többé ezt a közmondást mondogatni Izráelben mert minden lélek az enyém: az apák lelke is, meg a fiak lelke is az enyém. Annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik”. Ez világos beszéd, világos felelet a feltett kérdésre. De akkor miért tűnik úgy mégis a felolvasott 20. részben, hogy Isten felelősségre vonja az ősök hűtlenségéért, bűneiért Ezékiel próféta kortársait? Íme, szóhoz sem hagyja jutni őket, azonnal kijelenti velük szemben, hogy nem válaszol a kérdéseikre, és nem hajlandó segíteni nekik. Miért? Ennek magyarázataként sorolja fel Izrael népének ezt a sok évszázados hűtlenségsorozatát, amelynek folyamán számtalanszor elhagyták Őt, és megvetették parancsolatait. Akkor mégiscsak igaz, hogy az apák ettek egrest és a fiak foga vásik el tőle? Mégiscsak felrója és számontartja Isten az előző nemzedékek vétkeit? Nos, a válasz továbbra is nem, és nem. Ha csak most kezdődne el Ezékiel szolgálata, és ha Ezékiel lett volna az első próféta, aki által Isten szólt, üzent ennek a népnek, akkor talán igaz lenne mindez. De tudjuk, hogy Ezékiel hosszú évek óta szól már hozzájuk, és hívja őket megtérésre, előtte pedig Jeremiás és más próféták által szintén erről beszélt nekik az Úr évtizedeken át, de ők megmaradtak atyáik bűneiben, és nem fordultak oda igazán Istenhez. Így pedig nem mondhatjuk, hogy csak az atyák ettek egrest, hanem bizony, azt az egrest eszegették, kóstolgatták a fiak is, és ezért volt Isten velük szemben olyan elutasító. Másrészt pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten nyilván nagyon jól ismerte ezeknek a véneknek, vezető elöljáróknak a szívét, és nagyon jól tudta, hogy mivel van az tele, milyen kérdésben keresték meg Ezékielt és rajta keresztül magát az Urat. Íme, a 32. versekben világosan le is leplezi őket, amikor így szól hozzájuk: „semmi sem lesz abból, amin ti gondolkoztok, amikor azt mondjátok: legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint a többi országok népei, akik fát és követ tisztelnek”. Vagyis kiderül erről a nemzedékről is, hogy semmivel sem jobbak, különbek, mint atyáik, és nagyon is megérdemlik, hogy Isten elutasítóan, és ítéletesen bánjon velük.

De vizsgáljuk csak meg, testvéreim, mivel haragították magukra Izrael fiai annyira azt az Istent, aki pedig őket kiválasztotta, szerette, óvta, védelmezte, vezette évszázadokon keresztül? Milyen bűnök voltak azok, amelyek által ennek a szerető és gondoskodó Istennek mégsem maradt más választása, mint ennek a népnek a szigorú megbüntetése? Három ilyen bűnt sorol fel Ezékiel a felolvasott igeszakaszban. Az első a bálványimádás. Tudniillik állandó kísértést jelentett számukra egész történelmük folyamán, hogy előbb az egyiptomi, később pedig, mikor már Kánaán földjét nekik adta Isten, a körülöttük élő népek és országok isteneit, amiket meg lehetett fogni, amiket szemmel lehetett látni, amik emberileg valóságosabbnak tűntek, és amik köré olyan sok, csillogó-villogó, mulatozó, kéjjelgő, látványos szertartást és rituálét kitalált a bűnös és bálványimádó emberi szív, ezeket a bálványisteneket imádják, kövessék, ezeknek a tiszteletébe ők is bekapcsolódjanak. Igen, testvérek, a bálványimádás már akkor is, éppen úgy, mint napjainkban, sokkal divatosabb, sokkal vonzóbb, sokkal csábítóbb volt az ember számára, mint az egy igaz, élő Isten tisztelete, akit nem szabad kiábrázolni, akit lélekben és igazságban lehet csak imádni. Akit nem lehet különböző emberi praktikákkal befolyásolni, uralni, kihasználni. A világ fejedelme ma is körülveszi a maga bálványait csillogással, borzongással, izgalommal, és minden oldalról bálványhegyeket emel az ember szemei elé, hogy azok által eltakarja előle az egy igaz Istent. Mennyi bálvány vesz körül minket, testvéreim. Észre sem vesszük már, olyan természetes részei az életünknek. Bálvány minden, ami fontosabb Istennél. Bálvány a sport, bálvány, a tévé, bálvány a pihenés, bálvány a szórakozás, bálvány a család, bálvány a munka, a pénz, a szerelem, és bálvány lehet bármi az életünkben, ami fontosabb Istennél. Össze tudjuk-e számolni két kezünkön, hogy mennyi minden van, ami fontosabb számunkra Istennél? Ami között, ha választani kell, hogy az, vagy az ige, az vagy az istentisztelet, az vagy az Istennek való engedelmesség, akkor gondolkozás nélkül nyúlunk feléje, és feledjük az Istent. A bálványimádás soha nem öltött még a világtörténelem folyamán olyan méreteket, testvéreim, mint napjainkban. A fogyasztói társadalom és gondolkozásmód rendkívüli mértékben kedvez a bálványimádás növelésének. Isten előtt azonban utálatos bűn ma is. Hiszen nem csak hogy a teremtett dolgot helyezi a Teremtő elé, de az ajándékot teszi az Ajándékozó elé ez az életforma. Isten megadja nekünk földi javainkat, mindent, ami által szép, kellemes, örömteli életünk lehet ezen a földön, mi pedig önző módon annyira csak az ajándékra figyelünk, és az ajándékkal vagyunk eltelve, hogy megfeledkezünk az Ajándékozóról, és arról, hogy neki tartozunk hálával mindenért. Ez a bálványimádás.

A második bűn, amit Ezékiel felsorol, és Izrael fiainak szemére vet az a hamis istentisztelet. Majdnem ugyanaz, mint a bálványimádás, mégis más. Annak egy szűkebb formája. Így említi ezt az igében, hogy Izrael fiai alig foglalták el Kánaán földjét, máris minden bujazöld fa alatt és minden magaslaton áldozóhelyeket létesítettek, és így gondolták kifejezni Isten felé való hálájukat, és elnyerni további jóindulatát. Csakhogy, mondja Isten, én ezt nem kértem tőlük. Újra és újra figyelmeztettem őket, hogy ezek a maguk választotta istentiszteletek, ezek a maguk által kitalált kegyes szertartások, és spirituális gyakorlatok nem az én akaratom szerint valók. Isten tiszteletének kizárólagos helyéül először a szent sátort, később pedig a jeruzsálemi templomot jelölte ki az Úr. Csak itt, ezen a helyen, csak itt, a lévita papság által bemutatott áldozatok által lehetett tisztelni Istent. Ez volt az Úr parancsa. Minden más hely és mód emberi kitaláció volt csupán. Ugyanez az elv, testvéreim, napjainkban is érvényes. Isten hirdeti számunkra az Újszövetségben hogy kiben jelenti Ő ki magát a nekünk, kicsoda az, aki által hozzá közel járulhatunk, vele közösségbe kerülhetünk: egyedül az Ő Fia, Jézus Krisztus, és rajta kívül nincs senki más. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. „Higgyetek Istenben, és higgyetek Istenben”, mondja a tanítványainak, az ember pedig ma is minden más módon szívesebben keresi inkább Istent és a vele való közösséget, mint Jézus Krisztus által. Fordul a horoszkóphoz, a babonához, a távolkeleti misztériumvallásokhoz, a jósokhoz, gyógyítókhoz, varázslókhoz, a szentekhez, az önmegváltás minden lehetséges formájához és útjához, minden érdekli inkább, mint az igazság, mint Jézus Krisztus, mint az, hogy egyedül Ő a megváltó, és rajta kívül nincs megváltás.

És a harmadik bűn, amit Ezékiel megnevez a nép életében, az a nyugalom napjának a megtörése, megszegése. Az, hogy nem tartják meg a nyugalom napját, nem szentelik azt oda az Úrnak. Első hallásra ez túlságosan törvényeskedőnek tűnhet, és azt mondhatják rá sokan, hogy, ugyan, hát nem lehet annyira fontos ez az egy parancsolat, hogy ennek időnként való megsértése miatt Isten ilyen mértékű ítélettel és haraggal sújtsa az Ő népét. Egyébként is, hát Jézus is gyógyított szombatnapon, meg kalászokat is téptek a mezőn a tanítványaival, hogy megegyék őket. Jézus is azt tanította, hogy ha kútba esik a te jószágod szombatnapon, akkor húzd ki azt, hát nem kell ezt a nyugalom napját annyira komolyan venni, vannak kivételek, és mi aztán nagyon jól ki tudjuk találni ezeket a kivételeket, meg tudjuk indokolni, ehhez nagyon értünk. Csakhogy, testvérek, nehogy azt gondoljuk már, hogy Jézus Krisztus Isten törvényeinek megszegésére tanított volna bennünket. Nehogy a végén még azt a következtetést vonjuk le ebből, hogy Jézus Isten törvényei ellen lázított bennünket. Ő maga minden szombaton ott volt a zsinagógában az istentiszteleten, tanított, és betartotta Isten minden törvényét. Ma pedig azon kell harcolni, meg alkudozni a presbiterekkel meg az egyháztagokkal, hogy havonta, vagy évente hány istentiszteleti alkalmon kell részt venni valakinek ahhoz, hogy presbiter, vagy egyáltalán egyháztag lehessen. Mert egyébként a nyugalom napjának megszentelése teljesen mellékes és felesleges dolognak tűnik sokaknak. Sokan azt gondolják, hogy ez a lelkészek vesszőparipája, ezzel ostorozzák állandóan a híveket, de testvéreim, hadd mondjam, hogy ez elsősorban nem a lelkész ügye, hanem Istené, és a gyülekezeté. Miért járnak olyan kevesen vasárnaponként az istentiszteletre? – kérdezte tőlem nem olyan régen nagy szemrehányással valaki, aki maga is jó esetben 2-3 havonta egyszer jelenik meg. Érezzük ennek az abszurditását és tragikumát? Vagy inkább tragikomikusságát? Szomorú állapotok ezek, testvéreim. És még egyszer mondom, hogy nem azért szomorú, mert így a lelkészeknek, vagy bárkinek valamiféle törvényeskedési hajlama nem elégülhet ki, hanem azért, amit a felolvasott igeszakaszban mond erről az Úr, hogy miért nem szentelik meg Izrael fiai a nyugalom napját. „A nyugalom napjait is nekik adtam, annak jeléül, hogy van közünk egymáshoz”. Azért nem szentelik meg, mondja az Úr, mert valójában nincsen közünk egymáshoz. Akinek köze van az Istenhez, aki szereti Őt, és hisz Őbenne, aki Jézus Krisztus által élő, személyes közösségbe került vele, annak a nyugalom napjának megszentelése többek között éppen erre való: demonstrálom, bemutatom az egész világ előtt, hogy én nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok. Keresztyén vagyok. Övé az életem. Úgy mutatom meg azt, hogy Övé az egész életem, hogy az életem hét napjából, amit Ő nekem adott egyet csak neki szentelek. Hat napon át munkálkodom, és a földi dolgokkal foglalkozom, de a hetediket az Úrral való közösségemre, a vele való elcsendesedésre, a lelki dolgokra fordítom. Mert tudom, hogy nem csak test vagyok, de lélek is. Igen, testvérek, aki nem szenteli meg a nyugalom napját, az arról tesz bizonyságot, azt demonstrálja, hogy neki csak teste van, ő csak testileg él, de lelkileg halott. Aki lelkileg is él, mert ismeri és szereti Istent, és átélte azt, hogy Jézus Krisztusért Isten megbocsátotta a bűneit, az tudja, hogy a lelkével és a lelkiekkel időt kell töltenie, arra is figyelnie kell. Milyen szép megfogalmazás ez az igében: „közünk van egymáshoz”. Van-e közöd, testvérem, az Istenhez, Jézus Krisztushoz, van-e közöd az általa elkészített kegyelemhez, bűnbocsánathoz, üdvösséghez? Van-e közöd az Isten országához? Ez többek között igenis abból látszik meg, és mérhető le, hogy megszenteled-e a nyugalom napját.

Végül, testvéreim, még két kifejezést kell megvilágítanunk az igéből röviden ahhoz, hogy tisztán megértsük ennek az igeszakasznak üzenetét. Az első a 11. versben található, ahol ez áll: „rendelkezéseket adtam nekik, és megismertettem velük törvényeimet, amelyek által él az ember, ha megtartja azokat”. Ez kicsit félreérthető, és úgy tűnhet alán, mintha itt az ige, az üdvösséget, az örök életet ígérné meg annak, aki megtartja Isten rendelkezéseit és törvényeit. Tudjuk azonban, hogy ez ellentétben állna Isten kijelentett üzenetével az üdvösséggel kapcsolatban, ami szerint üdvözülni egyedül kegyelemből, a Jézus Krisztus érdeméért lehet annak, aki hisz. Nincs ebben része a törvény cselekedeteinek. Itt az ige tehát nem az üdvösségről, a mennyei világban való életről beszél, hanem nagyon is a földi életről. Erről a földi életről mondja, hogy aki Isten rendelkezéseit és törvényeit megtartja az élni fog azok által, és itt ezt a kifejezést úgy kell értenünk, hogy az ilyen embernek egy gazdag, boldog, bővölködő, megelégedett élete lesz itt a földön. Isten törvényének megtartása miatt még senki nem lett szegényebb, testvéreim, senki nem jutott koldusbotra. Nem igaz az a széles körben elterjedt elképzelés, hogy Istennek tetsző módon élni, és bőségben, jólétben élni, ez nem fér össze egymással. Ami nem fér össze egymással az az Istennek tetsző élet, és a telhetetlenség, a mindig többre vágyás, és a hálátlanság lelkülete, ami nem veszi észre, hogy amilye van, az honnan van, és kinek az akaratából az övé, milyen célra. Kevesen tudják, hogy a mai világgazdaság legfejlettebb államai, az egyesült államok, Németország, Hollandia, Svédország mind-mind a 18-19. században rakták le mai gazdagságuk alapjait, még úgy és akkor, amikor olyan emberekből állt az országuk, akik a protestantizmus, a kálvinizmus lelki talaján állva, mindent Isten rendelkezéseinek, törvényeinek igyekeztek alárendelni az életükben. Becsületesen dolgoztak, becsületesen kezelték a pénzügyeiket, és igen, többek közt megtartották a negyedik parancsolatot is maradéktalanul, mert tudták, hitték, hogy munkájukon, életükön csak úgy lesz rajta Isten áldása, ha ők maguk igyekeznek Isten jó és szent törvényeit megtartani. És mint azt a neves közgazdász professzor Max Weber híres könyvében ki is mutatta, ennek a lelkületnek volt köszönhető ezeknek az országoknak a gazdasági felvirgzása. Beteljesült rajtuk Isten ígérete, áldást nyertek Istentől gazdagon munkájukra, családjukra, életükre, országukra. Meg kellene végre tanulnunk, és rá kellene eszmélnünk arra, hogy Isten törvényei nem csapások, amelyek által Isten sújtani akarja az életünket, és korlátok közé zárva sanyargatni, hanem a legcsodálatosabb ajándékok, amelyek által utat mutat számunkra az áldásokban, bőségben, jólétben és megelégedettségben való életre. És lehet ellenük lázadozni, meg keresni a kifogásokat, hogy miért nem lehet és nem tudjuk őket megtartani, csak akkor ne panaszkodjuk az áldás elmaradására sem.

A másik kifejezés, ami fontos, és újra és újra refrénként jelenik meg a felolvasott igeszakaszban így hangzik, ezt mondja az Úr: „az én nevemért”. Miért nem pusztította el már az eddigiekben is Izrael népét oly sok alkalommal, amikor megérdemelték volna, amikor már felgerjedt az Ő haragja ellene? Az ő nevéért. Annyit jelent ez, hogy Önmagáért, önmaga dicsőségéért. Nem Izrael fiaiért. Nem azért, mert bennük látott mégiscsak valami különlegességet, valami kiválóságot más népekhez és emberekhez képest, nem. Hanem azért, mert Isten hűséges és kegyelmes Isten. Nem mondhatunk ennél többet erről, mert ez valami olyan dolog, ami felülmúlja emberi értelmi képességeinket. Az Ő nevéért. Azt pedig tudjuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 4. részéből, hogy csak egyetlen név van, aki által üdvösségünk, megtartatásunk, életünk lehet: ez pedig Jézus Krisztus neve. Jézus Krisztus Isten szeretetének és kegyelmének megtestesülése felénk. Ő az, akiért Isten rajtunk is megkönyörül, minket sem pusztít el, hozzánk is hűséges és türelmes még. Ezért tehát vessünk el az életünkből minden bálványt, minden hamis vallásosságot, kegyességet, magunk választotta utakat az élő Istenhez, köszönjük meg neki, hogy közünk lehet egyáltalán hozzá, és éljünk a kegyelem, a bűnbocsánat, a megváltás, az örök élet csodálatos lehetőségével, amit Őbenne kínál fel számunkra a mi mennyei Atyánk. Ámen.

Záróének: 226. Krisztusom kivüled nincs kihez járulnom…

2017. október 29-i igehirdetés

2017 október 29, vasárnap

Fennálló ének: 90. 1. Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Nagyének: 390. Erős vár a mi Istenünk…

Lectio: Ez 12, 1-20.

Igehirdetés előtti ének: 171. Megáll az Istennek igéje…

Textus: Ez 12, 2.

Kedves testvéreim, reformációt ünneplő gyülekezet! Ebben a felolvasott igeszakaszban Ezékiel egy jelképes cselekedetre kap parancsot, amit a 2. vers meg is okol: minderre a nép keményszívűsége és engedetlensége miatt van szükség. Szomorú dolog ez az engedetlenség és keményszívűség. Így jellemzi Ezékiel, de így jellemzi Isten igéje még sok más helyen is, maga Jézus is így definiálja a keményszívűséget, hogy van fülük a hallásra, mégsem hallanak, van szemük a látásra, mégsem látnak. Mit jelent ez? Nyilván nem a teljes és fizikai vakságra és a teljes és fizikai süketség állapotára kell itt gondolnunk, nem orvostudományi kategóriákra, hanem arra, hogy az illetők tudva vagy tudattalanul szelektálják, hogy mit akarnak meghallani és meglátni és mit nem. És szívesebben meghallanak és meglátnak inkább mindent, semmint az igazságot, semmint hogy szembesüljenek az élő Isten beszédével. Márpedig, gondoljunk bele, testvérek, mire való a fül, ha mindent meghall inkább, csak az igazság előtt záródik be, és arra nem kíváncsi? Mire való a szem, ha mindenfelé néz inkább, mindenféle ábrándképeket, álmokat, hamis emberi elképzeléseket kerget, csak a valósággal ne kelljen szembesülnie? Ebben az esetben ezek az érzékszervek megcsalják, becsapják az embert, és éppen arra a célra és feladatra vállnak alkalmatlanokká, amire valók lennének, amit be kellene tölteniük. És hiába adja eléjük Isten folyamatosan az igazságot, a valóságot, az Ő igéjét, akaratát, ők azt meglátni, meghallani nem hajlandóak. Süketek és vakok. Ezt jelenti a kemény szív. Ezt jelenti az engedetlenség. És hát nyilván tudjuk, hogy ez azért veszélyes dolog, mert aki nem számol az igazsággal, aki nem figyel oda a figyelmeztető szóra, aki vak és süket, de azt hiszi magáról, hogy ő lát és hall, az előbb-utóbb falba veri a fejét, vagy szakadékba zuhan. Ezt a játékot játszották Izrael fiai is Ezékiel próféta idejében. Isten hordta eléjük talicskaszámra évszázadokon keresztül prófétái által az igazságot: vigyázzatok, rossz úton jártok, térjetek meg hozzám, forduljatok el bálványaitoktól, bizzatok bennem és engedelmeskedjetek nekem, különben ítélet és pusztulás vár rátok, ők pedig, íme, még az oroszlán szájában, a pusztulás és a végveszedelem küszöbén is, amikor Babilon igája már félig, vagy talán teljesen rajta van a nyakukon, még mindig egy szép, boldog, szivárványos jövőről álmodnak, amikor majd Isten biztosan segít rajtunk, és megszabadítja őket. Ezzel bíztatgatják magukat és egymást, egy rózsaszín ködben látják az életüket, mert ezt akarják látni, és nem hajlandóak beismerni, hogy vétkeztek, hibáztak, eltávolodtak Istentől. Emiatt azonban Isten haragja és ítélete nyilván csak még nagyobb rajtuk. Ezékiel próféta életén és szolgálatán keresztül Isten gondoskodott arról, hogy az igazság eljusson Izrael fiaihoz, az ő szívük azonban süket volt és vak annak befogadására. Kedves testvéreim, a reformáció történelmi jelentőségét és hivatását láthatjuk itt meg Ezékiel próféta szolgálatában: hirdetni az igazságot, és kitartani az igazság mellett még akkor is, sőt, akkor különösen, ha nagyon sokan vakok és süketek körülöttünk. Ha nagyon sokan hamis eszmék, téves emberi gondolatok, saját gyarló emberi igazságuk által megvakítva és megsüketítve, nem tudják azt befogadni, vagy ami talán még nehezebb, ellene fordulnak az igazságnak, és rá akarják venni az igazságot látó és hirdető embereket, hogy elhallgassanak, hogy ők is vakká és süketté legyenek. Csakhogy, testvérek, akinek egyszer valóban felnyílt a szeme, és megnyílt a füle, az nem tudja ezt már megtenni. Nem tud hallgatni, és nem tudja megtagadni az igazságot. Luther Márton odaállt a wormsi birodalmi gyűlés elé, amikor művei, tanai megtagadására és visszavonására akarták rávenni, és azt mondta: itt állok, másként nem tehetek. Lelkiismeretem az Isten igéjének foglya. Amit megértettem, amit Isten előttem megvilágosított, azt nem tagadhatom meg. Aki hallja, hallja, aki látja, látja, aki megmarad inkább a maga által elképzelt és kitalált igazságnál és valóságnál, az tegyen úgy. Tudjuk, hogy sokan maradtak süketek és vakok. De tudjuk azt is, hogy sokaknak, egyre többeknek viszont megnyílt a szeme és a füle a látásra és a hallásra. Az igazságra. És ez így van ma is, a reformáció 500. évfordulóján is. Kedves testvéreim, akkor leszünk protestánsok, és valóban reformátusok, a reformáció méltó örökösei, ha az igazsággal, Isten igéjével oszlatunk szét a saját magunk életében elsősorban, és a környezetünkben is minden sötétséget, hazugságot, hamis valóságot, amiben az emberek élnek, amiben az emberek ringatják magukat. És persze az ellenszél ma is óriási. Mint ahogy az volt Luther Márton idejében is, mint ahogy az volt Ezékiel próféta és a többiek idejében. Mindig ott voltak akkor is a hamis próféták, olvashattunk róluk, akik azt mondták, nem, ne higgyetek Ezékielnek, mert Isten meg fog rajtunk könyörülni, hamarosan majd kiszabadít minket a babiloniak uralma alól, és visszavezet a saját országunkba, és olyan nagy és dicsőséges birodalmat ad nekünk, amilyet nem látott a világ. És mennyivel könnyebb volt ennek az üzenetnek hinni, és mennyire nagy volt a nyomás, a kísértés Ezékielen, Jeremiáson, Luther Mártonon is, hogy álljon be ő is a sorba és hirdesse ő is ezt, amit mindenki hallani akar, és ami egy szép álomvilágba ringatja a emberek szívét. Csakhogy, ha ezt megtették volna, talán, emberileg szólva, ma már nem lenne zsidó nép, talán ma már nem lenne keresztyén egyház sem. Azért van, azért lehet, mert voltak, mindig akik vállalták az igazság hirdetését, nyitogatták az emberek szemeit és füleit, és voltak Isten kegyelméből mindig olyanok is, akik ennek hatására felébredtek az álomból, és továbbvivői lettek az igazságnak. Így mondja ezt Ezékiel a felolvasott igeszakaszban: „én intő jel vagyok számotokra”. Luther így mondta: itt állok, másként nem tehetek. Ugyanazt jeleni ez a két mondat. Mindkét ember Isten jelévé, Isten üzenetévé vált a maga korában a puszta lényével, a puszta személyiségével, és azzal, amit képviseltek. Egy olyan világító jellé, ami mellett nem lehetett elmenni anélkül, hogy észre ne vette volna bárki is. Luther korában, Ezékiel korában ők olyan emberek voltak, akiket muszáj volt észrevenni, és muszáj volt elgondolkoznia mindenkinek a személyükön, a munkájukon, a tanításukon. Mindenki kénytelen volt szembesülni az igazsággal, ha tetszett neki, ha nem. Jé, itt egy ember, aki szerint nem a pápa osztogatja az üdvösséget? Itt egy ember, aki szerint egyedül a Szentírás tekintélye a döntő, és nem az emberi hagyományok? Itt egy ember, aki szerint az Isten népének közösségében nincs helye bálványimádásnak, tisztátalanságnak és kicsapongásnak? Mindenki fel kellett, hogy figyeljen rá. Itt egy ember, aki nem olcsó és könnyű megváltást és üdvösséget hirdet, hanem teljesen ingyeneset, kegyelemből, hit által? Kedves testvéreim, jellé lenni a világban. Nem hiszem, hogy nagyképűség lenne azt mondani: ma is ez Isten gyermekeinek a feladata. Protestánsokként, reformátusokként ez a feladatunk. Azért nem nagyképűség ezt kijelenteni és felvállalni, mert nem mi választjuk ki erre magunkat, ahogyan Ezékiel és Luther Márton sem saját maga elhatározásából vállalta ezt fel, hanem Isten hív el erre bennünket. És nem a mi kiválóságunkra tekintettel, mert mi olyan kitűnő emberek lennénk, hogy minket Isten jelként mutathatna fel a világ előtt, hiszen tudjuk, hogy önmagunkban mindannyian gyarló bűnösök vagyunk, hanem kegyelmeből. Kegyelemből hit által jellé kell válnunk a világban. Mielőtt azonban még elfogna bennünket a romantikus lelkület ezzel kapcsolatban, hogy milyen magasztos dolog is ez, megint csak ébredjünk fel gyorsan, és lássuk meg Ezékiel próféta és Luther Márton és a többi reformátor személyén keresztül, hogy mit jelent jelnek lenni. Harcot a Krisztusért, szenvedést, próbákat, kísértéseket, a gonosznak, a hitetlenségnek a folyamatos támadásait, a konfliktus felvállalását az igazságért, az Isten ügyéért. Ne legyenek illúzióink ezzel kapcsolatban, testvérek. A hamisság, a hazugság ebben a világban mindig sokkal erősebb, hangosabb, népszerűbb lesz, mint az igazság. Kivételes kegyelmi időszakok a történelemben azok, amikor Isten úgy nyúlt bele a folyamatokba, hogy az igazság győzedelmeskedhetett. Ilyen időszak volt a reformáció. Nekünk azonban minderre tekintenünk nem szabad. Akár dicséret és megbecsülés jár érte, akár megvetés és szenvedés, a jelnek világítania, ragyognia kell. Mert nekünk nem e világra és az ettől kapott jutalomra kell tekintenünk, hanem egyedül Istenre és az Ő jótetszésére. Nem olyan romantikus dolog tehát jellé lenni a világban, sokkal inkább egy életen át tartó felörlő, felemésztő, nehéz küzdelem. Amit azonban érdemes felvállalni, és amiben érdemes hűségesen mindvégig megállni és kitartani, mert Jézus Krisztus ígérete szerint, ha ezt tesszük, elnyerjük az életnek koronáját.

Kedves testvéreim! A reformáció üzenete és öröksége a miénk. Mi reformátusok vagyunk. Ez az örökség azonban nem valamiféle szép, díszes ruha, amit magunkra felöltve tetszeleghetünk magunk előtt a tükörben. Nem valami kitüntetés, medál, amit a magunk mellére kitűzhetünk és megveregethetjük a saját vállunkat érte. A reformáció öröksége a mi számunkra is feladat, felelősség, teherhordozás, szolgálat. Önmagunknak az Isten ügyéért és igazságáért való feláldozása, elégetése. Ehhez adjon Isten Szentlelke számunkra erőt és buzgóságot. Ámen.

Záróének: 392. Az egyháznak a Jézus a fundámentoma…

Istentisztelet 2017. 09. 03.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 152. Szent Isten, noha néked…

Nagyének: 480. 1-4.

Lectio: 2Móz 17, 1-16.

Igehirdetés előtti ének: 172. Szűkölködünk nagy mértékben…

Textus: 2Móz 17, 11.

Kedves testvéreim! Felolvasott igénk két részre oszlik. Az első rész a pusztai vízhiányról, szomjúságról, a nép zúgolódásáról, Mózes tehetetlenségéről, és Isten csodatevő, és szabadító hatalmáról szól. A második rész egy ellenséges támadásról, Izrael fiainak erőtlenségéről, és megint csak Isten erejéről, és közbelépéséről beszél. Látszólag egymástól két különálló történet. Nem sok hasonlóságot vélünk felfedezni bennük. Mégsem az csupán a közös pont, hogy ugyanabban a bibliai igerészben szerepelnek, még csak nem is az, hogy mindkét esemény egy Refidimnek nevezett pusztabeli helyen történt meg Izrael fiaival, hanem legfőképpen az, hogy mindkét történetben, Izrael fiainak mindkét szorongatott helyzetében az imádság, az Úrhoz való kiáltás, az Úr felé emelt kezek adják meg a megoldás, a szabadulás kulcsát. Nem Mózes az, aki, mint valamiféle bölcs vezető, majd kitalálja, hogy mitévők legyenek a pusztában víz nélkül. Nem Mózes az sem, aki a harcképzetlen, jórészt komoly fegyverek nélküli, háborúban tapasztalatlan nép élére állva megnyeri a csatát az Amálekiták ellen. Mózesnek ezekre a dolgokra önmagában nem is lenne ereje és bölcsessége. Nem félisten volt ő, nem valami titkok tudója, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, akit azonban Isten nagy dolgokra hivatott használni. Olyan árulkodó és jellemző emberi megnyilvánulás, ahogy a vízhiány miatt zúgolódó nép perlekedésének a hatására Istenhez kiált, Isten elé viszi a problémát, és szinte a kezét megadólag és kérdőleg kitárva Isten előtt azt kérdezi: „Mit csináljak ezzel a néppel?” Én tehetetlen vagyok, Uram. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, honnan kellene vízhez juttatnom ilyen sokaságot. Nekem erre nincs hatalmam. És amikor Mózes ezeket a szavakat kimondja, amikor imádkozik Istenhez és Isten elé viszi a nehézségeket és gondokat, akkor jön az Isten, és akkor adja meg a megoldást, hogy mit kell tennie, hogy hogyan itathatja meg Izrael fiait. Ugyanezt látjuk a másik történetben is, talán még sokkal szemléletesebben kiábrázolva az imádság erejét és fontosságát. Mózes itt megint tehetetlen. Amálek rablónomád, pusztító hordája hirtelen, felkészületlenül csap le rájuk. Épp, hogy csak össze tudnak gyűjteni néhány harcképes férfit a csatára, a védekezésre, nem sok reménységük, esélyük van a győzelemre, mégis arról értesülünk, hogy amíg Mózes a dombon állva, két társával együtt magasra emelte kezeit, azaz, buzgó imádságban hordozta a völgyben harcoló izraelita férfiakat, addig mindvégig győzelemre állt számukra a csata kimenetele. Amikor azonban meglankadtak, megfáradtak a kezek felemelésében, az imádság buzgóságában, akkor azonnal az ellenség látszott megerősödni és felülkerekedni. Két szemléletes és elgondolkodtató példája áll előttünk tehát az igében az imádság erejének és fontosságának a keresztyén ember, és most különösen is a keresztyén elöljáró, vezető, a presbiter életében. Kiderül ebből a számunkra az a csodálatos igei, bibliai igazság és üzenet, hogy a keresztyén életnek, vagy éppen az elöljárói munkának, a gyülekezeti felelősséghordozásnak, a szolgálatnak a sikeressége, az ereje, az eredményessége, áldásossága az élő Istennel való személyes, naponkénti kapcsolattartásunknak, csendességünknek, imaéletünknek az erejében, intenzitásában van. Az imádság, az Isten előtti elcsendesedés olyan kell, legyen a keresztyén ember számára, mint a levegő, amit belélegzünk, ami nélkül nem tudunk létezni. A keresztyén presbiter így kell, hogy mindenkor imádságban hordozza a rábízottakat, a gyülekezeti közösséget, és így kell, hogy szüntelenül könyörögjön szolgálatáért, felelősségéért, annak a feladatnak az elvégzéséért, amivel Isten Őt megbízta. Nem elég a keresztyén elöljárónak azt tudnia, hogy Isten bízta meg őt a gyülekezet vezetésével. Ettől a tudattól önmagában csak felfuvalkodott és nagyképű ember lesz. Azt is fontos tudnia és értenie, hogy az Istentől rábízott feladatra ő önmagában alkalmatlan és képtelen. Csak az Istentől elkért és megkapott erővel, bölcsességgel, és csak az Ő szüntelen vezetése alatt tudja azt betölteni. Ő csak eszköz a mindenható Isten kezében. Ezt a „csak”-ot azonban nagyon idézőjelbe kell tennünk, mert nem lehet nagyobb tisztesség és méltóság egy ember számára, mint Isten eszközének, munkatársának lenni. Az imádság tehát az az eszköz, az a csodálatos és áldott lehetőség, amely által állandó és szoros kapcsolatban lehetünk az élő Istennel, és megmaradhatunk az Ő vezetése, az Ő hatalma és áldásai alatt. Az imádkozó ember beismeri a maga alkalmatlanságát, tehetetlenségét, és teljesen alárendeli magát az Ő hatalmának. Ó, milyen szükséges, kedves testvéreim, hogy presbitereink olyan vezetők, olyan elöljárók legyenek, mint amilyenek Mózes, Áron és Húr voltak. Akik szüntelen és buzgó imádságban hordozták Isten előtt az ő népüknek harcát, küzdelmét, akik minden problémát, nehézséget, nehéz kérdést nem a maguk bölcsessége szerint igyekeztek megoldani, hanem az Úrhoz kiáltottak útmutatásért, mert tudták, hogy csak akkor lesz igazán jó és megnyugtató, áldásos, a gyülekezet számára építő a megoldás, ha az Úrtól jön az. Ó, milyen fontos és szükséges, hogy a presbiterek imádkozó életű emberek legyenek, testvérek. Hiszen emberi természetünk erőtlenségei miatt, amelyek mindenkinek az életében jelentkeznek amúgy sem lehetséges, hogy felelősségteljes hivatásuknak folytatásában sok fogyatkozás, mulasztás vagy hiba ne essék. Szükséges tehát mindezekért imádságban kérni szüntelen Istenünknek bocsánatát. Ugyanígy nem lehet, hogy hasznos és jó előmenetelű legyen minden munkájuk Isten áldása nélkül. Szükséges tehát szüntelenül esedezni az áldásért. Izrael fiainak az Amálekiták elleni minden erőlködése hiábavaló lett, mihelyt Mózes nem tartotta kezeit felemelve az égre. Ez azt mutatja, hogy a segítség onnan felülről jön, és hogy az Isten áldása nélkül minden munka haszontalan. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök”, mondja a 127. zsoltár. Szükséges tehát, hogy a presbiter is olyan ember legyen, aki felemelve tartja a kezét és a szívét Istenhez, és a könyörgésben szorgalmas, kérve szüntelenül a kegyelmet, erőt, segítséget, áldást és a jó előmenetelt. Bízva Jézus Krisztus ígéretében: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik”. Mindebből következik, testvérek, hogy az Isten tetszése és akarata szerinti presbiter tehát nem mulasztja el sohasem az imádság és az Istennel való közösség alkalmait sem a gyülekezeti életben, sem pedig egyéni, személyes elcsendesedésében. Tudva, hogy mindez nem elvesztegetett idő, nem haszon nélküli, semmittevő magatartás, mint ahogy a hitetlenek gondolják, hanem a legfontosabb és legszükségesebb dolog, hivatása, és egész keresztyén élete eredményességéhez, áldásosságához, ahhoz, hogy harcaiban, küzdelmeiben, kísértéseiben vagy éppen megpróbáltatásaiban ne állandó vereségeket, csalódásokat és visszavonulást kelljen átélnie, hanem győzelmeket.

Végezetül, testvérek, Mózes, Áron és Húr történetének egy másik, a presbiteri szolgálathoz kapcsolódó, fontos üzenetét, tanulságát szeretném megvilágítani. Tudniillik a gyülekezet elöljáróinak, presbitereinek az egymás iránti felelősséghordozását. Egymásnak a segítését, és nem visszahúzását a szolgálatban. Mózes nem lett volna képes egyedül a csata egész ideje alatt magasba emelni a kezeit, és Izrael fiai így elvesztették volna a csatát. Ott voltak azonban a segítők, a társak, akik támogatták, amikor elgyengült, amikor meglankadtak a kezek. A presbiterek, a gyülekezet elöljárói közötti egység, egymásnak a támogatása, az egymás melletti kiállás, egymásnak a megvédése, ha arra van szükség, ezek nélkül a feltételek nélkül egyetlen vezető, még ha olyan talentumokkal van is megáldva, mint Mózes, még akkor sem képes megállni a helyét. Fájdalmasan tapasztaljuk sajnos sokszor ennek hiányát az elöljárók között. Sokszor inkább jellemző, a bizalmatlanság, a rosszindulatú kritizálás, a széthúzás, egymás hátba támadása. Sokan tekintenek úgy ma is a gyülekezetre és annak vezető testületére, a presbitériumra, hogy az éppen olyan, mint bármely más világi intézmény, bármely más világi vezető testület, ahol vannak különböző frakciók, oldalak, pártok, van kisebbség és van többség, ellenzéki és kormányzó oldal. Találkoztam már sajnos olyan presbiterrel, akinek szent meggyőződése volt, hogy az ő Istentől kapott presbiteri elhivatása, küldetése abban áll, hogy ellent kell mondjon a lelkipásztornak. Így mondta, hogy ő a népet képviseli a lelkipásztorral szemben. Ő a lelkipásztor ellenzéke. És ezt felfogását nagyon komolyan is gondolta. Testvérek, ezek hatalmas félreértések és tévképzetek egy gyülekezetben. Egy gyülekezetben mi nem demokráciásat játszunk, hadd mondjam, hogy itt nincs demokrácia. Bár emberek választják meg az elöljárókat, de hitünk szerint a gyülekezet tagjai csak felismerik, felfedezik egymásban az Istentől kapott tálentumokat, a Szentlélek általi elhivatást, és nem tesznek mást, mint ezt felismerve, ennek engednek. Ugyanígy pedig a presbiter is, szolgálatában tisztségének betöltésében nem embereket képvisel, és nem emberek érdekeit, hanem Jézus Krisztus akaratát, és az Ő Anyaszentegyházának javát, épülését, ige szerinti életét munkálja. Aki ellenben félti a gyülekezetet a lelkipásztortól, mert az netalán még valami igeszerű dologra akarja nevelni a gyülekezetet, aki a maga emberi gondolatait folyamatosan elébe helyezi Isten igéjének és akaratának, és állandóan ellene mond annak, feszültséget, békétlenséget, megosztottságot szítva a gyülekezetben, az ilyen ember, testvérek, ki kell mondanunk, nem való presbiternek. Isten igéjének ígérete így hangzik a 133. zsoltárból: csak, ahol a testvérek egyetértésben élnek, oda küld az Úr áldást és életet mindenkor. Jézus Krisztus, az Egyház Ura, szintén ebben határozta meg a gyülekezeti élet áldásosságának feltételét: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám”. Isten az egyetértésben, és nem a széthúzásban gyönyörködik. A széthúzás, a pártoskodás egyedül a sátánnak jó. Mózes, Áron és Húr példája örök időkre útmutatásként kell, hogy minden gyülekezeti elöljáró előtt legyen. Úgy vállaljuk és úgy végezzük a szolgálatot, hogy egymást segítjük, egymásért kiállunk, felelősséget vállalunk, egymást támogatjuk. Másképpen nem érdemes. Másképpen nem is magunknak, nem is egymásnak, hanem éppen annak a gyülekezetnek, közösségnek ártunk a legtöbbet, amelynek az építésére, növelésére, erősítésére hívott el minket az Úr. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor”. Ámen.

Záróének: 475. Imádkozzatok és buzgón kérjetek…

Istentisztelet 2017. 08. 13.

2017 szeptember 3, vasárnap

Fennálló ének: 164. Kegyes Jézus, itt vagyunk…

Nagyének: 370. Jövel, Szentlélek Úr Isten…

Lectio: 2Tim 4, 1-8.

Igehirdetés előtti ének: 512. 1. Szólj, szólj hozzám, Uram…

Textus: 2Tim 4, 2.

Kedves testvéreim! Ezen a vasárnapon is folytatjuk ismerkedésünket a presbiteri, egyházvezetői tisztség Isten szerinti szempontjaival. Ma szeretném, ha azzal foglalkoznánk, hogy bizony a presbitereknek is igét ismerő, igét értő, és nem utolsó sorban igét hirdető embereknek kell lenniük. Fájdalmasan szomorú, hogy sajnos nagyon sok gyülekezetben ez nem szempont napjainkban. Vagy legalábbis nem esik ez a szempont olyan nagy súllyal a latban, mint kellene. Pedig talán a legfontosabb szempontról van itt szó. Hogyan kormányozhatja valaki Isten igéje szerint a gyülekezetet akkor, ha ő maga nem ismeri Isten igéjét, vagy nem érti azt? Egy ilyen vezetés bizonyára katasztrófához vezet. Ha bármilyen más közösséget, egy családot, egy munkahelyet, egy országot nem igét ismerő, és igét komolyan vevő emberek irányítanak, az is elég nagy baj, de mégsem vezet teljes csődhöz, teljes széthulláshoz. De ha ez egy gyülekezettel történik meg, azzal a közösséggel, amit úgy nevezünk, hogy Isten népe, azzal a közösséggel, ahol mindennek Isten igéje és akarata szerint kell történnie, különben egészen bizonyosan meghasonlik önmagával, és megszűnik az lenni, ami egyáltalán a lényege, ha egy ilyen közösségben nem igét ismerő és értő emberek vannak ott a vezetésben, akkor biztos a pusztulás, és a vereség. És értsük ezt nagyon jól, testvérek, Isten népének vezetéséhez nem emberi jóindulatra van szükség. Az kevés. Nem is emberi rátermettségre, az is kevés. Nem emberi bölcsességre, az is kevés. Isten népének vezetéséhez Isten igéjének, és akaratának ismeretére, és az annak való engedelmességre van szükség. Minden más emberi szempont pótolható, de ez pótolhatatlan. Egy presbitérium abban különbözik a világ minden más közösségének vezető testületétől, hogy itt nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, nem nekünk kell vezetni és bölcs döntéseket hozni, helyzeteket és problémákat megoldani, itt nem nekünk kell megmutatni, hogy milyen leleményesek, bölcsek, jó vezetők vagyunk, hanem minden egyes esetben bele kell nézni Isten igéjének tükrébe, és azt cselekedni, úgy dönteni, ahogy Ő abban a kérdésben nekünk vezetést, útmutatást, parancsot ad. Miért? Mert a gyülekezet nem a miénk, hanem az Övé. Ő vezeti, Ő kormányozza, mi csak eszközei vagyunk neki ebben. Ezért életbevágóan fontos szempont és követelmény egy presbiter felé, hogy ismerje a Bibliát, tanulmányozza a Bibliát, sőt használja a kommentárokat, a segédanyagokat, a nálánál bölcsebb, a témával többet foglalkozó emberek magyarázatait, hogy az egyház tanbeli kérdéseiben is járatos legyen. Bizony Isten igéjének követelménye, hogy ne csak a lelkipásztorok, az igehirdetéssel konkrétan megbízott elöljárók legyenek teológusok, de a presbitereknek is teológusoknak kell lenniük. A Tituszhoz írott első levél első részének kilencedik versében írja Pál a püspökről, vagyis a presbiterről, hogy szükséges, hogy „ragaszkodjon a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket”. Vagyis behatóan kell ismerni Isten igéjét, és használni is tudnia kell azt. De utalhatunk itt újra az Apostolok cselekedeteiről írott könyv huszadik részére, a 28. versre, ahol Pál az efézusi presbiterekhez szól, és azt mondja nekik, hogy „legeltessék az Isten egyházát”, azaz táplálják lelkiképpen Isten igéjének eledelével. Ezért ha például a lelkipásztor valamilyen okból kifolyólag nincs jelen a gyülekezetben, teljesen helyénvaló, és természetes dolog kellene, hogy legyen az, hogy valamelyik presbiter tartja meg az istentiszteletet és saját, akármilyen egyszerű, de hittel mondott szavaival, bizonyságtételével építi a gyülekezet hitét. Higgyük el, testvérek, hogy legtöbbször nem a képesség, a szókincs, vagy a felkészültség hiányzik ehhez, mint ahogyan sokan állítják, és amivel kifogást keresnek ez alól, hanem egyszerűen az akarat, a szándék, az odaszánás és a buzgóság. Pedig Isten népének az igehirdetésben, a bizonyságtételben buzgó és odaszánt életű presbiterekre van szüksége, testvéreim, és ilyen presbitereket akar Isten is az Ő népének élére állítani. Akik ismerik az Ő igéjét, életük zsinórmértékének fogadják el azt, és készek azzal mindenkor pásztorolni is a rájuk bízott nyájat. „Feddj, ints, bíztass”, mondja Pál apostol Timótheusnak. Szinte fülembe csengenek az Úrnak Jeremiáshoz intézett szavai az ő elhívásakor. Azt mondja neki Isten: „Én most a szádba adom igéimet! … hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!” Micsoda hatalmas, felelősségteljes, nehéz, és mégis csodálatos feladat, küldetés az igehirdetés munkája, testvérek. Olyan munka, amelyben nem magunkat kell képviselnünk, nem a magunkét kell mondanunk, nem magunkat kell prédikálnunk, hanem egyedül csak a minket megbízó és elküldő Úr akaratát. És a mi beszédünk, szavaink által Isten Szentlelke gyomlál és pusztít, épít és plántál. Bizony, ezt ki kell emelnünk, és hangsúlyoznunk kell mai világunkban, hogy az igehirdetésnek kétfajta feladata, kétfajta munkája van az ember életében. Nem csak épít és plántál, hanem gyomlál és pusztít is. Csak az az ember, aki hajlandó alávetni magát Isten igéje óemberünket, énünket, önzésünket pusztító, és bűneinket kigyomláló munkájának és hatalmának, csak az fogja átélni és megtapasztalni, hogy Isten igéje felépít és plántál is minket egyben a Krisztusban elnyerhető új életre, és az üdvösségre. Az az igehirdető, aki nem vállalja fel Isten igéjének ezt a kettős, és nagyon sokszor sajnos népszerűtlen és emberek által elutasított munkáját, az hűtlenné lesz a küldő és megbízó Úrhoz, és alkalmatlan lesz a szolgálatra. Valaki azt mondta egyszer: romhalmazra nem lehet építeni. Egy romépületet, ami teljesen tönkrement már nem érdemes tatarozni, szépítgetni. Földig kell rombolni, és elölről kell kezdeni mindent. Isten is így dolgozik, testvéreim. Ő sem hajlandó a romokkal, a régi és tönkrement életünkkel foglalkozni, azt valahogy kiszépíteni, helyreállítani. Mielőtt épít, azelőtt először rombol és pusztít. Ezt a presbiternek is, mint az ige hirdetőjének vállalnia kell, az igehallgatóknak pedig alázattal elfogadniuk ezt, mint Isten munkamódszerét. Így a presbiternek, mint igehirdetőnek, mindenkor ki kell kelnie az emberek között uralkodó bűnök ellen, intenie és feddenie kell a gyülekezetet ezek miatt. Nem szabad elnéznie ezeket. Még kevésbé szabad megalkudnia valami módon a rossz szokásokkal vagy erkölcsökkel. A bűnt Isten szemében nem hitelesíti, és nem igazolja sem az, hogy milyen régi szokásként, hagyományként dívik a nép körében, sem az, hogy hány százan vagy hány ezren követik azt el, és rendelik alá magukat annak. Figyelmeztetnie és dorgálnia kell nem csak az igehirdetésben, hanem személyre szólóan is teljes határozottsággal mindenkor, és kiállni Isten igéjének igazsága mellett. Csak ha ezt megtette, akkor van joga és lehetősége felragyogtatni a megtérni vágyó rábízottak előtt a szabadulás útját, Isten bűnbocsátó kegyelmét és szeretetét a Jézus Krisztusban. Milyen áldott is lenne az egész gyülekezeti életünk, ha a ilyen presbitereink lennének.

Valaki talán azt válaszolja most minderre, hogy nem kapott mindenki egyenlő bölcsességet az igehirdetéshez, vagy az igetanulmányozáshoz, az ige megértéséhez. De jó okkal mondja erre Jakab apostol az ő levelének első részében: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja”. Nem kell mindenkinek az igetanulmányozásban olyan mélyre elmerülnie, mint mondjuk akár a lelkipásztornak, vagy egy teológiai tanárak, de az Istentől elkért és megkapott bölcsességével mindenkinek képesnek kell lennie igét hirdetnie, bizonyságot tenni arról, amit neki kijelentett az Úr az Ő igéjéből, elmondani azt, amit előtte Isten Szentlelke megvilágított. És ilyenkor már valójában nem is mi vagyunk az igehirdetők, hanem a Szentlélek rajtunk keresztül. A mi dolgunk csak annyi, hogy kinyissuk a szánkat, és szóljunk. Hogy mit, azt nem nekünk kell kitalálni, saját bölcsességünkből, kútfőnkből meríteni, hanem azt Isten Szentlelke adja mindannyiunknak. Ezért ne mondja egy keresztyén ember sem, hogy ő alkalmatlan az igehirdetésre, mert nem is neki kell csinálnia, hanem Istennek rajta keresztül. Szájunk mindannyiunknak, van, nyelvünk is van benne, tudjuk is használni olyan sok gonosz és haszontalan dologra, csak amikor néhány mondattal Isten igéjéről kellene beszélnünk, és arról, mit jelent az a számunkra, mit mondott nekünk Isten, akkor némulunk el mégis valamiért. A presbiternek Isten igéje által vezetett, és Isten igéje által másokat vezető embernek kell lennie. És ez a kettő egymással szorosan összetartozik, egymással szoros összefüggésben van. Ha valaki nem képes másokat Isten igéje által vezetni, nem képes hirdetni másoknak az igét, akkor nagymértékben megkérdőjeleződik az is, hogy vajon ő valóban az ige által vezetett ember-e, és ilyen módon alkalmas-e presbiternek?

Kedves testvéreim, kedves gyülekezet! Ne csapjuk be magunkat. Ne jelöljünk, válasszunk emberi szempontok szerint egy olyan tisztségre, olyan feladatra embereket, amelyre csak isteni szempontok szerinti lehet és érdemes jelölni és választani. Mert az egészen biztosan kudarcra van ítélve, és nem lesz rajta azon a választáson Isten áldása. Vigyázzunk, hogy olyan emberek legyenek a gyülekezetünk elöljárói, akik feddhetetlen életűek, azaz akik Jézus Krisztusban már elnyerték bűneik bocsánatát, és elindultak a megszentelődés rögös útján, és akik ige által vezetett és ige által másokat vezetni képes emberek. Ámen.

Záróének: 231. Uram, a te igéd nekem…